365/094 – Minden más

Tele van a fejem minden mással. Állandóan azokban az univerzumokban vagyok, amelyeket nem lehet látni, legalábbis azt hiszem, úgy tapasztalom, hogy a környezetemben élő emberek nem látják. Ami jó, mert lehet, hogy ha látnák, azonnal elrohannának valahova. Valahova máshova. Ahol valami más van. (Ki tudja, azt én látnám-e? Bónusz kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy még nem rohantak el? Hát, asszem, ebbe most ne menjünk bele.)

Most olvastam egy könyvet (majd írok róla), azok közé a könyvek közé tartozik, amik sokáig velünk maradnak, hangulataik, színeik, fél- vagy akár csak negyedmondataik, képeik ott maradnak a mások számára nem látható univerzumban körülöttünk. Ez jó. Szeretem tudni, hogy létezik ez a dolog. Hogy igenis, tud hatással lenni rám. Tud hatás gyakorolódni énreám. A hatásnak az ő levése önmagában is hatás. Hat a kedélyállapotomra, méghozzá pozitívan. Úgy érzem tőle… hogy is? Hogy is érzem magam tőle? Megvan. Úgy érzem, hogy érzek. Azért az csodálatos ám. Meg még úgy érzem, hogy én is ember vagyok, majdnem, mintha ettől lennék ember, de az ilyen kijelentésekkel is jobb vigyázni.

Habár. Ú, de szeretem ezt a szót. Annyira, hogy önálló mondatként foglal itt most helyet, annak ellenére, hogy a legkevésbé tűnik alkalmasnak a szerepre, de hát nem élhet örökké a kötőszavak* szomorú magányában, számkivetettségében, szükséges-de-nem-elégségességében, legyen egy jó napja legalább a habárnak is. Habár talán meg sem érdemli. Habár szerintem nagyon megérdemli. Most már csak azt lenne jó tudni, miért is akartam azt írni, hogy habár, mielőtt megakasztottam magam azzal, hogy szeretem. Csak itt, csak ma, csak önöknek. De nem. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy. Szeretem.

 


*Erről is eszembe jutott valami, de oda majd máskor ágazunk el.

Reklámok

365/059 – Ha átalhatnánk

Mármint itt, ezen a mérsékelt égövön, kontinentális éghajlaton szerintem igazán jót tenne. Nem lenne kötelező, csak aki akarja. Vagyis, éppen ez az: aki nem akarja, az aludjon.

A téli álmot alvó emlősök úgy csinálják, hogy nagyjából a testtömegüket magukra szedik még egyszer, zsír formájában. A zsír tulajdonképpen nem más, mint igen bonyolultan csomagolt cukor, és az pedig nagyon jó, ha van az élőlénynek, mert minden egyes kis sejtje úgy működik, hogy (veszélyesen egyszerűsítek, bocsánat), cukrot alakít energiává. Ha nincs cukor, akkor arra pazarolja az energiáját, hogy akármi másból csinál cukrot. Igaz, ahhoz is energia kell, hogy a bonyolult zsírsejtből kicsomagolja, de mégis ez a legjobb módja a raktározásnak. Ez nagyon faszán klasszul ki van találva. Csak hát a térfogat. (Ahogy Besenyő Pista bácsi is kérdezi: térfogat növelő???) Nahát, a zsír, az eléggé térfogatnövelő. Ez a kis sűrűsége miatt van.

Elképzelem, amint a téli álomra készülő ember egy tartalékembert növeszt magára – zsírból. A test átlagos sűrűsége (izmokkal, csontokkal) sokkal nagyobb, mint a zsírszöveté. Úgyhogy térfogatra nem kétszer akkora lesz ő, hanem talán háromszor. Háromszoros hurkák!

Talán nem is mindjárt a tél elején vackolja be magát, mégiscsak társas lény, végigtolja az ünnepeket, de mondjuk január elsején lenne az elvonulás.

