Szolg. közl.

Drágáim, ordas egy fasz világban élünk, nem tudok most blogolni. Inkább dolgozni kell.* Hátha.**

Majd jövök.

*Vagy úgy tenni. Addig is magamban lenni. Nyugodtan szidni mindent, mindenkit. A kaput nem becsabpni.

**Hátha elmúlik. Vagy az ordasság vagy a faszság. Mert optimista vagyok.

Reklámok

365/059 – Ha átalhatnánk

Mármint itt, ezen a mérsékelt égövön, kontinentális éghajlaton szerintem igazán jót tenne. Nem lenne kötelező, csak aki akarja. Vagyis, éppen ez az: aki nem akarja, az aludjon.

A téli álmot alvó emlősök úgy csinálják, hogy nagyjából a testtömegüket magukra szedik még egyszer, zsír formájában. A zsír tulajdonképpen nem más, mint igen bonyolultan csomagolt cukor, és az pedig nagyon jó, ha van az élőlénynek, mert minden egyes kis sejtje úgy működik, hogy (veszélyesen egyszerűsítek, bocsánat), cukrot alakít energiává. Ha nincs cukor, akkor arra pazarolja az energiáját, hogy akármi másból csinál cukrot. Igaz, ahhoz is energia kell, hogy a bonyolult zsírsejtből kicsomagolja, de mégis ez a legjobb módja a raktározásnak. Ez nagyon faszán klasszul ki van találva. Csak hát a térfogat. (Ahogy Besenyő Pista bácsi is kérdezi: térfogat növelő???) Nahát, a zsír, az eléggé térfogatnövelő. Ez a kis sűrűsége miatt van.

Elképzelem, amint a téli álomra készülő ember egy tartalékembert növeszt magára – zsírból. A test átlagos sűrűsége (izmokkal, csontokkal) sokkal nagyobb, mint a zsírszöveté. Úgyhogy térfogatra nem kétszer akkora lesz ő, hanem talán háromszor. Háromszoros hurkák!

Talán nem is mindjárt a tél elején vackolja be magát, mégiscsak társas lény, végigtolja az ünnepeket, de mondjuk január elsején lenne az elvonulás.

Január elsején a Téli Álmot Alvó Ember visszahúzódik az otthonába, leereszti a redőnyöket, bezárja az ajtót, a biztonsági zárat, a zár fölötti zárat, a biztonsági láncot, szóval elzárja magát a külvilágtól, legföljebb a szellőzés kedvéért hagy egy kis rést a fürdőszobai szellőztetőn. Megépíti a vackát a jó ruganyos, nem túl puha, nem túl kemény, ergonomikus matracon, magára húzza a hipoallergén paplant, puhánál is puhább plédet, ízlés szerint sózza, borsozza magát, és fel sem kel az első biztosan tavaszi napig.

Ez valamikor március közepe táján volna, kivéve, ha éppen hó borítja az utakat és nincs kedve átülni egy másik autóba.

A téli álomból ébredő ember volna az egyik legboldogabb lény a Földön. Nem elég, hogy szépen lesoványodva csodás napsütésre, újjáéledésre kelne, de büszkén és elégedetten gondolna arra, mi mindent tett a túlnépesedés, környezetszennyezés, túlzott energiafogyasztás ellen az elmúlt hónapokban azzal, hogy rohadtul nem csinált semmit.

365/058 – Ma arra gondolok. Emberközi

Ma arra gondolok, hogy régebben némileg furcsállva néztem a sok bedugaszolt, elfedett fület a városban, megannyi zenei köldökzsinór, külvilágot kizáró fedők az egyetlen, viszonylag biztonságosan fedhető érzékszerven, válaszfal, leválasztó, elválasztó, menekülési útvonal.

Ma arra gondolok, hogy soha nem volt még ekkora szabadsága az embernek, hogy bármikor, a fülét elfedve, egyszerű zenei köldökzsinórba kapaszkodva bárhol, bármikor kizárja a világot és átlépjen a saját univerzumába, minden mást leválasztva, elválasztva. Sosem volt ilyen könnyű a menekülés a tömegben a tömegből.

