365/100 – A szürke száz árnyalata

Nem száz kép, de mindegyiken legalább száz árnyalatban a szürke. Rákattintva lapozható galéria nyílik.

Reklámok

365/089 – Hommage á Best of semmi

Nem tudom, emlékeztek-e rá, a legjobb fotóblog volt (talán freeblogon?). Én minden eslikerült képnél gondolok rá, meg a sikerültebbeknél is, hogy melyik részletük lehetett volna ott.

19 kép ennek szellemében, egy napról.

365/088 – Mindegy, hány éves a gyerek

Ez csak olyan megállapítás, amit mindenki úgyis tud. Csak úgy mondom. Hogy mindegy, hány éves a gyerek, nyolc vagy tizennyolc (és így tovább), ha beteg lesz, a torka fáj, a hasa, vagy a füle, akkor az anya szolgálatba helyezi magát, levest főz, meg tejbegrízt (mint régen, ráolvadjon a kakaó), meg gyógyteákat.

Gyerekként betegnek lenni van, hogy nagyon is jó, amikor már nincs láz, de még lehet ágyban heverészni, kényeztetve lenni, kedvenc ételt rendelni, ágyba kapni, meg egy kis édességet, mert – mint az köztudott – az nagyon jól gyógyít, simogatást kapni, meg ölelést, két tüsszentés között.

És hát, ki mondja meg, mikor kell ezzel felhagyni? Egy születési dátum, egy személyi igazolvány, egy bizonyítvány biztos nem. Néha, végül is, az anya számára sincs semmi otthonosabb, mint a húsleves, a gyógyteák meg a kakaó illata, tudni, hogy van ez a biztonság, ami az ő ölében létezik egyedül a világon, ahol a gyereke mindig gyerek.

365/087 – Mintha most történne (töredékeim)

Ebben a pillanatban. Meg ebben. Meg ebben. Most. Most. Most.

Az efféle dolgok nem maradnak a múltban, logikai, fizikai képtelenség volna. Megállnak a téridőben és örökösen jelenvalóvá lesznek, ahogy mindig voltak, mert minden mindig van. Ezért nincs igazi (bocsánat).

Látok valakit bemenni egy kocsma ajtaján. Erre nem számítottam. Számítottam rá, azért voltam ott, de egyszerűen nem hiszek a szememnek. Hogy tényleg. Évekkel ezelőtt. (Három? Négy? Öt?) Nem hiszek a szememnek évek óta ebben a pillanatban. Egy defibrillálás smafu ahhoz képest, ami a mellkasomban zajlik. Zajlott. Most.

Beoldalgok egy ünnepségre, hátul megállok a nyitott ajtóban, nem nagyon bírom a nagyon ünnepélyes helyszíneket, se hangulatot, ez valami zsigeri rosszullét, olyan hippi dolog. Valaki az első sorban ül, nem hiszek igazán a szememnek, kicsit hiszek, már addigra megszokhattam. Volna. Egy éve? Most? Most, ahányszor gondolok rá, nem gondolok, de most, most, most üt bele a gyomromba, nem tudok elugrani. Kurvanagy bokszkesztyűben üt, hogy a bordáim és a szegycsontom is kapjanak belőle.

Oda se megyek a könyvesboltba, ahol tudom, hogy valaki ott ül egy tömegben, nem lehet elhinni, de tényleg ott van, elég tudni, meg kellett volna szokni, egy éve? két éve?, és még hány ilyen. Le kellett volna rázni, le kellett volna zárni, ennyire szánalmasnak érezni magam nem lehet állandóan. Ennyire semminek. Senkinek. Ennyire jelentés nélkülinek, ennyire jelentőség nélkülinek, mint azokban a pillanatokban vagy órákban, vagyis ezekben a pillanatokban, órákban, napokban, években. Most.

Mindig most van, #azabaj, minden velünk van, mindig most van, de egyszer végre át kéne lépni legalább a mába, hogy legyen holnap(om).

365/085 – Fekete csönd

Egy random közvéleménykutatás eredményeképpen (amelyet Twitteren végeztem nem reprezentatív mintán, 24 óra alatt 68 válasz érkezett) az derült ki, hogy a válaszadók 51%-ának semmit sem mond az, hogy FEKETE CSÖND.

Ezért úgy gondoltam, hogy mára ezt a Csáth Géza-novellát hozom (úgy is mint a magyar kispróza-irodalom alapművét*).

 

Csáth Géza

FEKETE CSÖND

Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke, piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete csöndről.

Egyszerre nőtt meg.

Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen. Tudtam, éreztem… hogy jő a fekete csönd. Óriási denevérszárnyakon.

Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, bűzös dudvákkal. A ház tetejéről lehullott a cserép, s a falakról lepattogott a vakolat.

S jöttek borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsírtak. Apám meg édesanyám meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres arccal néztek egymásra. Senki se tudta, mi történik, és mi fog történni. Csak én. Csak én. Én éreztem, hogy jő a fekete csönd.

Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a fiatal fákat, és lassú tűzön megpirította a fehér cicát, az Anikóét. A kis állat irtózatosan vonaglott, amíg gyenge, rózsaszínű bőre barnára pörkölődött.

Hogy sírtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott bennünket.

Éjjel betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból. Elszaladt vele, és elszórta az utcán. Reggel az ágyában aludt, amikor láttuk, hogy át van lőve a tenyere. A csendőr lőtte át. Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden lemosta a vért. Richard nyugodtan aludt.

