365/120 – #lookup

Képek, amelyek akkor készültek (pénteken), amikor nem cipeltem magammal a fényképezőgépet (és megbántam). És arra is gondoltam, milyen jó lenne körbesörözni a kocsmákat a környéken. Felelőtlenül, ahogy (nem is olyan nagyon) régen. Tegnap vittem gépet, jól rákészültem, de végül már kedvem sem volt előszedni. Így megy ez.

Mindenesetre, továbbra is fel a fejjel!

Reklámok

365/119 – Képek, amelyeket ma nem fényképeztem

1. Az UTE sportpálya kidőlt-bedőlt kerítése közeli, rézsútos kivágásban, szép napfényben.

2. A bicikliút melletti elferdült vaskerítés, amit azon a télen fényképeztem először, amikor megkaptam a fényképezőgépet.

3. Egy felszálló vetési varjú tiszta zöldben, persze kissé elmosódik az egyik szárnya, sosem lesz olyan a kép, amilyennek szeretném, de ezredik felszálló vetési varjúnak pont jó.

4. Üres villamossínek, amint kanyarodnak. (A villamossínek kanyarodnak-e?)

5. Tejkék ég, villamosvezetékkel.

6. Ugyanaz az ég, utcai lámpával.

7. Graffiti a felüljáró oldalán.

8. Üres sárgabarackos nesteás flakon a vasútállomás előtti sövényben.

9. Vasútállomás épülete.

10. Vasútállomás melletti bódésor.

A többit képzelhetitek.

 

365/118 – A bürokrácia útvesztőjében

“Kedves Natália!

Ezt nem a NAV küldte, hanem az önkormányzat, minden évben küldi, idén is hamarosan foglalkozunk vele, és küldöm róla az értesítést.”

Semmivel sem jellemezhetném jobban, hogy mennyire vagyok távol a világ egyik (sokak szerint fontos) részének működésétől, mint azokkal a levelekkel, amiket évente legföljebb kétszer váltok a könyvelőmmel (kinek türelme végtelennek tűnik). És ez csak a válasz. A többit képzelhetitek.

365/117 – Az a szép

Tulajdonképpen semmi az egész, csak az, hogy állok a nem (túl) hosszú sorban, bambulok (mint mindig), nézem a futószalagon elhaladó dolgokat, a pénztárost, most épp a kedvenc bácsim van (aki nyilván és joggal lenne megsértődve, ha tudná, hogy magamban bácsinak hívom), és az a pillanat, ahogy a sietős termékcsipogtatás közben a vaskos ujjaival egyszer csak megdöbbentő finomsággal fogja meg, emeli át óvatosan a celofánba csomagolt tulipáncsokrot. Na, az szép volt ma.

365/115 – Minden a lehető legjobban történt

Már rég végiggondoltam (többször), de valahogy ma tudtam megfogalmazni. Na, nem mintha olyan nagy dolog lenne ezt a mondatot megfogalmazni (Minden a lehető legjobban történt.), felfogni az.

A korábbi pillanatnyi elégedetlenségeim és keserűségeim (majdnem) mind felülíródnak. Jó, hogy nem úgy történt, jó, hogy nem kerültem ide-oda-amoda, jó, hogy nem kaptam ezt meg azt, nagyon jó, sőt. Mint fent.

Olyan az egész, mintha a definiálhatatlan szabadság újra és újra részmegfogalmazásokat adna számomra – önmagáról.

Hihetetlenül szerencsés vagyok. Mert ez az egyetlen dolog, amit érdekel. Amit, mondjuk így: kutatni akarnék. Valamit kutatni = tudni, hogy arról soha nem fogunk mindent megtudni, és kockáztatni, hogy a végén esetleg úgy érezzük, még kevesebbet tudunk róla, mint az elején. És hát mégis. Ez az én formám, fajtám, csak az érdekel igazán, ami megfogalmazhatatlan, megfejthetetlen, és mint ilyen, bizonyos értelemben reménytelen. Elsőként is a szabadság. (Meg a másik sz-betűs, persze, nanáhogy, kit nem.) De nem úgy reménytelen, mint a macskaszőr eltüntetése a tükörbársonyról, vagy az életfogytig tartó büntetés. Úgy reménytelen, hogy jó, hogy az. A soha teljességükben nem látható dolgok káprázatossága ez.

Még mindig úgy láthatom, hogy tiszta lap van előttem. Jut is eszembe: a tiszta lap. Az – egyébként – néha nagyon ijesztő, főleg, ha arra szántuk, hogy teleírjuk betűkkel, amelyek szavakká, azok pedig (legmerészebb reményeink szerint) értelmes mondatokká állnak össze. Mégsem ijedünk meg, vagy ha mégis, letagadjuk, és mással foglalkozunk, úgy szelídítjük magunkban a tiszta lap képét valami, ha nem is barátságos, de legalább elfogadható táj képévé, amibe már bele lehet menni.

Mert belemenni muszáj.

365/114 és fél

Én rákönyökölök az asztalra, ha jó egy beszélgetés, és pofákat vágok, ha nem. Felteszem a lábam. Totál bunkó vagyok. Végigugrálok minden ugróiskolán, kivéve, ha olyan cipőben vagyok, aminek kitörik a sarka. Néha akkor is. És akkor kitörik. Pff. Mértéktelenül berúgok, ha éppen. Büfögök a sör után. Kifekszem a fűre egy percre, aztán megyek tovább. Nem tudom elképzelni, hogy lehet állandóan viselkedni. Viselkedni. Viselkedni. Nem tudom elképzelni, hogy ez csak engem nyomasztana egyedül a világon. Mondja már meg valaki, hogy azt, hogy felnőttet játszunk, abba lehet hagyni, ha már a gyerek is felnőtt? Vagy meddig kell?

365/114 – Idén is volt

Idén is volt tehát utcai versgerillázás. Nehéz erre szavakat találni – én legalábbis minden évben ugyanazokat a szavakat találom csak meg.

Úgyhogy #posztoljverset2018 #ja113 és a videó: