365/054 – Beszélgetés

Tavaly október óta többször is olvashattatok interjút velem (a könyv kapcsán) és mindig az az örömteli (és számomra izgalmas) helyzet állt elő, hogy rendre előkerült valami egészen új kérdés. A legfrissebb, az Ekultura.hu-n pár napja megjelent beszélgetésben Bak Róberttől kaptam több ilyen kérdést, ezek közül kettőt idézek most (folytatás lent, a linken):

Az ajánlómban kiemeltem, hogy csak lassan, fokozatosan adagolod a szörnyűségeket, a negatívumokat, és sok más alkotóval ellentétben nem akarsz egyik sokkhatással a másikra licitálni. Tudatos, végiggondolt dolog volt ez?

Ilyen szempontból régimódinak is mondhatom magam, arra hagyatkozom, amit magam is nagyra tartok olvasóként. Különösen megkapóak számomra azok a regények, amik nem a sorstragédia, létbizonytalanság, válság és zsigeri szenvedés rotációs kapájával vagdossák az agyamat (meg a szívemet). Sok zseniális alkotás van, ami ezt teszi, de a magam részéről ezzel szeretek óvatosan bánni. Csapdának érzem, amikor a tragikum a hatáskeltés eszköze lesz. És hát, mi a drámai, a tragikus, a sokkoló? Úgy gondolom, ez is olyasmi, ami nagyban függ a körülményektől. Egy szöveg esetében tehát attól, hogyan van megírva, hogyan kapjuk meg, hogyan tud kibomlani előttünk. Rengetegféleképpen, szerencsére.

Feltűnő az, hogy bár a regényed több évtizednyi időt ölel fel, mégis kínosan ügyelsz arra, hogy ne köthessük semmit semmilyen konkrét időponthoz. Miért?

Nem ügyeltem erre, inkább azt éreztem volna kínosnak, ha ennél konkrétabban vannak megjelölve valamiképpen az időpontok. Ezek belső monológok, amikben ugyan nem elképzelhetetlen, hogy valaki évszámokat mondjon, de nehezen tudtam volna beleilleszteni. A beszélők szükségképpen mindent a saját életükhöz, életidejükhöz viszonyítanak, minden történésnél elsősorban a saját életkoruk vagy a személyes eseményeik között eltelt időtartam a fontos számukra, nem kifelé beszélnek. Mindemellett inkább azon igyekeztem, hogy az időben mégiscsak jól elhelyezhető legyen a regény, adtam háttérinformációkat, ehhez persze szükséges erre egy „vevő” az olvasóban. Például a rendszerváltozás, privatizáció időszaka tetten érhető, könnyű észre venni, hogy a nagyjából azóta eltelt időszakot fogja át a regény. Nem tudom érthető-e, amit mondani akarok: nehéz elképzelni, hogy valaki, egy ilyen jellegű belső visszaemlékezésben úgy fogalmazzon magában, hogy mondjuk rendszerváltáskor. Inkább azt mondja, gondolja, hogy amikor velem ez meg az történt, akkoriban ezek és ezek a dolgok mentek, említi esetleg a korra jellemző tárgyakat. Ezekből, ha akarjuk, mi is tudjuk, hogy hol járunk az időben. Egyébként van még konkrétabban felismerhető időmeghatározás is, igaz, azt hiszem, csak egyszer. A Margit híd ugyanis még mindig felújítás alatt áll, amikor Zsuzsa elkezdi azt a napot (a regény valós ideje), aminek során elindul a visszaemlékezés. Ez ugyan elsőre budapestieknek információ, de bárki számára hozzáférhető, megtudható.

A teljes beszélgetést itt tudjátok elolvasni: http://ekultura.hu/olvasnivalo/egyeb/cikk/2018-02-19+10%3A00%3A00/arra-hagyatkozom-amit-magam-is-nagyra-tartok-olvasokent-beszelgetes-szeifert-nataliaval

Reklámok

365/053 – Galambnapló

Ahogy ígérve volt. Egyúttal azt is megígérem, hogy nem megyek át madárblogba, ez most már a hármas ciklus utolsó darabja. Galambom.

Az úgy van, hogy a galambok (Woody Allen szerint repülő patkányok) valószínűleg nem olyan ostoba lények a madárvilágon belül, mint amilyennek gondolni szoktuk őket, de az a gyanúm, hogy azért alulról rezgetik a lécet. Magam is az antropomorfizálásra hajlamos nyomorultak megfigyelők közé tartozom (de küzdök ellene), úgyhogy nekem a városi galamb az olyan, mint embertömegben az a réteg, amelyik nem olvas, nem ír, de beszél. Erről talán nem is kell többet mondanom.

