Mi lehet ott

Naplovam

Óriási álomtevékenység van, ez valahogy a nyár lehet, a nyár az oka, amikor minden olyan eszeveszettül él.

Megfejthetetlen, hogy amikor jó az álom, az a fajta jó, ami a gondtalan meg boldog gyerekkorba viszi az embert, nekem nem valami szép kert, az otthon, vagy egy boldog ünnep kúszik be hátteréül, hanem a buszmegállónk mögötti kavicsos rész, ahol óriási fák között beesik a fehér fény, és ott az ivókút, kék, az a karos fajta, amiket már alig látni, na az.

Egy tenyérnyi hely, ha néha hazamegyek, akkor sem látom, de álmomban mindig, mi lehet ott. Víz meg kövek, boldogság.

Reklámok

Barátom, Franz

Olyan, mint egy pszichotriller, nem merem egyben magamhoz venni, de mindig visszatérek hozzá. Ha jól számolom (általában nem számolom jól), úgy tíz éve csinálom, hogy elkezdem elölről és nem olvasom végig, csak bele, két-háromoldalnyi darabokban adagolom, és minden adagban van legalább egy olyan, hogy elvagyok vele hetekig. Tulajdonképpen beszélgetünk. Barátok vagyunk, mert olyan dolgokról beszélgetünk, amikről mással nem lehet.

Azért merem azt mondani, hogy nem lehet, mert kipróbáltam. Elkezded mondani és két eset van, az egyik, hogy nevetséges lesz az egész, annyira patetikus, ha kimondod, amit érzel, hogy te magad is elröhögöd, a másik, hogy egyszerűen érthetetlen. Azt mondja a Dávila*, hogy a művészet csúcsa szavak segítségével visszaadni a dolgoknak azt a jelentést, amitől a szavak megfosztották. (Ami azt illeti, ha Dávila csak ezt az egy mondatot írta volna (amit nem egészen pontosan idézek), máris a barátom lenne, írt többet is, barátom is, de ez most mellékszál.) Szóval az ember olykor néha gyakran mindig meg kell hogy küzdjön a fogalmazás nehézségeivel, különösen baráti beszélgetésekkor, főleg, ha nem akarja a barátait elveszíteni, nekem pedig ez szokott sikerülni, mármint az elveszítés, annyira jól tudom elmondani, amit nem akarok, hogy még a potenciális barátokat is el tudom vele riasztani, úgyhogy egy idő óta hallgatok ilyesmikről, illetve halott barátaimmal beszélgetek. Az a csuda ezekben, hogy a párbeszédben egyáltalán nem zavaró, hogy halottak.

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar. – mondja Holden Caulfield, mindnyájunk barátja. Én úgy csinálom, hogy akkor hívom fel Franzot (a Kafkát), amikor csak akarom, és egyáltalán nem vagyok meglepve, amikor válaszol. Persze a legtöbbször azt mondom csak, hogy Eh, bakker, ezt kurvajó, hogy leírtad, különben azt hinném, nincsenek barátaim.

Végre életem öt hónapja múltán, mikor is semmit sem tudtam írni, amivel elégedett volnék, és amely időt semmiféle hatalom nem fogja pótolni nekem, holott valamennyinek ez volna a kötelessége, ismét az az ötletem támadt, hogy megszólítsam magamat. Még mindig feleltem eddig arra, ha igazán kérdést intéztem magamhoz, így még mindig ki lehetett verni valamit magamból, ebből a szalmakazalból, ami öt hónapja vagyok, és aminek úgy látszik, az a sorsa, hogy nyáron felgyújtsák, s ő elégjen, gyorsabban, mint ahogy a szemlélő egyet hunyorít. Bárcsak meg is történne ez velem! És tízszeresen történjék meg ez velem, mert nem bánom a legboldogtalanabb időszakot sem. Állapotom nem boldogtalanság, nem közöny, nem gyöngeség, nem fáradtság, nem is más irányú érdeklődés, akkor hát mi? Hogy nem tudom, ez biztosan összefügg azzal, hogy nem tudok írni.**

Így szólítja meg magát (és engem) Franz, 1910-ben. Erről sokat beszélgetünk. Aztán az alvásról, pontosabban a nemalvásról, az álmatlanságról vagy éppen a zavaró álmokról. Az intenzív álommunka mint a kimerülés titkos és jóformán szégyenletes okozója.