Ó, milyen utálatos volt.

Körülállottuk és sirattuk Richardot, a szőke, piros képű fiúcskát. És szorongva vártuk mindannyian a fekete csöndet.

Az édesapám egyszer kétségbeesve rákiáltott:

– Richard! Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk többé!

Richard nem szólt semmit, de megette a húst mind, ami a tálban volt. A húgaim sóvárogva nézték, amint felfalta az ételt egymaga. Az apám az édesanyámra tekintett. Könnyes volt a szemük. Láttam, hogy apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.

Fölugrottam és arcul ütöttem Richardot. Ő a falhoz vágott engem, és kirohant a szobából.

Lázasan feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bőr, ahogy Richard megcsúfolt. Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a szobában termett. A szemeim közé vigyorgott, és rikácsolva beszélt:

– Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz! Az ispán gyönyörű szőke lánya kopasz lesz.

Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard bolond.

Miért lenne bolond? Miért éppen bolond?

Nem, ó, nem. Mindez a fekete csönd miatt volt. Jól tudom én azt.

Elvittük a bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók megfogják, nekik esett. Véresre verte valamennyit. Azok aztán megkötözték, és vaspálcákkal ütötték dühös káromkodások közben. Richard véres tajtékot köpött a szájából, és bömbölt. Ó, de hogyan, milyen iszonyatosan süvöltő hangon. Megtöltötte a hangja a levegőt, mérföldekre.

Mikor apával hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti kocsik sarkai is tele vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha odaértél az ujjaddal valahová, menten kitört az elrejtőzött szörnyű bömbölés.

Richard még az éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait. Leugrott az útra. A homloka bezúzódott. De azért hazajött. Szaladva.

…És nyomában a fekete csönd.

Hajnal volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazaért. Jól hallottam mindent. A kapun mászott be.

A fekete csönd pedig beborította a kis házunkat nedves, undok szárnyaival.

A virágok elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kínos álom lepte meg. Csikorogtak az ágyak, nyögő, fájdalmas sóhajtások hallatszottak.

Csak én voltam ébren, és füleltem.

Richard halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol azelőtt együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is törődött velem. Zihálva ledőlt az ágyra és aludt.

Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Ránehezedett a mellemre, és belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos volt. Menekülni akartam tőle, de odaköltözött az ágyamhoz, és károgva a fülembe súgott iszonyú rémségeket.

Fölkeltem. Előkerestem a kötelet. Egy erős hurkot kötöttem rá, és odalopóztam Richard ágyához.

Úgy éreztem, mintha az agyvelőmet és a vállaimat mázsás kövek nyomnák. A térdeim roskadoztak.

Nagy, véres feje alatt átdugtam a kötelet, és belefűztem a végét a hurokba.

Egy kicsit vártam.

Richard mélyen hörgő lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha fölébred, megöl mindannyiunkat, hogy rá fog ütni öklével édesapánk szomorú arcára, hogy a hajuknál fogva végigvonszolja kis húgaimat az udvaron. Nem is haboztam hát egy pillanatig se. Teljes erővel nekifeküdtem a huroknak. Richard levegő után kapkodott, de nem ébredt föl; azután egy iszonyút nyögött, és kirúgta az ágy fenekét. Állati nagy teste vonaglott a kezeim között, de nem sokáig.

Egyszer csak hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni. Őrületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg rettegés.

Richard kihűlt teste összezsugorodott a kezeim közt.

Gyertyát gyújtottam.

Az ágyban egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.

Az én kis bolondom volt, a szőke, piros képű, petyegő Richard öcsém. És sötét szemei a végtelenbe néztek.

A fekete csönd pedig – tisztán hallottam – kacagott.

Azt szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj nekem a hátamban és a fejemben, és nem akarom látni a kis Richard sötét szemeit, amelyek a végtelenbe merednek; mert ez összeszorítja a torkomat, és sohase tudok aludni. Egyáltalán, doktor úr, nem tudok rendesen aludni.

 

_______________

*szerintem

365/084 – Ami majdnem az, az nem az

Mondok neveket két leosztásban. Mit gondoltok, mi a közös bennük?

Egyik csoport:

  • Edwin Aldrin
  • Tendzing Norgaj
  • Pete Best
  • Szvetlana Szavickaja

Másik csoport:

  • Neil Armstrong
  • Sir Edmund Hillary
  • Ringo Starr
  • Valentyina Tyereskova

————— Hagyok időt átgondolni. —————-

No.

Az első csoport neveiben az a közös, hogy majdnem ők lettek a második csoport nevei.

Edwin Aldrin volt a második ember a Holdon (néhány létrafokkal lemaradva Armstrong mögött), Tendzing Norgaj a második ember a Mount Everesten (nagyvonalúan elismerte, hogy valóban Sir Edmund tette előbb oda a lábát), Pete Best (talán őt ismertétek legtöbben, kiszorult a Beatlesből, amikor nagy karriert akartak csinálni), Szvetlana Szavickaja egyszerűen csak második nő volt a világűrben. Szóval mindnyájan majdnem ott voltak. De nem. Előfordul ilyen, én például nemrég megtudtam, hogy egyetlen hajszállal maradtam le egy top 10-ről. Hogy én legalább emlékezzek rá, megírtam ezt a posztot.