De nem szeretnék igazságtalan lenni, a galamb is szép, és ami ebben az esetben még a szépségnél is többet ér: vicces. A galamb afféle városi bohóc, elég csak arra gondolni, ahogy minden lépésnél előre-hátra mozgatja a fejét. Ez azért van így, mert a feje és a lába között odabent közvetlen, drótos összeköttetés van. Mint egy kedves Fb-ismerősöm felvilágosított: van a damilos és a dróthuzalos fajta.

Mármost, hogy a képeken melyik-melyik, eldöntheti a kedves néző.

Először egy párkányon ülő példányt figyelünk meg, különös tekintettel a már említett galamblábra. Ujjtartás, pipa.

Feltámadhat a gyanúnk, hogy esetleg ő is megfigyel minket. Ám a következő pillanatban egy másik, régi gyanú igazolódik be:

A galamb feje szemből tulajdonképpen nem létezik.

Habár messze nem olyan ritka, mint a fehér holló (a fehér varjúról nem is beszélve), azért megörökítésre érdemes a fehér galamb, úgy is mint szürkék között egy európai.

A szemből-fej elmélet további alátámasztása, lámpaoszloppal.

Itt az a kérdés, hogy mindezt a galamb vajon sértésnek veszi-e?

Azt hiszem, igen.

De vegyük észre, hogy a galamb valamit mindnyájunknál jobban csinál: magasról tesz az egészre.

365/051 – Varjúnapló

Ma megint képek. Sok mindent fényképeztem ma, gyönyörű idő volt. Egy díszkutat szerettem volna felkeresni, de a téli ruhája miatt nem volt látható. Közben figyeltem a fákat (meg az eget), és a városi madártriumvirátus (galamb, szarka, varjú) bölcsen megosztott uralkodását. Először mindig a galambok, aztán szarkák kerülnek elém, a varjakat ki kell várni.

Volt ma egy igen kedves varjú, aki nemcsak szíveskedett a hozzám legközelebbi fára települni (ezért szeretem a városi telet egyes-egyedül: nincs lomb), de hosszasan el is időzött ott. Azt hiszem, soha még ilyen jól nem sikerült még varjút fényképeznem.

(A képekre kattintva eredeti méretben jelennek meg.)

Szóval, ő az.

Ez a kedvencem. Azt mondja roooook. (Kár, tudom, de nem tudott magyarul.)

Figyel.

Még jobban figyel.

Kevésbé figyel.

Odatartja a másik orcáját. Is.

Az ujjaim fáztak, sálamat otthon hagytam, a nyakamnál beszökött a hideg a kabátom alá, de megérte.

365/050 – “Az én lelkiismeretem maga a logika, és az lázadozik.”

Talán nem is lehet az emberi lélekre nagyobb terhet róni, mint a titok. Vannak szerzett (kapott) ilyen természetű terheink, és – természetesen – vannak sajátjaink, amelyeket magunk gyártunk magunknak.

Az első egyértelmű, mindenki részesült már abban a kétes kitüntetésben, hogy titkot bíztak rá. Kitüntetés, mert megbíztak benne, feltételezik, hogy meg tudja tartani (kivéve persze, amikor kifejezetten a kifecsegés céljával adnak tovább egy titkot, de az nem titok – ahogy egyes vélemények szerint már az sem titok, amit ketten tudnak, erre még visszatérünk).

Nálad jó helyen lesz – mondják a titokról, mielőtt átadják. Neked elmondom, mert te meg tudod tartani. A titokról a nyelv, azt hiszem, nem véletlenül beszél ennyire tárgyiasan, és nem véletlenül hasonlítja valamiféle teherhez. Ha szép a lelkünk, mondhatjuk úgy is, hogy ez a tárgyiasítás inkább olyan, mintha kincsről lenne szó (nálad jó helyen lesz, te tudsz rá vigyázni), de nem ismerünk-e számtalan történetet nagy értékű tárgyakról, amik csak bajt, nehézséget hoztak a birtoklóikra? Sőt, ismerünk-e egyáltalán másmilyet? Nekem hirtelen egy sem jut eszembe. Így hát, ha titkot adunk, két dolgot adunk: bizalmat és terhet.

