365 blog – Nem döglött meg

Már egy ideje fontolgatom, hogy melyik legyen az idei kihívásom utolsó posztja, anélkül, hogy nagy feneket kerítenék a dolognak. Ez lesz az.

A 365 projekt itt véget ér, de nem döglött meg, mert a blog továbbra is él, csak már nem köti a mindennapos kötelezettség.

Sejtettem, hogy nem fog végigmenni, így is bőven túlteljesítettem saját várakozásaimat. Most kezdett arról szólni már az egész, amiről semmiképpen nem akartam, hogy szóljon, így maradok továbbra is ad hoc-blogger.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki napi rendszerességgel velem tartott 2018 január 1-től! Jönnek további, de most már számozatlan posztok.

 

Reklámok

365/145 – Űr ír

Van egy űr. A valódi beszélgetések, a megbeszélős kibeszélések, tanácsokozások, tanácsadások és kérések helye az.

Van, akinek erre van több embere is. Nekem van erre egy ilyen (mutatom) űr, amiben persze az a jó, hogy azt képzelek bele, amit akarok. Amiben persze az a rossz, hogy azt képzelek bele, amit akarok. Meg az, hogy nincs ott semmi.

Hányféleképpen tudja körbehugyozni az ember a saját magányát?

 

365/143 – Néha mindenki égeti magát

Én is, természetesen. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy különösen égő olyan dolgokról nyilatkozni, amikkel kapcsolatban nincsenek pontos információink, amikre nincs rálátásunk. Ez nemcsak arról szól, hogy igazán kellemetlen, ha fényt derítünk saját tudatlanságunkra – ez még hasznos is lehetne, ha az internetes kommentelést például beszélgetésre használnánk, nem kinyilatkoztatásokra -, hanem arról is, hogy ezzel tökéletesen bizonyítjuk, hogy mennyire korlátoltak vagyunk, és ezzel arányosan – a dolog természetéből adódóan – mennyire biztosak vagyunk saját nemtudásunkban.

Például engem a napokban az keserít, hogy nem lehet egy könyvről beszélgetni egy könyves oldalon. Illetve lehet, csak nem mindenkivel. És akikkel nem, ott derülnek ki ezek a rettenetes tévképzetek. Komolyan azt hiszi valaki, hogy ma egy irodalomtudós, kritikus, szerkesztő, fordító stb. nem ismer (majdnem) mindenkit személyesen a kortárs irodalomban? Nem tudják, hogy az alapállás az (személyes ismeretség ide vagy oda), hogy minden létező fórumon (írásban és szóban) örömmel és lelkesen (olykor akár indulatosan) beszélgetnek és vitáznak könyvekről? Mondhatom úgy is, hogy vitázunk. Néha vérre menően, de azt inkább csak személyesen, hiszen ott van lehetőség bőségesen árnyalni a véleményeket és összevetni a nézőpontokat, vizsgálni a saját véleményünket és végül valamiféle kompromisszumra jutni. Írásban ennek töredéke lehetséges, de lehetséges – feltéve, hogy minkét-három-négy-sok beszélgető ugyanabból az alapállásból közelít.

Nem tudom megmondani, hány ilyen beszélgetés, vita (nem keverendő a veszekedéssel!) részese voltam már életemben (szóban és írásban), ahol szerencsére nem ízlésbeli kérdésekről, hanem irodalmiakról esett szó. Sokszor volt olyan, hogy ugyanazzal az emberrel vitatkoztam egy könyvről, akivel később egy másik könyv kapcsán egyezett a véleményünk. Azt tudom, hogy amikor egy általam nagyra tartott személlyel olyan helyzetbe kerülök, hogy érdemesnek tart arra, hogy egy könyvről meghallgassa (elolvassa) a véleményemet és még reagál is rá, tehát párbeszéd alakul ki, mindig megtisztelőnek érzem, és igyekszem benne a legjobb tudásom szerint részt venni. Nagy szavak, de basszus, ez az életünk, ekörül forgunk, ebben élünk, ezek a témáink a legfontosabb témáink.

El sem tudom képzelni, hogy olyan alapon ne vállalnám és ne élvezném a vitával járó szellemi kihívást, hogy személyeskedésbe fordítom, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy engem személyeskedéssel vádolnának azért, mert írok egy recenziót vagy ilyen-olyan véleményt fogalmazok meg, azon az alapon, hogy személyesen ismerem a szerzőt. Vagy a szerkesztőt. Vagy a kiadót.

És ha már itt tartunk: ez a vád ékes példája a “mindenki magából indul ki”-elvnek. Tehát abban a pillanatban, hogy ilyesmi elhangzik, megtudjuk a vádlóról, ő hogyan működik. Minden visszahull mindenkire, arra is, aki nem hajlandó tudomásul venni.

365/142 – Szenya

Ha ebben az országban eldobsz egy szendvicset, azonnal fejen találsz három idiótát, ebből az egyik nem tehet róla, így született, tök hülye, a másik politikus, a harmadik meg házmester, aki boldogan uralkodik a maga szemétdombján. Legyen az virtuális vagy valóságos. Közös jellemzőjük, hogy sosem tudják, mikor kell elgondolkodni (nem kizárt, hogy a képességet már el is veszítették), igen pökhendien szólanak ők a magas lóról lefelé, és nem szoktak csöndben maradni. Továbbá képtelenek lennének egy logikai sor végigkövetésére (a sajátjukon kívül, amely egyébként csak nagy engedményekkel nevezhető logiainak).

Egy szendvicsen kívül azonban három idiótára sem jut egy nemidióta. És itt nem politikáról van szó, az élet minden területén igaz. Ez a csőd, tulajdonképpen.