Aztán arra is gondolok, hogy miféle szabadság az, amiben mind ugyanabba a dologba menekülünk, ugyanúgy.

Ma arra gondolok, hogy nincs messze az a jövő, amikor az emberiség túllép az individuumon, és tudatát egyetlen kollektív tudathoz kapcsolva létre jön a minden korábbinál bonyolultabb, hatékonyabb, összetettebb gondolkodásra és cselekvésre képes létforma, a raj.

Ma arra gondolok, hogy alkalmas vagyok a rajelmélet felfogására, elképzelésére, logikájának felismerésére. És gyűlöletére.

365/057 – Ronnie the Rocket

Az a helyzet, hogy a magyarországi snooker-rajongók nincsenek elkényeztetve. Általában is az van, hogy a snooker-közvetítéseket elég gyakran utasítják maguk mögé más sportesemények, de most egy kicsit kiakadtam, hogy a Bundesliga meg a téli olimpia ismétlése (!) miatt vasárnap nem közvetítették a Ladbrokes kupa döntőjét – amit egyébként végig követtünk a héten. Nem közvetítették azt a döntőt, amiben a világ legjobb játékosa (Ronnie O’Sullivan) játszott. Ráadásul a hazai hírportálok sportrovatai is magasról tesznek az egészre, még írott online közvetítést sem találtam, se összefoglalót.

Azt mondtam magamban, hogy a kutya fáját. Sőt.

Azért most álljon itt a győztes – akkor is ő állna itt, ha történetesen vasárnap nem nyeri meg a kupát -, mert örökös kedvencem, és mert még (azt hiszem) egyszer sem blogoltam róla. Ez pedig tarthatatlan!

Ronnie the Rocket – becenevét az elképesztő játéktempójáról kapta. Irgalmatlan gyors helyzetfelismerés és cselekvés jellemzi, jó formájában úgy játszik, mint aki éppen csak lök egy párat, mielőtt elmegy a haverokkal csajozni.

17 éves kora óta hivatásos játékos, profi a szó minden értelmében. Kivéve a fapofát, ami a profizmus egyik jellemzője sokak szerint. Szerencsére ebben nem profi, erre az alábbi, kedvenc gifem a bizonyíték. Annyit hozzá, hogy mindezt egy 147-es (maximális pont) break után, ami valami olyasmi, ami a profik profizmusán belül is leginkább vágyálom. A 147-es breakeket külön listán tartják számon, évszám szerint, szóval nem afféle könnyű hab a masszív munka tortáján.

Nevéhez fűződik számos botrány és rekord. Minden idők leggyorsabb maximum breakje az övé, mindössze 5 perc 20 másodpercet (!!!) vett igénybe, 1997-ben, Mick Price ellen. Nem snooker-fanoknak mondom, hogy egy frame gyors tempóban is megvan kb. 15 perc, de sokkal hosszabbra is nyúlhat, legutóbb Selby és Ding a Ladbrokes elődöntőjében (amit még közvetítettek) közel egyórás framet is játszottak. A világon a leghosszabb frame eddig 2008-ban volt, 93 perc 12 másodperc volt (Shaun Murphy vs Dave Harold, Murphy győzelmével – ezt nem láttam, de Murphy nem egy kapkodó idegbeteg, az már egyszer biztos).

Ronnie nemcsak tehetséges, de a szerencse is néha odaáll a zöld posztó mellé, habár néha én azt hiszem, hogy kizárólag ezekért a pillanatokért képes kockáztatni.

Azt is bírom benne, hogy jó humora van, rendkívül sportszerű játékos, amondó vagyok, ha legközelebb meccsét közvetítik valahol, nézzétek meg.

UPDATE – Top 10 Genius Moments

365/056 – Átírási agybaj

Ahogy egyre jobban mélyedek bele a japánba, egyre jobban zavar, hogy mindenféle átírásokkal találkozom. Én úgy tudom, vagy legalábbis mostanáig úgy tudtam, hogy a magyar helyesírás (és a logika) egészen egyértelműen rendelkezik az idegen nevek átírásáról (az idegen írásjegyeket használó nevekéről), azaz: kiejtés szerint írjuk át. Ez annál is örömtelibb, mivel minden más nyelv is ezt csinálja: átírja úgy, ahogy az idegen nyelv írásjegyeit (megközelítőleg) kiejti. Erre egyébként nagyon régóta bevett rendszerünk van, így tanulunk japánul, nincs benne semmi különös, aki mondjuk észt anyanyelvű és japánul tanul, átírja magának kiejtés szerint az írásjegyeket – észtül.

