365/105 – A populáris műfaj

Ma (vagyis most már tegnap, vasárnap) sokadszor jöttem rá, hogy a gyakran lenézett népszerű dolgoktól/ból mindig lehet tanulni. Itt van például ez a zenés-táncos műfaj – amelyhez a világon semmi közöm nem lenne, ha a gyerekem nem tolná ezerrel évek óta – rendesen neve sincs, mert sokféle dolgot hoz egy fedél alá, olyasmiket, amiket mérsékelten vagy semennyire sem ismerek. Rockytól a hip-hopig, mindenféle színpadi tánc. Évek óta járok vele ilyen versenyekre és két dolgot biztosan állíthatok, az egyik, hogy ebben a műfajban is uralkodik minden pozitív sportolói magatartás: fair play, elismerése a másik munkájának, tehetségének, és a rendkívüli kitartás. A másik, hogy abszolút sokszínű, rengeteg kategóriában lehet versenyezni, így gyakorlatilag mindenkinek (minden korosztálynak, stílusnak, formációnak) lehetősége van győzelemre, de még inkább: korra, nemre, bőrszínre, származásra, testalkatra(!) való tekintet nélkül mindenkié.

És még valami, amit a vasárnapi versenyen hallottam (egy folyosói beszélgetést füleltem le), hogy a zsűriben (ha jól számoltam, heten voltak) helyet foglal egy civil is. Erre pedig azért van szükség, hogy a túlságosan szakmai ítéletet kiegyenlítsék – hiszen színpadi dologról van szó, leendő (vagy már gyakorló) színpadi táncosok mérik itt össze a tudásukat, és a profizmuson túl nagyon is érdekes, hogy mit szól hozzá az úgynevezett közönség. Az egyik beszélő így fogalmazott: “A sima tetszik-nem tetszik is fontos szempont.” Aztán felsoroltak egymásnak számos példát arra, hogy mi minden van a világon, ahol a szakmabeliek “összeszarják magukat a gyönyörűségtől”, mégsem lehet vele semmit kezdeni. Tehát legalább 6:1-hez szava legyen a nézőnek/befogadónak is. Ha valami “produkció”, így vagy úgy, de el akarja adni magát, nem lehet meg a közönsége nélkül. Milyen igaz.

Reklámok

365/018 – A 365blogról kicsit

Csak mert már többször felmerült a kérdés (legutóbb tegnapelőtt-előtt kérdezte Ádám), hogy előre megírom-e a blogposztokat (és esetleg szövegszerkesztőből másolom ide vagy ilyesmi).

Nem.

Aki ilyen régi blogger, mint én – mondhatnám, hogy blogon szocializálódott szerencsétlen, de nem mondom, mert tudok egy csomó mindenkiről, aki nagyjából ilyen régi blogger és egyáltalán nem szerencsétlen -, annak szerintem van az agyában vagy a retinájában egy érzékelő, ami a blog szerkesztőfelületének megnyitásakor aktivizál valamit az agyában és kész is a katasztrófa a működés. Mennek a mondatok oda bele, onnan meg ki a széles-nagy internetre, hogy száguldozzanak az információs szupersztrádán, amíg csak bele nem ütköznek az olvasójukba.

(Már sokszor elmeséltem a bloggerséget, úgyhogy tényleg csak zárójel: 2001 óta van ez nálam, kisebb-nagyobb megszakításokkal, az időtartamot érzékeltetendő: blogoltam a Freeblog előtt, aztán alatt (végig, ott) és még most is. Szóval, kifutott alólam pár blogszolgáltató ebben a közel két évtizedben.)

Tehát nem írom meg előre, idén, ebben a 365-ös kihívásban még csak meg sem tervezem igazán, miről akarok írni. Próbáltam egyébként, most is volt egy témám, de amikor ideültem, arra gondoltam, hogy franc vigye azt, nem is érdekel, írok inkább erről, ha már felmerült.

Egyébként eddig még mindig az volt a legjobb tervem, hogy nincs terv. Már, ami a blogot illeti. Spontánabb dolognak gondolom, mint majdnem bármi mást. Ez az ún. egoblog, ami csak úgy van. Semmi értelme nincsen, és én ezt nagyon tudom szeretni benne.

365/013 – Dögletes január

Mind igaz, mindig az. Vannak olyan napok, amikben kicsiben benne van az egész. Az egész létezés hullámhegyei és völgyei. Tegnap ara ébredtem, hogy halállal álmodtam. Szörnyű, szorongató, természetellenes halállal, és nem az enyémmel. Aztán – már ébren – kaptam egy hírt is, halálról, nem közvetlenül érint, de megrázó.

Nagyjából vissza tudom fejteni az álmomat (semmi meglepő). Mindent felnagyít és átitat a január dögletessége. A hónap, amit mindig ki akartam volna iktatni – ha lehetne – az időből, amit jó lenne átaludni. A január nem tud nem szürke, üres, utálatos és reménytelen lenni. Próbálom elfelejteni, hogy január van. Kisebb szakaszokra koncentrálok. Egy hét van az ötvenkét hétből. Nem elég. Egy nap van, péntek van. És a csapda másik végén vagyok. Csak a mai nap, mi? Lőjetek le. Ha csak a mai nap, akkor a szorongás belenyúlik a végtelennek nevezett dimenzióba.

Aztán elrohantam megvenni a Jelenkort.

A regény – mintegy mellékesen – valóban rendkívül sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat, és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. _Az altató szerekről_ szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.
Pályi András _Életem_ című kisregényét juttatta eszembe az a nyers erő, amellyel a testről és szexualitásról ír Szeifert Natália. Rendkívül izgalmas, ahogy az alvásra való képtelenség mint a tudat csendesíthetetlen ébrenléte egyszer csak visszacsapódik az öntudat csökkent működésébe, az én elveszítésébe. (…) Megrázó a két eltérő karakter története, hiszen az egyikük még nem, a másikuk már nem tudja, hogy ki is ő (…)

– irja Inzsöl Kata Az altató szerekről-ről, a januári számban.

Egy ilyen napon fog egyszer megszakadni a szívem.