A másik eset is mindenki számára világos, mindenkinek vannak saját, külön bejáratú titkai. Az évek múlásával ezek változnak, gyerekkori titkaink, titkolni valóink sokszor megmosolyogtató semmiségekké könnyebbednek, máskor örökké lehúzó súlyokként csüngenek rajtunk. A felnőttkorban létrejövő titkaink is lehetnek jelentéktelenek vagy sorsdöntőek. Jelentéktelen például egy kellemetlen, rossz szokásunk, amit igyekszünk elrejteni a külvilág elől, sorsdöntő például egy titkos viszony. Utóbbi azért érdekes, mert egyszerre szerzett (saját) titok, és megosztott, noha nem bízta ránk senki, magunk vettük a lelkünkre. Így hát, visszatérve a fent említettre: ketten tudják, mégis eléggé titoknak számít.

Mind emlékszünk arra, hogyan tanultuk meg megtartani (vagy sem) a titkokat. Emlékszünk, milyen nehéz volt gyerekként, kamaszként nem elmondani valamit mondjuk a szüleinknek vagy a legjobb barátunknak, amit valaki a lelkünkre kötött, hogy tartsunk meg. Közismert, hogy bizonyos életkor alatt nem is várható el egy gyermektől, hogy titkot tudjon tartani, egyszerűen nem tudja elviselni (még) ezt az alakoskodást, színlelést, azaz: hazugságot, amit a titok megőrzése követel.

A legtöbben éreztük már, hogy ez a tehertétel semmivel sem lett kisebb attól, hogy felnőttünk. A felnőtt lélekre ugyanilyen súllyal nehezedik, ha meg kell játszania, hogy nem tud valamit, ha el kell rejtenie, hogy tud valamit, ha úgy kell tennie, hogy valami nincs, ami pedig nagyon is van. De – ahogy a legtöbb felnőtt szokást – ezt is megtanuljuk, ki könnyebben, ki nehezebben, csináljuk, hol jól, hol rosszul.

Én a magam részéről nagyon rosszul csinálom, és magamból indulva ki, azt feltételezem, hogy ezt igazán senki nem szereti csinálni. Senki nem szereti, és ha lehet, messzire kerüli azokat a szituációkat, amikor  el kell játszania, hogy nincs itt semmiféle titok, tessék tovább haladni.

És ha már nálam vagyunk: mindig kitüntetésnek érzem, ha rám bíznak egy titkot, azzal együtt, hogy pontosan tudom, terhet is kapok. De néha erősen elgondolkodom. Ha például egy társaságban én éppen tudok valakinek a titkáról, akit történetesen alkalmam van kívülről megfigyelni, és azt látom, hogy nemhogy nem kerüli a feltételezhetően kínos szituációkat, de egészen fesztelenül, mintegy közszemlére téve a titkát téveszti meg a többieket, elgondolkodom. Azon, hogy milyen logikai (vagy akármilyen) alapon gondolhatnám, hogy nem éppen én vagyok-e megtévesztve? Vagy nem vagyok-e én is megtévesztve? Nem áll-e mellettem valaki, aki ugyanúgy tud egy másik titkot róla, amivel kapcsolatban én kapom a színjátékot? Ha egyszer ilyen könnyen megy. Hol van egy ilyen ördögi körnek a vége? Miféle nagyképűségből gondolhatnám, hogy én vagyok a vége, A Titok Tudója? Az ész meg a szív, mi?

Ez olyasmi, mint az önreprodukáló világok elmélete. Ha olyan világban élsz, amely képes önmagát reprodukálni, soha nem lehetsz biztos benne, hogy te magad nem egy már reprodukált világban élsz-e. Azaz, úgy pontos, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy te magad is egy reprodukált világ, tulajdonképpen egy szimuláció parányi résztvevője vagy, mint annak, hogy te vagy az elején, azaz a te világod az első láncszem az önreprodukáló világok sorában. Nem túl lelkesítő gondolat, de sajnos teljesen logikus.

Az egész téma egyébként a címben idézett halálpontos mondatról jutott eszembe. A mondatot József Attila írta Kozmutza Flórának 1937 júniusában. Flóra Mátraházán volt, súlyos szívizomgyulladásból lábadozott, Attila Budapesten, utána még tíz napot együtt töltöttek a fővárosban, mielőtt Flóra Tihanyba utazott, s Attila bekerült a Siesta szanatóriumba.