Most abba nem is megyek bele, hogy a japánban ma három különböző írásjegyet használnak, ebből kettő szótagírás (egyiket kizárólag az idegen szavak japános átírására tartják fenn), a harmadik pedig hieroglifikus, ahol az írásjegyek egyszerre jelölnek szótagokat és fogalmakat. Ezek a kandzsik (és nem kanjik!), ilyenekkel írják a személyneveket is. Ezek az írásjegyek leírhatók szótagjegyekkel is, amire időnként szükség is van, mert többféleképpen ejthetők, és mást jelentenek. Mindenesetre a szótagírás alapján könnyedén átírhatók magyarra is. De mi valamiért nem, vagy csak részben, vagy teljesen tévesen, isten tudja milyen megfontolásból összevissza írjuk át a japán szavakat, neveket. (Hasonló zavarodottság van időnként az oroszokkal is, egyébként.)

Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: Misima Jukiót Misima Jukiónak írjuk. Nem pedig például Yukiónak, mert nálunk nem az Y jelöli a J hangot. És nem is Mishimának, mert nálunk nem az SH-t ejtjük S-nek. (És toldalék nélkül: Jukio, toldalékkal, Jukiónak – hosszabbodik, mert hosszan ejtjük.) A legkönnyebb nyelvtani szabályunk, nem? Nem kell gondolkodni, csak tudni kell a kiejtést.

Tokió (nem Tokyo), Jokohama (nem Yokohama), Dadzai Oszamu (és nem Dazai Osamu). Hogy Fukazava Sicsiróból hogy lett nálunk Hicsiró (még könyvborítón is szerepel!), arra van egy tippem, mindenesetre jegyezzük meg: Sicsiro. (Különben inkább Fukaszava szerintem, de ez olyan apróság, amin már fenn se akadok.)

És hogy mindenki megnyugodjon: Ishiguro azért Ishiguro, mert nem japánban él, és ő maga angol átírás szerint használja a nevét, még egyszerűbben: ez van a személyijében.

A hab a tortán, hogy nemrég láttam egy viszonylag friss megjelenést, ahol nem átallották tovább kavarni a zavart, és belevették a romadzsi (esetleg: rómadzsi, de magyar szövegben semmi esetre sem romaji) átírást is, ami pedig szintén csak azt a célt szolgálná, hogy fonetikusan megkönnyítse a latin abc-t használók dolgát, leginkább nyelvtanulás közben, és igen, elsősorban az angol az alapja. Ennek is saját szabályai vannak, amit vagy tudunk vagy nem, itt teljesen mindegy, egy szó egyszerű átírásában fölösleges (sőt zavaró) használni, mert arra minden nyelvnek (országnak) megvan a saját szabálya. Aztán ott van még a névsorrend problémája, amire szándékosan nem térek ki most, csak annyit: a japánban is a vezetéknév van (kéne hogy legyen) elöl.

Én nem tudom, hogy nálunk mindez miért ilyen zavaros, hogy lehetséges az, hogy ugyanannak a szerzőnek jelennek meg könyvei ilyen-olyan-amolyan névátírással, hogy ugyanazt a fogalmat írjuk mindenféle átírással, legritkábban magyarul, de rohadtul idegesítő. AGGGHHHRRRRRRRR!

Mára ennyit szerettem volna megosztani veletek, jövök holnap is, addig olvasok valamit Kavabata Jaszunaritól.

Ui: Akutagava megúszta.

365/055 – Hogy történjen még valami

Életközepi. Életközépi. Ki tudja, mi a fene is ez? Mindenki tudja, mindenki kérdezi. Kérdezzük, mert rájövünk, hogy beszorultunk a konvenciókba, ahogy sose akartunk.

