365/017 – Interjú

Tavaly, a könyv megjelenése okán számos interjú készült velem, kicsit izgultam, mi újat lehet még mondani, de szerencsére Seres Lili Hanna újakat kérdezett, úgyhogy volt miről beszélgetünk.

Interjú a Literán:

Az új kötetedben két nő monológja váltakozik. Először is: mennyire volt nehéz rátalálni és tartani a kétféle hangnemet, beszédstílust? Írás közben te is ugráltál a két monológ között, vagy az egybemontírozás előtt külön-külön megírtad, felvázoltad őket?

Egy karakterek kialakulása, felépítése nálam egy viszonylag hosszú folyamat, aminek csak egy kis része (a vége) az, hogy papírra, vagy monitorra kerül. Vannak olyan problémák, élethelyezetek, amik körül valahogy besűrűsödik a levegő, amikkel, úgy érzem, foglalkoznom kell, és ezek hozzák magukkal a történeteket, a történetek pedig azokat az alakokat, akiken keresztül lehet vagy tudok róluk beszélni. A történet egyébként nem is pontos, inkább történések, köztük sok apró semmiség, amik valahogy összeállnak, ahogyan az életben a dolgok. Nem tökéletesen, nem mindig egyszerűen.

Az altató szerekről-ben is olyan problémákat jártam körül, amiket fontosnak tartottam vizsgálni, piszkálni, vagy még inkább: megturkálni, felboncolni.

Eleinte párhuzamosan gyűltek a jegyzetek, töredékek, de a tényleges megírásnál már külön-külön dolgoztam a két szereplővel. Amikor eldöntöttem, hogy két szál lesz, akkor találtam ki a teljes szerkezetet, tehát az egyik írása közben azért folyton figyelemmel voltam a másikra is.

Egy beszélgetésen elmondtad, az előre kigondolt szerkezet megvalósítása izgat. Hogyan alakult ez a szerkezet? Mi volt az alap, és mi volt az, ami az írás közben önkéntelenül változott? Gondolok itt nemcsak a hálózatelméletre, de az idősíkok keverésére is, hogy miért éppen azok a történetszálak kerültek egymás mellé és egymás után, amik.

Igen, a hálózatelmélet nagy mániám, még olyan is van, hogy tervezetlenül kerülnek kapcsolatba egymással a szereplőim. Az előre kigondolt szerkezetet sem pont úgy értem, hogy valami jó előre kigondolt szabály, amihez mindenáron ragaszkodni kell. Inkább úgy mondanám, hogy a megírás korai szakaszában kirajzolódik egy tágabb strukturális elképzelés, amit próbálok végigvinni, és ez kihívás. Nekem itt legalábbis az volt. Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni azt a ritmust, tagolást, az egész szövegen végigfutó vagy fel-felbukkanó motívumokat úgy, hogy mindez könnyed formává érjen, és magától értetődőnek tűnjön. Attól a ponttól kezdve, hogy a szerkezet megvolt, és tudtam, milyen hosszú szakaszokat tervezek, mik azok a pontok, amiket érinteni akarok, gyakorlatilag beletanultam a formába. (Ami azért vicces, mert ez egy egyszerhasználatos tudás, alapja lehet másnak, de ebben a formában egyszer tudtam használni, a következőkben mást kell majd tudni.)

Az nyilvánvaló volt, hogy mivel a két nő egyetlen délután alatt tekint végig az addigi életén, és van köztük nagyjából húsz év korkülönbség, nem lehet teljesen ugyanaz a belső ritmusuk. Úgy ítéltem meg, hogy a karakterük ezt tökéletesen megengedi. Az eseménydúsabb élet töményebb, a monotonabb tehet nagyobb kihagyásokat.

A szigorú szerkezeti rendnek az volt a legnagyobb meglepetése számomra, hogy elkezdett az egész önállóan alakulni, olyan párbeszédek is létrejöttek az egyes szövegrészek között, amiket nem terveztem el előre.

