365/056 – Átírási agybaj

Ahogy egyre jobban mélyedek bele a japánba, egyre jobban zavar, hogy mindenféle átírásokkal találkozom. Én úgy tudom, vagy legalábbis mostanáig úgy tudtam, hogy a magyar helyesírás (és a logika) egészen egyértelműen rendelkezik az idegen nevek átírásáról (az idegen írásjegyeket használó nevekéről), azaz: kiejtés szerint írjuk át. Ez annál is örömtelibb, mivel minden más nyelv is ezt csinálja: átírja úgy, ahogy az idegen nyelv írásjegyeit (megközelítőleg) kiejti. Erre egyébként nagyon régóta bevett rendszerünk van, így tanulunk japánul, nincs benne semmi különös, aki mondjuk észt anyanyelvű és japánul tanul, átírja magának kiejtés szerint az írásjegyeket – észtül.

Most abba nem is megyek bele, hogy a japánban ma három különböző írásjegyet használnak, ebből kettő szótagírás (egyiket kizárólag az idegen szavak japános átírására tartják fenn), a harmadik pedig hieroglifikus, ahol az írásjegyek egyszerre jelölnek szótagokat és fogalmakat. Ezek a kandzsik (és nem kanjik!), ilyenekkel írják a személyneveket is. Ezek az írásjegyek leírhatók szótagjegyekkel is, amire időnként szükség is van, mert többféleképpen ejthetők, és mást jelentenek. Mindenesetre a szótagírás alapján könnyedén átírhatók magyarra is. De mi valamiért nem, vagy csak részben, vagy teljesen tévesen, isten tudja milyen megfontolásból összevissza írjuk át a japán szavakat, neveket. (Hasonló zavarodottság van időnként az oroszokkal is, egyébként.)

Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: Misima Jukiót Misima Jukiónak írjuk. Nem pedig például Yukiónak, mert nálunk nem az Y jelöli a J hangot. És nem is Mishimának, mert nálunk nem az SH-t ejtjük S-nek. (És toldalék nélkül: Jukio, toldalékkal, Jukiónak – hosszabbodik, mert hosszan ejtjük.) A legkönnyebb nyelvtani szabályunk, nem? Nem kell gondolkodni, csak tudni kell a kiejtést.

Tokió (nem Tokyo), Jokohama (nem Yokohama), Dadzai Oszamu (és nem Dazai Osamu). Hogy Fukazava Sicsiróból hogy lett nálunk Hicsiró (még könyvborítón is szerepel!), arra van egy tippem, mindenesetre jegyezzük meg: Sicsiro. (Különben inkább Fukaszava szerintem, de ez olyan apróság, amin már fenn se akadok.)

És hogy mindenki megnyugodjon: Ishiguro azért Ishiguro, mert nem japánban él, és ő maga angol átírás szerint használja a nevét, még egyszerűbben: ez van a személyijében.

A hab a tortán, hogy nemrég láttam egy viszonylag friss megjelenést, ahol nem átallották tovább kavarni a zavart, és belevették a romadzsi (esetleg: rómadzsi, de magyar szövegben semmi esetre sem romaji) átírást is, ami pedig szintén csak azt a célt szolgálná, hogy fonetikusan megkönnyítse a latin abc-t használók dolgát, leginkább nyelvtanulás közben, és igen, elsősorban az angol az alapja. Ennek is saját szabályai vannak, amit vagy tudunk vagy nem, itt teljesen mindegy, egy szó egyszerű átírásában fölösleges (sőt zavaró) használni, mert arra minden nyelvnek (országnak) megvan a saját szabálya. Aztán ott van még a névsorrend problémája, amire szándékosan nem térek ki most, csak annyit: a japánban is a vezetéknév van (kéne hogy legyen) elöl.

Én nem tudom, hogy nálunk mindez miért ilyen zavaros, hogy lehetséges az, hogy ugyanannak a szerzőnek jelennek meg könyvei ilyen-olyan-amolyan névátírással, hogy ugyanazt a fogalmat írjuk mindenféle átírással, legritkábban magyarul, de rohadtul idegesítő. AGGGHHHRRRRRRRR!

Mára ennyit szerettem volna megosztani veletek, jövök holnap is, addig olvasok valamit Kavabata Jaszunaritól.

Ui: Akutagava megúszta.

Reklámok

365/043 – Egy nap háttértévézés

Hello – mondja egy nő -, én a bélflórád hasznos baktériuma vagyok. Hello, lányok – mondja egy másik -, én vagyok a ti vad énetek. Ha mindez igaz – gondolom én -, akkor máris kiugorhatok az ablakon. De két emelet nem garancia semmire. Amerikai srácok töprengenek az igaz szerelem mibenlétén, félkézzel megoldanak közben egy teljesen érdektelen ügyet, a mellékszálban Benny Hill jellegű figura szerencsétlenkedik (szekunder szégyen a felszabadult kacagás helyett), a végén valakik biztosan elsétálnak a naplementébe, gondolom, és tényleg. Téged is elfáraszt, hogy a 40-es ikon helyett a 60-asra kell tekerni a mosógép gombját, amikor fehéreket akarsz mosni? Ööö… – mondom erre én, nem egészen így kérdezik, azt kérdezik, hogy fáraszt-e, hogy magas hőfokon kell mosni. Ööö… nagyon, igazából eddig erre nem gondoltam, de most, hogy kiderült, hogy az a gombtekergetés lehet a fáradás oka, máris jobb. Te is minden sarkon össze akarod hugyozni magad, nő létedre? Van megoldás. Szedjél tökmagot! Idétlen a gyereked? Legyél pingvin! Fel akarsz szabadulni? Igyál Coca-colát! Szerelmes akarsz lenni? Igyál Coca-colát! Nem tudsz aludni? Egyél valeriánát – ezerféle néven ugyanazt. Gyötör a megfázás? Le ne feküdj, igyál forróitalport! Forrón! Gyötör a fejfájás? Kapj be valamit! Koccanás a legrosszabbkor? Nem, nekem soha ilyen jól időzített koccanásom nem volt, bocs. Elég a kérdésekből. Lepődj meg, van egy újfajta műanyagpalackos tea! Meg fogsz lepődni. El nem tudom képzelni, mi meglepő lehet egy teában. Már azon meglepődnék, ha tea lenne, de biztos kitaláltak még valamit, az nem lehet, hogy csak egy tea. A kávéról fogalmad sincs, azt is jobb, ha tisztázzuk. Az igazi eszpresszóról. De még lehet, csak abból főzd, ami úgy jut el hozzád, hogy gondos kezek válogatják a világ másik felén, boldog énekszó kíséretében, babkávéba zárva a világ másik felének minden napsütését és boldogságát, s amely kávészemeket egyesével csak azért pörkölik, hogy te itt, ott, amott, a világon bárhol tonnaszámra vedd magadhoz ezt a már-már isteni eredetű, igen ritka és csodálatos valamit, amit jobb híján kávénak nevezünk, és végig tudd: ez a kávé nem az a kávé. Jó, akkor most legyen történet, elmegy egy maroknyi ember a Napba, mivel a Nap – a központi csillagunk – lekapcsolódott (ne röhögj), és ők felkapcsolják. De tényleg. A Földön sivár szürkeség dereng, az űrhajósok (gondosan, pc-alapon megválogatott) kis csapata, az élete árán. Is. Fogadjunk, hogy valami baj lesz. Lesz. Nagyon küzdelmes lesz ez a küldetés. De sikerül. A végén kisüt a nap. A Nap. Kisüti az agyamat. Jó éjszakát!