Nagyon kevés dolgot akarni, mindent akarni. És mindig kicsit engedni. Most egy kicsivel kevesebb is elég. Most nem kell annyira oda. Most nem kell annyira ki. Most nem kell végig. Most elég a tudat is, hogy. Most elég az, hogy tegnap tudtam. Elég a tudat emléke. Most elég az, hogy van tető, étel, levegő. Most elég az, hogy van.

Valami meghökkentőt tenni, meglepni mindenkit, magamat is, talán főleg, még egyszer az életben.

Hogy történjen az emberrel legalább még valami.

365/054 – Beszélgetés

Tavaly október óta többször is olvashattatok interjút velem (a könyv kapcsán) és mindig az az örömteli (és számomra izgalmas) helyzet állt elő, hogy rendre előkerült valami egészen új kérdés. A legfrissebb, az Ekultura.hu-n pár napja megjelent beszélgetésben Bak Róberttől kaptam több ilyen kérdést, ezek közül kettőt idézek most (folytatás lent, a linken):

Az ajánlómban kiemeltem, hogy csak lassan, fokozatosan adagolod a szörnyűségeket, a negatívumokat, és sok más alkotóval ellentétben nem akarsz egyik sokkhatással a másikra licitálni. Tudatos, végiggondolt dolog volt ez?

Ilyen szempontból régimódinak is mondhatom magam, arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként. Különösen megkapóak számomra azok a regények, amik nem a sorstragédia, létbizonytalanság, válság és zsigeri szenvedés rotációs kapájával vagdossák az agyamat (meg a szívemet). Sok zseniális alkotás van, ami ezt teszi, de a magam részéről ezzel szeretek óvatosan bánni. Csapdának érzem, amikor a tragikum a hatáskeltés eszköze lesz. És hát, mi a drámai, a tragikus, a sokkoló? Úgy gondolom, ez is olyasmi, ami nagyban függ a körülményektől. Egy szöveg esetében tehát attól, hogyan van megírva, hogyan kapjuk meg, hogyan tud kibomlani előttünk. Rengetegféleképpen, szerencsére.

Feltűnő az, hogy bár a regényed több évtizednyi időt ölel fel, mégis kínosan ügyelsz arra, hogy ne köthessük semmit semmilyen konkrét időponthoz. Miért?

Nem ügyeltem erre, inkább azt éreztem volna kínosnak, ha ennél konkrétabban vannak megjelölve valamiképpen az időpontok. Ezek belső monológok, amikben ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valaki évszámokat mondjon, de nehezen tudtam volna beleilleszteni. A beszélők szükségképpen mindent a saját életükhöz, életidejükhöz viszonyítanak, minden történésnél elsősorban a saját életkoruk vagy a személyes eseményeik között eltelt időtartam a fontos számukra, nem kifelé beszélnek. Mindemellett inkább azon igyekeztem, hogy az időben mégiscsak jól elhelyezhető legyen a regény, adtam háttérinformációkat, ehhez persze szükséges erre egy „vevő” az olvasóban. Például a rendszerváltozás, privatizáció időszaka tetten érhető, könnyű észre venni, hogy a nagyjából azóta eltelt időszakot fogja át a regény. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok: nehéz elképzelni, hogy valaki, egy ilyen jellegű belső visszaemlékezésben úgy fogalmazzon magában, hogy mondjuk rendszerváltáskor. Inkább azt mondja, gondolja, hogy amikor velem ez meg az történt, akkoriban ezek és ezek a dolgok mentek, említi esetleg a korra jellemző tárgyakat. Ezekből, ha akarjuk, mi is tudjuk, hogy hol járunk az időben. Egyébként van még konkrétabban felismerhető időmeghatározás is, igaz, azt hiszem, csak egyszer. A Margit híd ugyanis még mindig felújítás alatt áll, amikor Zsuzsa elkezdi azt a napot (a regény valós ideje), aminek során elindul a visszaemlékezés. Ez ugyan elsőre budapestieknek információ, de bárki számára hozzáférhető, megtudható.

A teljes beszélgetést itt tudjátok elolvasni: http://ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-02-19+10%3A00%3A00/arra-hagyatkozom-amit-magam-is-nagyra-tartok-olvasokent-beszelgetes-szeifert-nataliaval