Hogy arra is válaszoljak, mi változott: elhagytam a harmadik szereplőt, mert az ő története agyonnyomta volna ezt a kettőt, pont az veszett volna el vele, amit itt ki akartam bontani. Az, hogy végül mi nem kell, szintén egy nehéz, elsősorban kompozíciós kérdés nálam.

A szöveg(pár) szépen lassan egyre drasztikusabb, sötétebb hangulatúvá és tematikájúvá válik, ez az adagolás mennyire volt tudatos, előre kigondolt? Vagy természetesen adta magát?

Egyrészt persze kigondolt volt, nem rontottam ajtóstul a házba, inkább felépítettem, hiszen minden életesemény az előzményeitől kap súlyt vagy jelentőséget. Másfelől ez természetesen adódik is, ahogy felnőnek, elveszik a világ könnyedsége.

Én személy szerint kettős feszültségbe kerültem a könyv olvasásának előrehaladtával: kedvetlen, szinte nihilista lettem az olvasottak hatására, ugyanakkor faltam a szöveget, vitt magával a könyv – nem is gondoltam volna az elején, mennyire találó, amit egy helyen írnak róla: „könnyű, de nem könnyed”. Nagyon nem. Mindig érdekel az alkotás lélektana, most is muszáj megkérdeznem, hogy rád hogyan hatott írás közben a saját szöveged.

Azt észrevettem, hogy ez a gördülékenyre kalapált forma végül lehet, hogy visszaüt, több visszajelzésből legalábbis azt látom, hogy rengeteg részlet elsikkad a gyorsolvasásban. Hogy rám hogy hatott? Sok álmatlan éjszakát okozott, de ezt inkább viccesen mondom, habár éjjel dolgozom, tehát tényleg így van. Eleinte van egy érzelmi kötődés, de egy ponton túl eléggé hideg fejjel tekintek a szövegeimre, és ugyan néha nyomasztott, de főleg idegesített. Különösen, amikor nem tudtam benne valamit jól megcsinálni, amit szerettem volna.

A kicsit füves könyv-jellegű címről te is megjegyezted, hogy talán félrevezető, hiszen nem az élettani vonatkozásairól írsz az álmatlanságnak, hanem a lélektaniról, az oda vezető útról. Miért, hogyan kapta mégis a regény Az altató szerekről címet?

Ez a címe szó szerint az 1800-as évek végén megjelent Orvosi Compendiumok Gyűteménye című kis könyvsorozat egyik darabjának. Az valóban gyógyszerekről szól, egyébként bele is van írva a regénybe, a Zelma apjának könyvespolcán található. Én is nagyon szeretem a régi könyveket, ez a könyvecske pedig állandóan a látóteremben van. Amikor úgy negyede megvolt a kéziratnak, ránéztem, és tudtam, hogy ezt a címet kell adnom neki, így, régi helyesírással, ez sokkal többet jelent, mint bármi más, amit ki tudtam volna találni.

Az interjú további része itt olvasható: Az ember tudja, hogy elbukik, mégis mindent meg akar írni »

Reklámok

365/016 – Nem megy

Valahogy mindig azt gondoltam, hogy fontosabb a hogyan-ban jónak lenni, mint a mi-ben. Sőt. Azt is gondoltam, hogy mindennek a kulcsa* a hogyan. Tényleg mindennek. Annyira mindennek, hogy példát is fölösleges mondani rá.

De mégis mondok. Egy könyvnél például engem jóval kevésbé érdekel az, hogy miről szól, mint az, hogy hogyan szól. Nem csak könyvnél, minden szövegnél. Elolvastam tavaly egy teljesen érdektelennek tűnő könyvet, azonosulhatatlan szereplőkkel, feledhető – kissé véres – történettel, nem is találtam benne olvasás közben semmi igazán érdekeset, aztán mégis napokig, majd tovább, hetekig motoszkált bennem (sőt ma is eszembe jut), úgyhogy vissza-visszatértem hozzá, hogy lássam, megpróbáljam tetten érni, hogyan csinálta.

Közhelyes mindennapjaink vajon nem lehetnek jó alapanyagok a hogyan-hoz? (Mekkora közhelygyűjtemény már az Anna Karenyina, oszt mégis hogy szeretjük – én legalábbis.) Nem abban van-e az igazi megmutatni való, amiben szinte nincs megmutatni való?

