365/117 – Az a szép

Tulajdonképpen semmi az egész, csak az, hogy állok a nem (túl) hosszú sorban, bambulok (mint mindig), nézem a futószalagon elhaladó dolgokat, a pénztárost, most épp a kedvenc bácsim van (aki nyilván és joggal lenne megsértődve, ha tudná, hogy magamban bácsinak hívom), és az a pillanat, ahogy a sietős termékcsipogtatás közben a vaskos ujjaival egyszer csak megdöbbentő finomsággal fogja meg, emeli át óvatosan a celofánba csomagolt tulipáncsokrot. Na, az szép volt ma.

Reklámok

365/115 – Minden a lehető legjobban történt

Már rég végiggondoltam (többször), de valahogy ma tudtam megfogalmazni. Na, nem mintha olyan nagy dolog lenne ezt a mondatot megfogalmazni (Minden a lehető legjobban történt.), felfogni az.

A korábbi pillanatnyi elégedetlenségeim és keserűségeim (majdnem) mind felülíródnak. Jó, hogy nem úgy történt, jó, hogy nem kerültem ide-oda-amoda, jó, hogy nem kaptam ezt meg azt, nagyon jó, sőt. Mint fent.

Olyan az egész, mintha a definiálhatatlan szabadság újra és újra részmegfogalmazásokat adna számomra – önmagáról.

Hihetetlenül szerencsés vagyok. Mert ez az egyetlen dolog, amit érdekel. Amit, mondjuk így: kutatni akarnék. Valamit kutatni = tudni, hogy arról soha nem fogunk mindent megtudni, és kockáztatni, hogy a végén esetleg úgy érezzük, még kevesebbet tudunk róla, mint az elején. És hát mégis. Ez az én formám, fajtám, csak az érdekel igazán, ami megfogalmazhatatlan, megfejthetetlen, és mint ilyen, bizonyos értelemben reménytelen. Elsőként is a szabadság. (Meg a másik sz-betűs, persze, nanáhogy, kit nem.) De nem úgy reménytelen, mint a macskaszőr eltüntetése a tükörbársonyról, vagy az életfogytig tartó büntetés. Úgy reménytelen, hogy jó, hogy az. A soha teljességükben nem látható dolgok káprázatossága ez.

Még mindig úgy láthatom, hogy tiszta lap van előttem. Jut is eszembe: a tiszta lap. Az – egyébként – néha nagyon ijesztő, főleg, ha arra szántuk, hogy teleírjuk betűkkel, amelyek szavakká, azok pedig (legmerészebb reményeink szerint) értelmes mondatokká állnak össze. Mégsem ijedünk meg, vagy ha mégis, letagadjuk, és mással foglalkozunk, úgy szelídítjük magunkban a tiszta lap képét valami, ha nem is barátságos, de legalább elfogadható táj képévé, amibe már bele lehet menni.

Mert belemenni muszáj.

365/114 és fél

Én rákönyökölök az asztalra, ha jó egy beszélgetés, és pofákat vágok, ha nem. Felteszem a lábam. Totál bunkó vagyok. Végigugrálok minden ugróiskolán, kivéve, ha olyan cipőben vagyok, aminek kitörik a sarka. Néha akkor is. És akkor kitörik. Pff. Mértéktelenül berúgok, ha éppen. Büfögök a sör után. Kifekszem a fűre egy percre, aztán megyek tovább. Nem tudom elképzelni, hogy lehet állandóan viselkedni. Viselkedni. Viselkedni. Nem tudom elképzelni, hogy ez csak engem nyomasztana egyedül a világon. Mondja már meg valaki, hogy azt, hogy felnőttet játszunk, abba lehet hagyni, ha már a gyerek is felnőtt? Vagy meddig kell?

365/114 – Idén is volt

Idén is volt tehát utcai versgerillázás. Nehéz erre szavakat találni – én legalábbis minden évben ugyanazokat a szavakat találom csak meg.

Úgyhogy #posztoljverset2018 #ja113 és a videó:

365/113 – Tájsz

Azzal akartam kezdeni, hogy az egész úgy derült ki, hogy ültem Feriéknél, de az igazság az, hogy a dolog kiderülésekor még nem ültem, éppen a leülés pillanatában derült ki, pontosabban, derített rá fényt Feri, így amikor lezuttyantam a vendégmarasztaló kanapéra már azt kérdezhettem, hogy tényleg azt mondtam-e, hogy ettől jobb hely? Panni megerősítette, hogy tényleg azt mondtam. Ez bakonyi dolog, állítólag. Soha nem vettem észre, leírni biztos, hogy nem írnám le, mert azt mondanám és írnám, hogy ennél jobb helyre nem is jöhettem volna.

Egyébként tényleg nem is lehettem volna ennél/annál jobb helyen, rögtön a tájszólások sűrűjében voltunk, és ott is maradtunk legalább két órán át, amikor egy kevéssé váratlan, de annál rafináltabb fogással (hogy, hogy nem) Joyce-nál kötöttünk ki.

Aztán hazafelé és még utána sokáig gondolkodtam ezen. Hányszor lehet ilyen elszólásom? Észre sem veszem. Például, amikor röviden mondom. (Bucsu, mondjuk, hogy ne kelljen sokáig nyitva tartani a szánkat, nehogy belefújjon a hideg, északi szél. Az, amelyik a Bakonyban fúj. De még hogy!) Én ezt tulajdonképpen szeretem. Szerettem ezt a véletlen lelepleződést is.

Ahogy szeretem röviden mondani. Már, amit lehet – szinte mindent lehet. (Szinte. Majdnem. Tehát nem.) Sűríteni (süríteni).

Néha ilyen váratlanul, de annál egyértelműbben találkozunk a gyökereinkkel.

365/111 – Kortárs, lett

Nora Ikstena: Anyatej. Fordította Lacz­házi Aranka. Vince Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 165 oldal, 2995 Ft

A lány legelső bevésődött emléke az anyatejjel kapcsolatos: nem tud hozzájutni. „Anyám melléhez tapadok, és próbálok szopni belőle. A mell nagy, teli tejjel, nekem mégsem sikerül sehogyse. Anyámat nem látom, nem segít rajtam (…)” (8.). Ha álmában végül mégis sikerül, rossz ízű, undorító folyadék önti el a száját és az orrát. A tejhez kapcsolódó negatív élmények végigkísérik az életét. A hiánya, amikor az anyja hosszabb időre magára hagyja a nagyanyánál, nem juthat anyatejhez. Aztán az iskolatej, és az iskola hazugságainak befogadhatatlansága. Végül a fiatal felnőttkor, amikor már nem kockáztat, talán szeretne, de inkább egyáltalán nem iszik tejet. A tej, mint a testi-lelki táplálék folyamatos hiánya vagy zavara csordogál végig a szövegen.

A teljes recenzió az Élet és Irodalom LXII./16. számában, online itt »