Visszatérő otthontalaságaim

Álomnapló

Évek óta tér vissza egy séma az álmaimban, és ezek mindig olyan álmok, amik a nap egy váratlan pillanatában teljes erővel beütnek, mintha csak egy párhuzamos valóság szűrődne át, egy másik élet, amit álmomban élek. Nem akartam írni róla, de most már határozottan az az érzésem, hogy üzenni akarok magamnak valamit, olyasmit, amit ébren nem veszek észre, vagy nem veszek tudomásul. Hátha így jobban megértem.

Az álmok középpontjában mindig az otthon áll, pontosabban egy otthon, költözünk. Családostul, de a gyerekek csak periférikusan vannak jelen, és az is előfordul, hogy a családom tagjai random emberek, hol híresek, hol régi ismerősök, de pontosan tudom, hogy ők ők maguk. Mindig költözünk, de nem maga a költözés zajlik, csak megérkezünk, és az új lakással mindig van valami gond. Különös lakások ezek, általában sokemeletes házakban. Egyszer volt egy családi ház is, ami viszont úgy állt egy földdarabon, mint egy sziklára épült vár, hasonlított is arra, körös-körül meredek lejtő övezte, bent pedig, egy ajtón, amit évekig nem nyitottunk ki (mintha nem is lett volna ott, de egyszer csak észrevettem), a szikla belsejébe vájt nagy terekbe, termekbe jutottunk, amit nem használhattunk, mert arra nem vonatkozott a bérlet. Mert mindig bérelt lakásba költözünk, és mindig ugyanazoktól béreljük, akiktől most, a nő mindig ugyanolyan kedvesen beszél velünk és én álmomban mindig ugyanúgy gyanakszom arra, hogy valamiért nem bízhatok benne.

Tegnap egy sokemeletes házban béreltünk ki egy fáradtkék lakást, kissé idejétmúlt bútorokkal. Már beköltöztünk, körbejártuk, de még ismerkedtünk mindennel, amikor váratlanul észrevettem, hogy az előtérből, ami egyszerre volt konyha és étkező, egy kissé ízléstelen fakorlátos lépcső vezet fölfelé. Erről nem volt szó. Elindultam rajta, de nem mentem a legtetejéig, mert teljesen nyitott volt, tökéletesen felláttam a másik szintre, ami részben már tetőtér volt, de egy teljes értékű világos lakás, benne egy negyven-ötvenes házaspár egy kislánnyal, akik tudomást sem vettek rólam vagy rólunk, de én rettentően zavarba jöttem, hogy benéztem az életükbe. Lejöttem, és azt mondtam, hogy hát akkor csendesebbnek kell lenni, mert nem mi lakunk csak itt. Azután kiléptünk a hosszú folyosóra, éreztem, hogy egy toronyházban vagyunk. Minden lakáshoz tartozott egy akváriumszerű szakasz a hosszú folyosó falában, és éppen láttam, ahogy az egyik szomszéd a sajátjának kinyitja az ajtaját. Belül csodálatos kék mozaik borította, víz volt benne, a szomszédom pedig belelépett, egy színpadias mozdulattal, a felső testét ívben hátrahajtva, magasba nyújtott karokkal, lazán lépett a vízbe, és zuhant, én léptem bele az elképesztő mélységbe és én zuhantam lebegve, átfutott az agyamon, hogy ez több emelet mély, de semmi félelmetes nem volt benne, inkább csak kissé meglepő. Aztán ismét a folyosón álltam, láttam, hogy a mi lakásunkhoz tartozó akvárium ajtaja plexiből van, és éppen le is törtük, valahogy visszaillesztettük, és világos volt, hogy az egészet valószínűleg csak szemétledobónak hívják, se víz, se mozaik, semmi.

Aztán megérkezett a nővérem, a torkom elszorult és boldog lettem, hogy végre itt egy igazi ember, valaki, akit ismerek, szeretek, talán az otthonomat is jelenti, megöleltük egymást. Elsütöttünk valami hülye viccet, arra ébredtem, hogy nevetünk, és szomorú vagyok.

Reklámok

ÁlomMetrón képzelt utas

Naplovam, álom verzió

Keveset alszom, ritkán álmodom. Zaklatott, ihletett pillanatokban kuszát, gyorsat, felkavarót és újabban mindig a Várost.

A Város mindig nagyobb, idegenebb és ismerősebb, mint ébren, más városok épületeit, tereit, egész kerületeit nagyvonalúan magába fogadja, sosem tudom, hol bukkanok felszínre, általában Astoria, Keleti vagy Nyugati a kijárat, nem tudom, miért, nincs összefüggés a felszíni objektumok és a kijárat neve között. Álom Város magányosabb, de befogadóbb, mint a valódi. Koszosabb is. Szebb is.