Lehet, hogy nem. De végső soron mindegy, mert most (jelen időpillanatban és időszakban) úgysem megy semmi. Az egész életem minden megmozdulása olyan, mint a 3-as metró. Már eleve úgy indul, hogy nem megy.

_________

*lényege, értelme, célja

365/015 – Az idő ura. Csakhogy verzió

Vannak módszerek, vannak. Time management, mondhatnám. Ha nem utálnám ezt a két szót így együtt. Ma először kipróbáltam – amire régóta készültem -, hogy beállítok a telefonomon figyelmeztetést, mikor hol kell tartanom a napomban. Most, amikor ezt írom 11 óra 39 perc van és már kétszer módosítottam. (Az egyik eleve bizonytalan időpont volt, 1 db gyermek hazaérkezése a korcsolyájáért.) Most a tanulóidőmben blogolok. És kihagytam a napirendből, hogy el kell mennem cigiért. Szóval eddigi eredményesség: nulla.

Minthogy az idő csakis mint fizikai változás értelmezhető a mindennapi életben, azonnal megszűnne, ha uralni tudnám.

(Pl. bármikor tetszőlegesen előre vagy hátra pörgethetném az órát, az nem jelentene mást az én emberi nézőpontomból, mint a közbeeső változások átugrásával egy adott állapot beállítása.)

Csakhogy (1) a menedzselés, az időbeosztás nem uralás, a pontos időbeosztás éppen az idő szolgálata. Nem mondom, hogy nem lehet nyereséges. Olyan, mint egy üzlet. A szabadságot adom az eredményekért. Persze, ha a parttalanul elfolyó időt (és annak minden következményét) elfogadjuk a szabadság definíciójának. Én elfogadom.

Csakhogy (2) a szabadságot tekinthetjük-e a szabad akarat megnyilvánulásának akkor, ha a saját magunk által kiötölt szabályrendszert nem tartjuk be? Nem sokkal inkább az emberi negatív tulajdonságok kiszolgáltatottjai vagyunk-e ekkor? (Btw. What the fuck is freedom?)

Csakhogy (3) az időpillanatra vetített szabadság nem abban áll-e, hogy minden egyes pillanatban – a lehetőségekhez mérten – azt csinálom, amihez a leginkább kedvem, késztetésem van? Szabadság-e tehát a szabad időpillanatok egymásutánja? Vagy nagyobb szabadság az idő pontos felhasználása, amivel egy magasabb célt érek el, miközben természetesen megnő azon időpillanatok száma, amelyekben nem vagyok szabad?

Akárhonnan jövök, mindig az öreg Spurgeon megállapításáig jutok, ami körülbelül így szól: Siker vagy sikertelenség azon múlik, vajon a cél megéri-e?

365/014 – De ráérünk

Újra és újra meglep, milyen könnyen mond le az objektivitásnak még a látszatáról is bárki, ha érzelmileg érintett(nek gondolja magát) egy ügyben. Azok is, akik máskor olyan könnyedén odavágják (sajnos többnyire teljes joggal), hogy tessék tájékozódni és ragaszkodni a tényekhez. Már annyiszor megtanultam megállapítottam megjegyeztem megjegyezhettem volna, hogy nekem nincs véleményem, aztán időnként mégis megint van, de nem fordult még elő, hogy meg ne bántam volna. A véleménnyel valószínűleg úgy kéne bánni, ahogy a pénzzel: legjobb, ha megtartod magadnak. Csak hát, vajon miért nincs soha tele a pénztárcám? Sem.

De nem is erről akarok írni. Tudtátok, hogy Maupassant hét (7) éven át csiszolta a Gömböc című novelláját? A 11-es témáról jutott eszembe.

A képen ő (Henri René Albert Guy de Maupassant), hét éves korában, amikor még valószínűleg nem dolgozott novellán:

Nagyon ráérhetett, mi? Á persze, régen biztos nem telt ilyen gyorsan az idő. Ráadásul mindenki fekete-fehér volt, pontosabban szürkeárnyalatos, esetleg szépia,

úgy azért mégiscsak könnyebb, ugyebár.