Január elsején a Téli Álmot Alvó Ember visszahúzódik az otthonába, leereszti a redőnyöket, bezárja az ajtót, a biztonsági zárat, a zár fölötti zárat, a biztonsági láncot, szóval elzárja magát a külvilágtól, legföljebb a szellőzés kedvéért hagy egy kis rést a fürdőszobai szellőztetőn. Megépíti a vackát a jó ruganyos, nem túl puha, nem túl kemény, ergonomikus matracon, magára húzza a hipoallergén paplant, puhánál is puhább plédet, ízlés szerint sózza, borsozza magát, és fel sem kel az első biztosan tavaszi napig.

Ez valamikor március közepe táján volna, kivéve, ha éppen hó borítja az utakat és nincs kedve átülni egy másik autóba.

A téli álomból ébredő ember volna az egyik legboldogabb lény a Földön. Nem elég, hogy szépen lesoványodva csodás napsütésre, újjáéledésre kelne, de büszkén és elégedetten gondolna arra, mi mindent tett a túlnépesedés, környezetszennyezés, túlzott energiafogyasztás ellen az elmúlt hónapokban azzal, hogy rohadtul nem csinált semmit.

365/058 – Ma arra gondolok. Emberközi

Ma arra gondolok, hogy régebben némileg furcsállva néztem a sok bedugaszolt, elfedett fület a városban, megannyi zenei köldökzsinór, külvilágot kizáró fedők az egyetlen, viszonylag biztonságosan fedhető érzékszerven, válaszfal, leválasztó, elválasztó, menekülési útvonal.

Ma arra gondolok, hogy soha nem volt még ekkora szabadsága az embernek, hogy bármikor, a fülét elfedve, egyszerű zenei köldökzsinórba kapaszkodva bárhol, bármikor kizárja a világot és átlépjen a saját univerzumába, minden mást leválasztva, elválasztva. Sosem volt ilyen könnyű a menekülés a tömegben a tömegből.

Aztán arra is gondolok, hogy miféle szabadság az, amiben mind ugyanabba a dologba menekülünk, ugyanúgy.

Ma arra gondolok, hogy nincs messze az a jövő, amikor az emberiség túllép az individuumon, és tudatát egyetlen kollektív tudathoz kapcsolva létre jön a minden korábbinál bonyolultabb, hatékonyabb, összetettebb gondolkodásra és cselekvésre képes létforma, a raj.

Ma arra gondolok, hogy alkalmas vagyok a rajelmélet felfogására, elképzelésére, logikájának felismerésére. És gyűlöletére.

Legelőször is az agyra kíváncsiak

Naplovam

Ilyen intenzív szinesztetikus élményem talán sosem volt, mint ennél a szakasznál – és jó két oldalon át folytatódik – elkezdtem érezni a szagot. És amikor már kiemeltem a fejem a könyvből, még akkor is benne volt az orromban és percekbe telt, hogy észrevegyem, hogy a szag kizárólag az agyamban létezik. Aki ismeri a bonctermek szagát, ezt a mélyen, garattájon megülő, nehezen múló szagot, tudja miről beszélek.

Fordítva gyakran van, megyek valahol és érzek egy szagot (Jones őrült after shave-jének illatától egyszer majdnem kiszaladt alólam a lábam, tíz éve nem éreztem, tíz éve nem találkoztunk és ott volt minden hirtelen, de aztán elmúlt, egy percig ácsorogtam bambán, hogy mi van, mi volt ez, de csak menni kellett tovább), és eszembe jut egy ember vagy egy egész életszakasz, minden, amit akkor éreztem, amit gondoltam, ami voltam.

Legelőször is az agyra vagyok kíváncsi, arra voltam mindig is. Nekem ez a legfőbb misztérium, nemcsak a furcsa kapcsolások és szövevényes raktárrendszerünk, nemcsak a képesség, amivel felfogunk egy színt, mondatot, hanem sokkal inkább az, amivel mindazt megértjük, amit nem lehet leírni. Meggyőződésem, hogy szeretni is az agyunkkal tudunk, tűnjön ez bármekkora ellentmondásnak. Éppen a logikátlansága a legizgalmasabb, éppen hogy ez hitelesíti. És azt is hiszem, hogy az élet egyik legnagyobb élménye egy másik ember agyába beleszeretni.