365/138 – Az agresszió szélgörcse fogja alánk robbantani a bilit

A már tegnap is megemlegetett szurikáta-ügynél semmi sem bizonyítja ékesebben, hogy ezt az emberiség történelmében még mindig újnak számító kommunikációs csatornát, amelyet internetnek hívunk, nagyon rosszul tanultuk meg használni.

A zsigeri reakciókra (és ezzel kattintásszámra) vadászó “hírportálok” dagonyáznak abban az ürülékben, amit a t. internetezők készítenek lelkesen a nap huszonnégy órájában. Minden azonnal terítékre kerül, minden itt és most van – így az indulatok is, csak a heves megnyilatkozások elől kiiktattuk (az internet gyorsaságával) azt az időt, amit bölcsebbek még élőszóban is megtartanak, azaz tízig számolnak, mielőtt kiadnák magukból. Én a kevésbé bölcsek közé tartozom, akik élőszóban nagyon ritkán, de írásban időnkén igyekeznek meghagyni az adrenalinnak a kiürülési időt és a hüllőagynak a csillapodást. Nem akarom, hogy bárki rosszul érezze magát, aki olvassa ezt a posztot, ellenkezőleg: Azt szeretném mondani, hogy VIGYÁZAT, CSAPDA!

A net gyors, beírni egy gyalázkodó kommentet, sérelmünkkel kapcsolatban posztot írni, akár félreérthető idézetekkel megtűzdelve – könnyű, egy perc vagy annyi sem. Semmi sem könnyebb, mint engedni ennek a késztetésnek (magam is jártam már így – ezért írom itt le az egészet, emlékeztetőül magamnak is).

És mint azt láttuk már pár százszor vagy pár ezerszer az elmúlt években, évtizedekben: semmi sem könnyebb, mint részinformációk alapján a népharagot ráirányítani valamire vagy valakire. (Van, ahol ezt egészen nagyban csinálják, nem tudom, hallottatok-e ilyesmiről, de akár egyes népcsoportokat vagy különböző társadalmi státuszú embereket lehet ezzel a módszerrel egymás ellen hergelni.)

Odáig jutunk, hogy az egyébként más népcsoportok feltételezett agressziójától rettegő honfitársaink is pillanatok alatt fatvát hirdetnek egy tízéves gyerekre, vagy éppen, olvasott és művelt ismerőseink gyalázkodásba és ítélkezésbe fognak egy-két kiragadott mondat alapján, ha azt egy számukra kedves vagy szimpatikus, esetleg elismert ember osztja meg. A virtuális világban, a közösségi oldalakon mindenkinek saját “újságja” lett, kit többen, kit kevesebben olvasnak, de minél többen, annál nagyobb (volna) a felelőssége.

Ugyanakkor egy virálisan terjedő rágalomhoz vagy megtévesztéshez még csak népszerűnek sem kell lenni, elegendő, ha a legleegyszerűsítőbb formát választjuk, feketének és fehérnek ábrázolunk valamit, lehetőleg legyen a sértett állat, vagy gyerek, esetleg maga a posztot létrehozó személy, a lényeg, hogy az adott közegben azonnali együttérzést váltson ki, már csak meg kell nevezni az ellent és készen vagyunk. Vihart kavartunk a biliben.

Az online zaklatásnak sok formáját ismerjük már, tudjuk, hogy legalább annyira káros és veszélyes, mint az offline változata. Tehát nem kevésbé lehet fájdalmas egy virtuális balegyenes, mint egy valódi. Ez ideig-óráig akár megelégedéssel is eltöltheti az agresszió gerjesztőjét, önigazolást nyerhet az ismerősei megosztásaiból és támogató szavaiból, és ha még egy lap is felkapja, amit még többen olvasnak, valóságos diadalmenetet élhet meg. Mint mondtam, egy darabig. De a rettenetes frusztráció és gyűlölködés, mint egy múlni nem akaró gyomorrontás, ott marad. A görcsös mindenre támadás életformává válik, és lesz, pontosabban nagyon is van mitől félni. Ez egyszer robban, de a seggünket nem védi majd semmi.

És ez csak az egyik hátulütője a dolognak. A másik probléma ezzel a folyamatos indulatkeltéssel az, hogy egyszer tényleg lesz majd olyasmi, amin fel kéne háborodni, amikor igazán szükség lenne a jóérzésre és az indulatokra, mondom, a kettőre együtt, de akkor már nem lesz ilyenünk. Nem leszünk képesek az egymilliomodik felháborító esetnél észrevenni, hogy ez most más. Hogy nem egy újabb felháborító eset – amelynek, ki tudja, mennyi a valóságalapja – hanem ez most tényleg igazi, most valaki bajban van, most valami igazságtalanság, vagy hatalmas, botrányos szörnyűség történt. Nem fogjuk látni. Hozzászokunk, köpködünk, és lapozunk tovább.

Nem állítom, hogy például nem kell foglalkozni a gyerekek és az élet tiszteletének viszonyával. Ám alig hiszem, hogy erre a nyilvános gyalázkodás lenne a legjobb megoldás, különösen nem egy csak részleteiben ismert eset alapján. Vannak dolgok, amik egyszerűen nem is tartoznak a nagyközönségre, amióta leszoktunk (úgy tudom, legalábbis), a pellengérre állítás szép hagyományáról és lemondtunk a nemes megkövezésről is.

Végül: van olyan eset is, amit egyszerűen nem elegáns az internetező publikum elé tárni, legyen jogos vagy jogtalan a felháborodásunk. Hogy miért legyek én elegáns, amikor velem valami rossz történik? Mert legyek én a változás, amit látni akarok a világban. És mert kiterítenek úgyis.