Na jó, félre a tréfával, a tények kedvéért: mestere, Gustave Flaubert volt az, aki nem engedte közölni a novella első (és valószínűleg második, sokadik) változatát, hanem arra biztatta a fiatal Guy-t, hogy csiszoljon rajta. Az nagyszerű dolog lehet, ha valakinek mestere van. Olyan, akire hét évig lehet, sőt érdemes hallgatni, mert komolyan vesz.

Maupassant harminc volt, amikor megjelent a Gömböc, Flaubert még megérte:

Vidéki magányában olvasta neveltjének művét, és az oly aggodalmas, oly nehezen dicsérő mester ezt írta a fiúhoz írt legvégső levelében: “A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!”

– írja Hegedűs Géza a Világirodalmi arcképcsarnokban.

És arról is esik szó, hogy milyen lelkiismeretesen készült az írói mesterségre:

Megtanulta lelkének atyjától, hogy sokoldalúan műveltnek kell lenni – és sokoldalúan műveltté lett. Úgy nevelkedett fel, hogy nyitott szemmel kell körülnézni a világban – és otthonossá vált a francia társadalom minden rétegében. Hittételként vallotta, s kezdettől végig gyakorolta, hogy világosan, szabatosan és szépen kell megfogalmaznia, amit megtudott emberekről és emberek közti kapcsolatokról.

Valahogy így képzeli az ember az írót. Már, aki képzeli valahogy. Mondjuk én.

Egyébként állítólag Macuo Basónak van olyan haikuja, amin tizenöt (15) évig dolgozott. De ez már egy másik történet.

365/013 – Dögletes január

Mind igaz, mindig az. Vannak olyan napok, amikben kicsiben benne van az egész. Az egész létezés hullámhegyei és völgyei. Tegnap ara ébredtem, hogy halállal álmodtam. Szörnyű, szorongató, természetellenes halállal, és nem az enyémmel. Aztán – már ébren – kaptam egy hírt is, halálról, nem közvetlenül érint, de megrázó.

Nagyjából vissza tudom fejteni az álmomat (semmi meglepő). Mindent felnagyít és átitat a január dögletessége. A hónap, amit mindig ki akartam volna iktatni – ha lehetne – az időből, amit jó lenne átaludni. A január nem tud nem szürke, üres, utálatos és reménytelen lenni. Próbálom elfelejteni, hogy január van. Kisebb szakaszokra koncentrálok. Egy hét van az ötvenkét hétből. Nem elég. Egy nap van, péntek van. És a csapda másik végén vagyok. Csak a mai nap, mi? Lőjetek le. Ha csak a mai nap, akkor a szorongás belenyúlik a végtelennek nevezett dimenzióba.

Aztán elrohantam megvenni a Jelenkort.

A regény – mintegy mellékesen – valóban rendkívül sokrétű szöveg: gazdag kulturális utalásrendszert mozgósít Zelma stílusában, komplex társadalomképet állít fel a fő- és mellékszereplők révén, érzékelteti az osztálydinamikai változásokat, a családi viszonyrendszereket és szerepkonfliktusokat, van történeti-gazdasági dimenziója, tematizálja a korrupciót, a kibertér világát, használja a budapesti utcákat, és játszik mindkét tér kapcsolatszervező erejével. És mindemellett a szubjektum belső világát is magabiztosan építi fel a monológok egyszerű, pontos nyelvezetében. _Az altató szerekről_ szövegének nyelvi és tematikus mélysége tagadhatatlan, ám a regény legnagyobb teljesítménye talán az, ahogy a test funkcióin vagy funkcióvesztésén keresztül engedi szóhoz jutni a szubjektumok válságát.
Pályi András _Életem_ című kisregényét juttatta eszembe az a nyers erő, amellyel a testről és szexualitásról ír Szeifert Natália. Rendkívül izgalmas, ahogy az alvásra való képtelenség mint a tudat csendesíthetetlen ébrenléte egyszer csak visszacsapódik az öntudat csökkent működésébe, az én elveszítésébe. (…) Megrázó a két eltérő karakter története, hiszen az egyikük még nem, a másikuk már nem tudja, hogy ki is ő (…)

– irja Inzsöl Kata Az altató szerekről-ről, a januári számban.