Álmatlan éjszaka. Már a harmadik egyhuzamban. Jól alszom el, de egy óra múlva felébredek, mintha rossz lukba dugtam volna a fejem. Teljesen éber vagyok, úgy érzem, egyáltalán nem aludtam, vagy csak valami vékony hártya alatt, újra előttem az elalvás munkája és mintha visszautasítana az alvás. (…) Olyan éjszakákra gondolok, amelyeknek a végén mély álomból emelkedtem ki, és úgy ébredtem, mintha egy dióba lettem volna bezárva.

Elég sokat írtam már az alváshoz való viszonyomról, sőt másokéról is (ezt nemsokára olvashatjátok is) annyi biztos, hogy bizonyos életszakaszokban pont így nem aludtam. Máskor másképp. Nagyon sokféleképpen nem alszunk, sokféleképpen alszunk rosszul és különösen sokat hallgatunk róla. Az egésznek a gyökere az a tévképzet, amit gyerekkorunk óta táplálnak belénk az olyan mondásokkal, mint pl. „az igazak álmát aludni”, vagy hogy „aki rosszul alszik annak rossz a lelkiismerete.” Franz szerencsére mondja.

Azt hiszem, ez az álmatlanság csupán onnan származik, hogy írok. Mert bármilyen keveset és rosszat írok is, e kis megrázkódtatások mégis érzékennyé tesznek, különösen estefelé és még inkább reggel érzem nagy, belém hasító lelkiállapotok szélét, közeli lehetőségét, amelyek mindenre képessé tehetnének, és ilyenkor aztán az általános lármában, amely eltölt, és amelynek nincs időm parancsolni, nem lelek nyugalmat. Végeredményben ez a lárma csak szorongatott, visszatartott harmónia, amely szabadjára engedve mindenestül eltöltene, sőt szélesre kifeszítene, és aztán még úgyis eltöltene. Most azonban ez az állapot halvány reménykedés mellett csupán kárt okoz nekem, mivel lényemnek így nincs elegendő befogadóképessége, hogy a jelenlegi keveréket eltűrje, nappal segít a látható világ, éjszaka akadálytalanul szétszabdal.

Így forgunk estéről reggelre, reggelről estére és persze írunk, ahogy sikerül, és felolvasáskor szembesülünk a valódi szégyennel.

A keserűség, amelyet tegnap este éreztem, mikor Baumnál Max felolvasta kis automobil-történetemet. Mindenki elől elzárkóztam, a történettel pedig úgy szólván a mellemre szorított államat szegeztem szembe. A történet rendezetlen mondatai olyan hézagokkal, hogy két keze beleférne az embernek; az egyik mondat magas hangzású, a másik mély, ahogy jön; egyik mondat úgy súrlódik a másikhoz, ahogy a nyelv egy lyukas vagy hamis foghoz; egyik mondat olyan nyers kezdettel masíroz elő, hogy az egész történetet bosszús ámulatba ejti; beimbolyog egy álmos Max-utánzat (tompított-felszított szemrehányások), néha olyan az egész, mint egy tánciskolai kurzus első negyedórája. Azzal magyarázom magamnak, hogy kevés az időm és a nyugalmam, hogy tehetségem lehetőségeit teljesen kiaknázzam. Ezért mindig csak félbeszakadó kezdetek jönnek létre, félbeszakadó kezdetek például az egész automobil-történeten át. Ha írhatnék egyszer valami nagyobb egészet, jól megformálva elejétől a végéig, akkor soha nem is tudna a történet végleg elválni tőlem, és nyugodtan és nyitott szemmel, egy egészséges történet vérrokonaként hallgathatnám meg a felolvasást, így azonban a történet minden darabkája otthontalanul kering, és engem az ellenkező irányba űz. – És még örülhetek, ha ez a magyarázat helytálló.

És még sokat-sokat beszélgetünk erről, hogy foszlik szét a kezünk között a művészet csúcsa, és ebben a szituációban teljesen mellékes körülmény, hogy végül ki mit kapirgál meg belőle végül, sőt azt hiszem, ez a párbeszéd nagyon is hozzá tartozik az egészhez, ez is a munka része. Esterházy Péter mondja, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. Amikor ezt olvastam, felnevettem, pont úgy, ahogy a barátod viccén nevetsz, ami azért olyan jó vicc, mert nem vicc. Mindenesetre örülhetünk, ha ez a magyarázat helytálló.