365/049 – Ma arra gondolok. Létközi

Ma arra gondolok, hogy lesz egyszer valaki, aki egy szövegemet olvasva, amiben egy másik szöveg bújik meg, a homlokára csap (vagy nem csap, de akár csaphatna is), hogy hé, ez a csaj ugyanazt olvasta, amit én, és hé, kiolvasott belőle valamit, amit én is. Sőt, lehet, hogy többet is gondol, átgondolja velem ezt a kódrendszert, és lehet, hogy titokban, üres óráiban vissza-visszatér, hogy lássa, mi minden maradt még előtte rejtve. Mert mindig marad valami.

Ma arra gondolok, hogy a könyvtárrendezés a kritika egyfajta szerény és csendes művészete (Borges). Gyerekkorom óta tudom, hogy a könyvek beszélgetnek egymással a polcon.

Ma arra gondolok, hogy minden ellentétes törekvésem ellenére. Hogy nyakig benne vagyok. A körülmények összjátéka és a tehetetlenségi együttható, plusz a kiszámíthatatlansági faktor, amitől minden egyenlet felborul, és az eredmény végtelen lesz. Ami szépnek szép, de nem eredmény. Benne vagyok a játékban. És most két dolog van, vagy beljebb megyek, vagy? A másikat nem tudom. Nem akarom tudni.

Ma arra gondolok, hogy belépek a klubba. Tegnap arra gondoltam, hogy nem. Tegnapelőtt arra, hogy be.

Ma arra gondolok, hogy ha lenne egy íróasztalom.

Ma arra gondolok, hogy ha nem itt élnék.

365/048 – Témázgatunk

Mára lett volna, illetve volt, illetve van* egy jó kis témám, de addig-addig nézegettem, gondolgattam, forgatgattam, amíg írtam belőle valami mást. Igyekszem pontos lenni, úgyhogy leginkább a valami más fejezi ki, hogy mit. Nem blogposztot, talán így a legpontosabb. És ha már pontos akarok lenni, azt is hozzá kell tennem, hogy nem is írtam meg (ettől is olyan nehéz megmondani, hogy mit). Illetve meg, de nem.

Igen, jól látjátok (és ha figyelitek, ez egy visszatérő jelenség), abban a pillanatban szaladnak ki alólam a viszonylag megbízhatónak hitt szólovak, amikor például pont az írásról próbálok írni. Legyen még állatos képzavar? Az írásról írás nem más, mint az önmaga definíciójának farkába harapó kígyó. Saját kukorékolásától megsüketült kakas. Enmagát árammal agyonvágó angolna. Saját magát legyorsuló puma. Ja, nem. Ha puma, akkor szélesre tárt, inkább.

Szóval megírtam, de nem. Mondhatnám azt, hogy elkezdtem megírni, de ez valamivel még távolabb állna az ún. igazságtól (úgynevezett, hát ebbe most tényleg nem megyek bele). Mert meg (hát), de még kell majd dolgozni rajta és az is lehet, hogy végül nem lesz belőle semmi. Az, hogy meg, az biztos, megvanni megvan, mondhatnám, hogy csavarjam még ezt egy kicsit, mert az első három mondatban megvolt, de az ember mindig reméli, hogy több mondattal több lesz belőle. Aztán persze azt is reméli, hogy a megfelelő pillanatban tudni fogja, hogy melyek azok a mondatok, amiktől már nem lesz több. Ennek előfeltétele pedig nyilvánvalóan az, hogy tudja, mikor jött el a megfelelő pillanat.

Hát igen. Nem szórakozni járunk ide. Meg lehet ebbe őrülni.

__________

*A téma nagyon közeli rokonságban van a dologgal. Mindkettő legfőbb tulajdonsága, hogy van.

 

365/047 – Vannak szavak

Sokfélék vannak, most azok jutnak eszembe, mint például, ha R-val azt írjuk egymásnak, dinnye, röhögünk. Van története, mi ketten tudjuk, anya-lánya röhögés, más is megérthetné, de nem magyarázzuk el. Vannak külön felépített teljes szótárak, saját szavakkal és saját jelentésekkel.

Vannak aztán olyan szavak, amik mindenkinek nagyjából ugyanazt jelentik, mégis külön jelentőségük lesz, nem használjuk mással, csak azzal az egy emberrel.

Vannak titkos szavak, amikkel szövegekbe építve üzen(get)ni lehet, és vannak, amik olyan elhasználtnak tűnnek, hogy szinte el sem hiszed, hogy újra értelmet nyernek, amikor valaki kimondja. Aztán lassan elhiszed.

Kell vigyázni. Kellene. Egy szóval el lehet mindent. És – mint az köztudott-, amit lehet, azt el szoktuk.