Egy ilyen napon fog egyszer megszakadni a szívem.

365/012 – Aminek jó lenni

Sokféleképpen alakulhat egy szerző sorsa. Az idők során lehet valakiből például A Vezetéknév vagy a Híres Monogram (ezen belül megkülönböztetjük a Csak Győzd Megfejteni és a Mindenki Számára Egyértelmű monogramokat, mondanom sem kell, hogy az utóbbiból lényegesen kevesebb van). Akárhogy is, minden lehetséges variáció az elismerés legmagasabb foka.

Elnézést az egészért, de azt kell írnom, hogy baromi büszke vagyok rá, hogy az évek során én mindenkinek egyszerűen Nati lettem. Így ír nekem, így szólít meg az olvasó, és így a szerkesztő, az újságíró is. Natinak lenni pedig jó. Köszönöm nektek, hogy így lett és így lehet.

Csak ennyit akarok ma mondani.

365/011 – A kiválóságra való törekvés teljes hiánya

Sosem gondoltam, hogy az ipari/üzleti világból érkezik egyszer a megfejtés. Minden mondatom magyarázatra szorul, érzem, ez is.

Mi a francot kell megfejteni? Mi a francért kell mindent mindig megfejteni? Ugye? Nem kell. De van késztetés rá, alapfelszereltségben jár az emberhez, hogy miért, arra például nincs megfejtés. Hozzám még hozzám csaptak annak idején egy elég erős elégedetlenségi mutatót, hogy kilegyen az egy családra jutó nyughatatlanok száma arra az évre. Vagy nem tudom, hogy lettem ilyen.

Nekem semmi sem jó. Nem, ez nem igaz. Nekem minden jó. Nem, ez nem igaz. De teljesen ugyanazt jelenti. És teljesen ugyanúgy nem igaz.

Valahol a szegycsontom mögött, a kardnyúlvány felé eső középpontból sugárirányban terjed bennem a feszültség. A növekedés nem egyenletes. Jól emlékszem arra az időre, amikor kitöltötte a teljes testemet, s jól azokra az évekre, amikor visszahúzódott, szinte magába zuhant, mint egy fekete lyuk, elszíva az energiát semmit, de semmit nem engedve ki magából. S máskor váratlanul belobban, szórja a sugarait, tüskéit onnan középről, a test formájú burok belső határáig. Miből táplálkozik vajon?

Meg kell nézni, szigorúan figyelve kívülről és belülről kell nézni, vizsgálni, tanulmányozni ezt a feszültséget, a feszültség tulajdonképpen munka (egy töltés egyik pontból a másikba való elmozdulása során végzett munka), az ilyesmi nem jön a semmiből, és nem maradhat következmények nélkül. Néztem ezt a középpontot, ezt a szegycsont mögötti gócot, hova fúrja a gyökereit, és láttam, hogy a keserűségbe. Nem táplálkozik olyan teátrális és súlyos dolgokból, mint például a fájdalom, ő csak ezzel a felszínes keserűséggel él, amiről sokáig nem tudtam, hogy a legmélyebben ható méreg.

Járok-kelek a világban és látom, hogy valami nem stimmel, kétségbe esem, hogy nem tudok lenyűgöződni, a sok jól-van-az-úgy, a sok egynek-jó-lesz, a sok egymilliárd-légy-nem-tévedhet világában. Erre egyszer csak egy itthoni beszélgetésben, amikor arról esett szó, hogy miért olyan fapados itt minden, miért olyan savanyú ez az egész, elhangzott a megfejtés: a kiválóságra való törekvés teljes hiányától.

Soha ennyi ember számára nem volt még adott az alkotás lehetősége. Mégis, mi nyűgözött le valóban utoljára? Nevetni fogsz, de brit tudósok. Méghozzá a feketével.