_____________

*Nicolás Gómez Dávila

**minden kiemelt idézet forrása: Franz Kafka: Naplók, levelek (Európa, 1981. F: Györffy Miklós)

 

Visszatérő otthontalaságaim

Álomnapló

Évek óta tér vissza egy séma az álmaimban, és ezek mindig olyan álmok, amik a nap egy váratlan pillanatában teljes erővel beütnek, mintha csak egy párhuzamos valóság szűrődne át, egy másik élet, amit álmomban élek. Nem akartam írni róla, de most már határozottan az az érzésem, hogy üzenni akarok magamnak valamit, olyasmit, amit ébren nem veszek észre, vagy nem veszek tudomásul. Hátha így jobban megértem.

Az álmok középpontjában mindig az otthon áll, pontosabban egy otthon, költözünk. Családostul, de a gyerekek csak periférikusan vannak jelen, és az is előfordul, hogy a családom tagjai random emberek, hol híresek, hol régi ismerősök, de pontosan tudom, hogy ők ők maguk. Mindig költözünk, de nem maga a költözés zajlik, csak megérkezünk, és az új lakással mindig van valami gond. Különös lakások ezek, általában sokemeletes házakban. Egyszer volt egy családi ház is, ami viszont úgy állt egy földdarabon, mint egy sziklára épült vár, hasonlított is arra, körös-körül meredek lejtő övezte, bent pedig, egy ajtón, amit évekig nem nyitottunk ki (mintha nem is lett volna ott, de egyszer csak észrevettem), a szikla belsejébe vájt nagy terekbe, termekbe jutottunk, amit nem használhattunk, mert arra nem vonatkozott a bérlet. Mert mindig bérelt lakásba költözünk, és mindig ugyanazoktól béreljük, akiktől most, a nő mindig ugyanolyan kedvesen beszél velünk és én álmomban mindig ugyanúgy gyanakszom arra, hogy valamiért nem bízhatok benne.

Tegnap egy sokemeletes házban béreltünk ki egy fáradtkék lakást, kissé idejétmúlt bútorokkal. Már beköltöztünk, körbejártuk, de még ismerkedtünk mindennel, amikor váratlanul észrevettem, hogy az előtérből, ami egyszerre volt konyha és étkező, egy kissé ízléstelen fakorlátos lépcső vezet fölfelé. Erről nem volt szó. Elindultam rajta, de nem mentem a legtetejéig, mert teljesen nyitott volt, tökéletesen felláttam a másik szintre, ami részben már tetőtér volt, de egy teljes értékű világos lakás, benne egy negyven-ötvenes házaspár egy kislánnyal, akik tudomást sem vettek rólam vagy rólunk, de én rettentően zavarba jöttem, hogy benéztem az életükbe. Lejöttem, és azt mondtam, hogy hát akkor csendesebbnek kell lenni, mert nem mi lakunk csak itt. Azután kiléptünk a hosszú folyosóra, éreztem, hogy egy toronyházban vagyunk. Minden lakáshoz tartozott egy akváriumszerű szakasz a hosszú folyosó falában, és éppen láttam, ahogy az egyik szomszéd a sajátjának kinyitja az ajtaját. Belül csodálatos kék mozaik borította, víz volt benne, a szomszédom pedig belelépett, egy színpadias mozdulattal, a felső testét ívben hátrahajtva, magasba nyújtott karokkal, lazán lépett a vízbe, és zuhant, én léptem bele az elképesztő mélységbe és én zuhantam lebegve, átfutott az agyamon, hogy ez több emelet mély, de semmi félelmetes nem volt benne, inkább csak kissé meglepő. Aztán ismét a folyosón álltam, láttam, hogy a mi lakásunkhoz tartozó akvárium ajtaja plexiből van, és éppen le is törtük, valahogy visszaillesztettük, és világos volt, hogy az egészet valószínűleg csak szemétledobónak hívják, se víz, se mozaik, semmi.