Mai álmom szövevényes alagútrendszerében a Nyugatiban szálltam át a 4-es metróra, és összetalálkoztam azzal, Akit Szívből Igazán Szeretek, lebegtünk felfelé a mozgólépcsőn, a Város koszorús ereit rajzolta ki az áramló tömeg, ő is sodródott a sorban a többiekkel, beengedett maga elé, nem minden hátsó szándék nélkül, pezsgett minden, a mindenben benne mi. Egy egész napot átfogó álom legmeghatározóbb pillanata, pedig a délelőttöt is együtt töltöttük, anélkül persze ez az összefutás se lett volna ilyen felemelő, közben mindent áthatott a meleg, a nedvek, izzadság és az öröm, pedig éppen nem is sütött a nap a felszínen, egy leginkább londoninak rémlő épület mögé bukott le éppen, amikor a felszínre értünk. Valahol ott lesz vége, amikor el kell köszönni, mindenkinek mennie kell a dolgára, érdekes, mindketten intézünk valamit, valaki másnak (ő a családnak, én egy a baráti társaságnak készülök átvenni és leszállítani egy közelebbről meg nem határozott tárgyat), egyikünk se ér rá, egyikünk se teheti, amit akar, de ez az ötperces metrózás, öt perc lebegés valahogy nagyon megéri, úgy köszönünk el, hogy ha nem is holnap, de hamarosan újra látjuk egymást.

Ebben semmi furcsa nincs, csak akkor, amikor ráeszmélek, hogy ASzISz, úgy tűnik, azonos a valóságos önmagával, de én nem. Én az a csaj vagyok, akit a (talán soha el nem készülő) Hosszú Szövegben írok. Évek óta, persze. Jó lenne, ha legalább az álmaimból kitakarodna.

Álmodnak-e az androidok elektronikus kísértetekkel?

Álomnapló

Kikapcsolhatatlan mobiltelefonon film, élő közvetítésnek tűnik, Halj meg!, adja az instrukciókat egy idősebb női hang a színésznőnek, aki sokakra hasonlít, akiket ismerek, és remekül játszik, irtóztatóan szenved, megőrülök tőle, csak éppen nem tud, képtelen meghalni.

Azt mondják, a hang veszik el először, ha valakit elveszítesz. A hangját felejted el elsőként, ez lesz az első dolog, amit képtelen leszel felidézni.

Anyám tíz éve nem hív fel telefonon álmomban, és négy éve egyáltalán nem került elő. Csak most, most az egyszer, és most sem velem beszélt. Talán azért, mert én már álmomban sem ismerném fel a hangját. Vajon én itt vagyok-e még?

tv0

 

Kísérleti adás

Az éjszaka közepén* felébredek**.

Arc. Arccal szemben vagyok, az arcoddal szemben vagyok. Még odaát, az álomidőben kimondtam egy mondatot, az lebeg most köztünk, a te szemed, szád és az én szemem és szám között, vízbe ejtett használt óvszer. Még látlak, de az agyam már tudja, hogy nem vagy itt. Arccal az arcnak.

Egész éjjel a háttérben darálnak
– valami lassan fojtogat – túl jó vagy a pokolnak – fülembe súgja: semmi baj – csak az őrület szokásos tünetei – kísérlet, milyen lesz – mindvégig mindennek – tudatában lenni – jópofa – nem igaz
de a mondatomra ébredek fel. Kiszakad a számon, hamarosan eljön az idő, amikor bánjuk, eszeveszettül, menthetetlenül bánjuk és sajnáljuk azt a rengeteg időt, amit nem használtunk el együtt. Hirtelen súlya lesz, nem tudom, hogy a keserűségtől, a félelemtől vagy az idő említésétől, de megszilárdul és elnehezül minden szó, és az álom nem bírja a súlyokat, olyan, mint a fejtetőre állított felvétel arról, amikor víznél kisebb sűrűségű tárgyat próbálnak víz alá nyomni, de az kiszabadul és felszínre ugrik, ugyanígy működik, így ugraszt ki most a hirtelen fellépő nehézkedés a nyugodt alvásból.  Fordított gravitáció. Valóságterror. Kiszolgáltatottságom tökéletes tudatában.

Annyira félek tőle, hogy csak álmomban mondom ki
– hinni, hogy túl jó vagy oda – hogy valaki számon tartja – szilárd-megingathatatlan tudja – hogy ki hova való – egyáltalán mi az, hogy jó
ki se mondom, kiköpöm, jóslatként csúszik ki az ajkaim közül, mint a szerencsesütiből a papírszalag. Nem mondom, mert nem akarok hinni benne. Le akarom rázni. Csak álmomban mondja valaki. Talán te.

_________
* Az éjszaka közepe mindig csak viszonylat. Az éjszaka közepe soha nem az éjfél. (Hiszen akkor még nem is alszom.) Az éjszaka közepe szigorúan véve már hajnal. Az éjszaka közepe a meghalás órája, a konkrét történésé, de nem a halálé. Az éjszaka közepe az álomból felriadás órája, az élet a felszínre bukik, mielőtt továbblebegünk.

** felbukkanni az álomból néma erőszakra, csodálkozni, hogy a világ megy tovább, az óra ketyeg, alszik a család