Trailer és könyvbemutató – Az altató szerekről

Elkészült a könyvtrailer! Megjelenés 2017. október 10-én, könyvbemutató október 19-én.

Előrendelni kedvezménnyel egyelőre a Kalligram kiadónál lehet: kalligram[kukac]interware.hu – a könyv címét és az előrendelési szándékot elegendő megírni.

Találkozzunk a könyvbemutatón október 19-én a Margó Irodalmi Fesztivál keretében a Teslában (Bp., 175, Kazinczy u. 21/C), az első emeleten 18:30-kor!

Minden aktuális, hasznos és haszontalan információt megtaláltok a könyv Fb-oldalán: Az altató szerekről »

Reklámok

AASZ – beleolvasó, ÉS

Az altató szerekről-ből az alábbi részlet az Élet és Irodalom LXI./19. számában jelent meg.

Az altató szerekről

(részlet)

A tizenharmadik volt az utolsó hosszú nyár, amit Berta mamánál töltöttem. Magammal vittem a házamat, azt a ház alakú, édes szagú panoráma mesekönyvet, aminek csak a fele volt meg. Apámtól kaptam, a születésnapomra hozta az antikváriustól, akihez úgy szeretett járni. A hátizsák hátsó rekeszébe dugva vittem, gondosan betakarva egy szűk trikóval, hogy ne lássa senki. Ha más is látja, az olyan lett volna, mint néha álmomban félmeztelenül menni iskolába. Mindig alulról vagyok meztelen, mindenki tudja, mindenki látja, senki sem szól. Van mégis egy alapzaja az egésznek, láthatatlan kórus, mindig azok adják ki a hangot, akiknek nem látom a száját, mondanak valamit, kántálnak, nem is a fülemmel hallom, nem tudom, mivel hallom, végül összeáll az egészből egy hangnyíl, ami valahogy, csak az álmokban érthető módon, rám mutat.

Annak a hosszú nyárnak a közepén egy ragacsos estén Berta mama fürdőszobájában zuhanyozni készültem. A könnyű ruhámat meg a bugyimat a centrifuga tetejére dobtam. Amikor belenéztem a mosdókagyló fölötti tükörbe, mintha vizes tenyérrel pofon csapott volna valaki.

Éppen be akartam lépni a fürdőkádba, abba a halványrózsaszínbe, amit akkor olyan különlegesen szépnek láttam, de nem moccant a lábam, a saját tekintetem tartott fogva. Legyűrhetetlen kényszer, hogy teljes testtel a tükör felé forduljak.

A mosdókagylóra támaszkodtam, mintha egy ablakon néznék befelé, bámultam önmagam. A csempére csavarozott tükör szélein az apró, barna vakfoltok, pont, mint az orrom melletti szeplők. A ferde orrom. De körülötte az arc éles, ismeretlen. Mintha először néznék magamra. Másodpercekig nem történt semmi. Semmi. Ez vagyok én, mondtam magamnak, azon a duruzsoló belső hangon, amin az ember általában társalogni szokott magával, de most mélyen megdöbbentem. Nem így emlékeztem.

Amit magamról tudtam, nem vágott egybe ezzel a valakivel, aki pedig minden bizonnyal mégiscsak én voltam. Egy zavart pillanatig azt fantáziáltam, hogy valaki épp megviccel, valaki, aki eléggé hasonlít rám, a tükröt üvegre cserélte, és most a szomszéd szobában állva eljátssza a tükörképemet. Aztán ahogy jött, úgy eltűnt ez a gondolat, pedig akármilyen eszelős hülyeség volt is, megnyugtatóbb lett volna, mint a kép ott a falon, ami olyan váratlanul eltávolodott. Homályos alagútba került, csak a tekintetem fókuszában világított az arc, amiről nem tudtam elhinni, hogy az enyém.

Odahajoltam. Magam elé kerültem, közel, hogy a pórusaimat is láttam. Az orrom ferdébb, mint ahogy emlékeztem, a gesztenyeszínű hajamat tincsekben vörösre szívta a nap, az állam mintha szögletesebb, a szemem meg mintha kicsit nagyobb és sötétebb lenne.

Gondolatban kimondtam azt a mondatot, hogy (a saját szemembe nézek). Nem nyitottam ki a számat, csak lelassítottam magam, hogy az egész lényemmel erre az egyetlen, végtelenül egyszerű tényre koncentráljak.

Szívszorongató, óvodás félelem fogott el, mint amikor az ember nem mer elaludni a sötétben, aztán isten tudja, miért, az jutott eszembe, amikor Borwald Emil bácsi felvitt a padlásukra. Mindent tudott az ég dolgairól. A lakásuk fölötti padlásszobában, egy rozsdás ajtó mögött állt a távcsöve, a ferde tetőablakra irányítva. Azelőtt sosem jártam ott, de szinte minden felolvasás után azt mondta, hogy egy szép csillagos estén felvisz, megmutatja nekem a Holdat. Sok minden mást úgysem láthatunk a város fényei miatt. A Holdat néztük, a Hold pedig közel került, és félelmetesnek meg szánalmasan magányosnak tűnt. Meg­érinthetetlennek, mert túl közel van, szinte én vagyok. Minden egyszerre létezett kint és bent, kiürültem és megteltem magammal. Hatalmas távolságok nyíltak körülöttem, mégsem fértem el.

Berta mama kopott fürdőszobatükrében bámultam magamra, a saját pupillám feketeségébe. Néztem bele, mélyen felfelé.

Ha sokáig így maradok, megőrülök, gondoltam. Onnantól kezdve úgy éreztem, tudom, mi az, hogy őrület. És hogy eléggé ostoba dolog azt hinni, hogy bárki védve volna tőle. Akárki megőrülhet egy pillanat alatt, gondoltam. Elég, ha egyszer alaposan belenéz a saját szemébe.

Mint az alvóbaba, ha lassan fektetik az ágyba, lehunytam a szemem. Kényszerítenem kellett magam, hogy megtegyem, kiszakadjak a saját szemtől-szembe alagutamból. Éppen olyan nehezemre esett, mint iskolás reggeleken kinyitni a szemem, csak most fordítva. Csukott szemmel fordultam el a tükörtől, hogy vissza ne nézzek. Véletlenül se, lopva se, mert akkor nem tudom elengedni, és ki tudja, mi lesz. Csak akkor néztem fel újra, amikor a fürdőkáddal szemben álltam. Beleléptem, megnyitottam a zuhanyt, először hideg volt, libabőrös lettem, majdnem fájt, ahogy összeugrott a mellbimbóm, aztán olyan melegre állítottam, amilyet csak kibírtam, és néztem, ahogy életemben először vörös patak ömlik végig a combomon, és a vízzel együtt a lefolyóba csorog.

___________________________

A könyv Facebook-oldala: Az altató szerekről – Ágyregény »

AASZ – beleolvasó, Jelenkor, március

Az altató szerekről – Ágyregényből dupla fejezetet közölt 2017 márciusi számában a Jelenkor folyóirat. Az oldalak itt képként jelennek meg, rákattintva nagyíthatók.

A könyv Facebook-oldalához itt tudsz csatlakozni: Az altató szerekről – Ágyregény »

A Jelenkor folyóirat 2017 márciusi számát itt tudod letölteni PDF-ben.

Könyv

Könyveimről minden egy helyen.

olvasásának folytatása