Aztán megérkezett a nővérem, a torkom elszorult és boldog lettem, hogy végre itt egy igazi ember, valaki, akit ismerek, szeretek, talán az otthonomat is jelenti, megöleltük egymást. Elsütöttünk valami hülye viccet, arra ébredtem, hogy nevetünk, és szomorú vagyok.

Részben álomnapló

Naplovam

A minap azt álmodtam, hogy elküldtem, sőt átadtam egy szöveget Réz Pálnak, aki amellett, hogy az volt, aki, álmomban biztosítási ügynök is volt, vagy még inkább valami nagy társaság feje, szóval nem az a kis ajtón kopogtató ügynök, hanem a kopogtatók főnökének a főnöke, és én valamiért rettenetesen féltem tőle. Már ott ültem nála, amikor rájöttem, hogy az átadott kéziratban benne maradt egy másik, amiben megnevezetlenül, de félreérthetetlenül róla írok, arról, hogy félek tőle. Nem is személy szerint, hanem attól a rejtett fenyegetéstől, amit az akármi-ügynökök magukban hordoznak, mint a light kóla az ízfokozót, bízunk benne, hogy nem árt, de a franc se tudja, hogy akkor mitől édes. És akkor valahogy megpróbáltam elterelni a figyelmét, de már átfutotta a szöveget, és egyszerre éreztem, hogy na, ezt is baszhatom, meg, hogy végül is nevet, de már nagyon közel volt a reggel, úgyhogy egy lakókocsi-ház jellegzetesen műpadlószagú mellékhelyiségén keresztül valahogy felébredtem.

Az álom furcsaság és hülyeség keveréke – korábban ezt nem így gondoltam* – és mint ilyen, fele se igaz. Viszont, hogy Réz Pállal (különösen a halála óta) és egyáltalán a rézpálsággal többet foglalkoztam (könyv, interjúk stb.), azon vettem észre magam, hogy meglepően sok mindenben egyetértek vele (sokban meg nem, persze). Főként olyan dolgokban, amikben úgy 5-10 éve nem értettem volna egyet, de – talán részben ezért – 5-10 éve nem is érdekelt különösebben, hogy Réz Pál vajon hogyan vélekedik egy csomó dologról.

Most csak egyet mondok el ezek közül. Azt mondja egy interjúban, hogy a ma már klasszikusnak számító szerzőkben volt részvét az ember iránt. S ez a részvét (ami szerintem a szeretetből fakad) hiányzik neki a kortárs irodalomból. Ezt én így nem tudtam volna megfogalmazni – vagy csak sokára – s nem is dolgom, nem vagyok kritikus, irodalomtudós, sznob filosz, ahogy ő maga is gyakran emlegeti magát, szóval nekem erre nincs jogosítványom, de annyi biztos, hogy nekem is hiányzik. Nem szeretem azt, hogy le vagyunk nézve, távol vagyunk tartva, testileg vagyunk megjelenítve, miközben érzékileg meg vagyunk vezetve, de nem vagyunk szeretve, mert szerthetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzetünk, meg is érdemeljük, mert mert mert. Még akkor sem, ha az író magamagát is lenézi, sőt, az még rosszabb.

Na, igen. Ha körülnézünk, nehéz is szeretni. De 1) Ki mondta, hogy könnyű?** De 2) Nem is kell szeretni***, a részvét(el) a fontos.

_________

*sőt, most sem gondolom egészen így, de ebbe most nem megyünk bele

**lsd még: Nem szórakozni járunk ide

**Meg hát… mi is a szeretet? A szeretet nem bárgyúság, de nem is méricskélés. Az csak úgy van. S ha nincs, akkor az egész csak bűvészkedés v. önki(-szolgálás, -elégítés, ahogy vesszük).

ÁlomMetrón képzelt utas

Naplovam, álom verzió

Keveset alszom, ritkán álmodom. Zaklatott, ihletett pillanatokban kuszát, gyorsat, felkavarót és újabban mindig a Várost.

A Város mindig nagyobb, idegenebb és ismerősebb, mint ébren, más városok épületeit, tereit, egész kerületeit nagyvonalúan magába fogadja, sosem tudom, hol bukkanok felszínre, általában Astoria, Keleti vagy Nyugati a kijárat, nem tudom, miért, nincs összefüggés a felszíni objektumok és a kijárat neve között. Álom Város magányosabb, de befogadóbb, mint a valódi. Koszosabb is. Szebb is.

