Október kettő

Naplovam

Nem szeretem a páros számokat, páros számút venni valamiből (zsemléből is inkább ötöt és egy majd megszárad), nem szeretem az utcák páros oldalát (kivéve, amikét mégis), nem szeretem a páros éveket, dátumokat.

10. 02. ilyen szempontból fölöttébb kellemetlen, csak az az árva egyes javít rajta valamit.

Évek óta figyelem ezt a napot. Október másodikát. Ilyenkor kezdődik el igazán az ősz. Nem készítek följegyzéseket, nincs statisztikám, de ezen a napon mindig esik. Hideg, ismerős eső esik ilyenkor, hajnalban köd van, és tudni lehet, a szagából meg az ízéből lehet tudni, hogy jön a tél. Október másodikán valami mindig megfordul, kicsit falnak fordul a világ, befelé kezd nézni.

Pontosan tizenhat éve figyelem ezt a napot (2000. 10. 02. óta). Aznap is esett, már előző éjjel elkezdte, zuhogott megállíthatatlanul, nyirkos lett mindenki álma, aki azon az éjszakán aludni tudott. Hajnalra tömör köd ülte meg a várost, kinéztem a konyhaablakon, anya a hátam mögött, tizenegy lépésre feküdt és már nem látta.

Szóval, anya, csak hogy tudd, azóta is minden évben esik aznap. Vagy kint vagy bent.

 

Reklámok

Hogy anyám

Naplovam

Hogy anyám milyen jóindulattal szemlélte az őt körülvevő világot, az. Hogy nálam is sokkal idétlenebb figurák laktak ott, ahol élte az életét, ahol felnőttem, és mégsem nevezett senkit bolondnak, senkit nem hülyézett le, minden furcsa bogarat elnéző szeretettel emlegetett, a leglököttebbeket külön szerette, a szórakozottakat meg szerencsétleneket.

Amíg pár éve még én beszéltem le a fiatalokat arról, hogy kizárólag bedugott füllel lépjenek utcára, most én vagyok az, aki leválasztom magam a külvilágról és inkább dudorászom és hallgatom a fülembe áramló zenét. Nem kizárólag (mert Valmont óta tudjuk, hogy a kizárólagosság egészségtelen), de mostanában gyakran. Hogy messze nem csak ezért, de ezért is mondhatnak engem bolondnak, hülyének, nagyképűnek, mindenféle dolognak, ami akár lehetek is.

Hogy anyám hányszor elmondta, hogy addig játszod a hülyét, kislányom, amíg úgy maradsz – és igaza lett. Abból indult ki, hogy eredetileg normális vagyok.

És persze most, hogy lehet, hogy sorsdöntő változás előtt állok, persze hogy most jut eszembe a mama.

Meg, hogy vajon léteznek-e még olyan szeretettel, elnézően szemlélődő emberek, mint amilyen ő volt.  Jó lenne tudni.

Még hordok

(Nekem anyák napjára már sok (8-10?) éve nincs jobb, nincs újabb, nem is készül. A kép meg tavalyi. Most ide teszem, legyen meg.)

meg-hordok-nati

Még hordok

Nézem a gyerekeim szemét,
néha türelmesen, de szemét
is vagyok velük máskor, fáradok.
Öltöztess fel, fésüld meg a hajam,
én akarok lenni a legszebb az oviban.
Áradok néhanap, a sodrom
elvisz, elvisz még téged is,
és a cigit se sodrom,
meguntam, mondom.
De még leülök esténként,
amikor épp nem szemétkedek,
átlépkedem a játékkupachegyet,
beülök a lámpa alá felolvasni,
hogy el tudjanak könnyen aludni
a lányok. És hagyom, hogy egész
éjjel világítson a lámpa. Ne félj,
minden, de minden megmarad.
Újítani nem vagyok precíz,
felejteni nem vagyok hanyag.
Idővel mégis elkopik az órád
aranyszínű-de-nem-arany aranya.
És hordok kendőt is.
Persze már nem úgy, és nem olyat, anya.

Nyári napló #4

Bal kánon

Hogy például mi az, hogy balkáni? Anya vagy, tehát tanító, magyarázatokban bővelkedő, de legalábbis választ keresni sosem rest, mondhatni, jó kereső.

Anya vagyok, az életem tizenöt éve hangalámondásos dokumentumfilmmé változott (narrátor: Szeifert Natália), hogy a gyerekek könnyebben megtanuljanak beszélni, soha nem gügyögtünk, nem hülyék voltak, csak kicsinyek, az egyszerű kérdésekre volt a legnehezebb válaszolni, aztán jött egy viszonylag biztonságos szakasz, kiismertük egymást, rizikómentes kérdések jöttek, aztán a nehezen megfogalmazhatók,  és most itt vagyunk, nyár a Balkánon, rendben, de mégis, miért mondjuk valamire, hogy balkáni, pláne, hogy otthon is, amikor nem is a Balkánon lakunk. Azt tisztázzuk az elején, hogy ez a kérdés épp olyan, mint anyátok: a kánonhoz semmi köze.

A pejoratív felhang enyhén szólva is tévedés, főleg a mi szánkból, mondom, na de, mi az, hogy pejoratív. Jó, közelítsük ezt meg máshonnan. Van otthon is balkáni, de itt egy kicsit balkánibb – egyelőre. Mondjuk az, hogy nem folyik el az esővíz a város utcáiról (de tényleg, miért nem?), vagy mondjuk nézd meg ezt a megoldást:

Mi az, hogy balkáni?

Ilyesmi, mondom. Nem nagy különbség, igaz? Bólintanak, aztán a pocsolyába állított téglákon átbillegünk-egyensúlyozunk a fagyizóhoz, ahol mindig mosolyognak az eladók.