Mai álmom szövevényes alagútrendszerében a Nyugatiban szálltam át a 4-es metróra, és összetalálkoztam azzal, Akit Szívből Igazán Szeretek, lebegtünk felfelé a mozgólépcsőn, a Város koszorús ereit rajzolta ki az áramló tömeg, ő is sodródott a sorban a többiekkel, beengedett maga elé, nem minden hátsó szándék nélkül, pezsgett minden, a mindenben benne mi. Egy egész napot átfogó álom legmeghatározóbb pillanata, pedig a délelőttöt is együtt töltöttük, anélkül persze ez az összefutás se lett volna ilyen felemelő, közben mindent áthatott a meleg, a nedvek, izzadság és az öröm, pedig éppen nem is sütött a nap a felszínen, egy leginkább londoninak rémlő épület mögé bukott le éppen, amikor a felszínre értünk. Valahol ott lesz vége, amikor el kell köszönni, mindenkinek mennie kell a dolgára, érdekes, mindketten intézünk valamit, valaki másnak (ő a családnak, én egy a baráti társaságnak készülök átvenni és leszállítani egy közelebbről meg nem határozott tárgyat), egyikünk se ér rá, egyikünk se teheti, amit akar, de ez az ötperces metrózás, öt perc lebegés valahogy nagyon megéri, úgy köszönünk el, hogy ha nem is holnap, de hamarosan újra látjuk egymást.

Ebben semmi furcsa nincs, csak akkor, amikor ráeszmélek, hogy ASzISz, úgy tűnik, azonos a valóságos önmagával, de én nem. Én az a csaj vagyok, akit a (talán soha el nem készülő) Hosszú Szövegben írok. Évek óta, persze. Jó lenne, ha legalább az álmaimból kitakarodna.

Álmodnak-e az androidok elektronikus kísértetekkel?

Álomnapló

Kikapcsolhatatlan mobiltelefonon film, élő közvetítésnek tűnik, Halj meg!, adja az instrukciókat egy idősebb női hang a színésznőnek, aki sokakra hasonlít, akiket ismerek, és remekül játszik, irtóztatóan szenved, megőrülök tőle, csak éppen nem tud, képtelen meghalni.

Azt mondják, a hang veszik el először, ha valakit elveszítesz. A hangját felejted el elsőként, ez lesz az első dolog, amit képtelen leszel felidézni.

Anyám tíz éve nem hív fel telefonon álmomban, és négy éve egyáltalán nem került elő. Csak most, most az egyszer, és most sem velem beszélt. Talán azért, mert én már álmomban sem ismerném fel a hangját. Vajon én itt vagyok-e még?

tv0

 

Rémálmok órája

Álomnapló

Néha azt hiszem, hogy kísértetek vannak, nem bújnak el meg elő, mint a mesében, hanem állandóan megtöltik a teret (vagy annak egy ismeretlen részét) körülöttünk, mindenkinek megvannak a maga kísértetei, idővel egyre több lesz belőlük, és az élet attól lesz néha annyira fárasztó, hogy mást se teszünk, mint megpróbáljuk őket elkerülni. Tudattalan, folyamatos kitérés. Az észlelési sebesség változik csak.

Az időnek és a térnek egészen biztosan vannak sűrűbb és ritkább pontjai, és a sűrűbb pontokon néha átüt a félelem. Hasadék jön létre az álom biztonságos öntudatlansága és az ébrenlét biztonságos ébersége között, egyik állapotban sem vagyunk, vagy mindkettőben, az érzékeink élesek, de nem a megszokott valóságot fogjuk föl. Természetünk meg már csak olyan, hogy a váratlanságok félelmet szülnek bennünk – ez az evolúciós sikerünk titka és modern túlélésünk fő akadálya.

Álmomban két dolog üti át a tudatállapotokat elválasztó hártyát: a testi szerelem meg a halál. Innen tudom, hogy közeli rokonok.

A mondat (Én nem tudom, mi van mostanában, tegnap meg anyád telefonált ide, hogy nem kéne mindig náluk fürödnünk.) más körülmények között egy egyszerű mondat, nem kelt félelmet, nem ejt kétségbe. De ha az, aki mondja, és az is, aki hallgatja, tudja, hogy az anya, akiről szó van, tizenöt éve halott, egészen más a helyzet.