Hegymenet – Az utolsó két nap: Stelvio-hágó és Innsbruck

Úti napló, 2016 nyár (7)

Ha úgy kezdtem az idei nagy utazásról szóló naplóbejegyzéseket, hogy Akik élnek azok délnek mennek, most az jönne, hogy akik haldokolnak, északnak, de itt ez nem érvényes, mert a Stelvio-hágón átkelni sok minden, csak nem haldoklás. Mondjuk, ha biciklivel vagyunk (és megdöbbentő, milyen sokan vannak!), akkor lehet, hogy az, persze. Nagy kultusza van az útvonalnak a motorosok és biciklisek között (itt halad át a Giro d’Italia is, ez kegyetlen lehet), évente egyszer-kétszer vannak napok, ami csak a kerékpárosoké, van motoros, sőt gyalogos nap is. Na, az se egy laza séta.

Milánó felől haladtunk tehát északnak a Keleti-Alpokban, és ezer méter körül ilyen fényképeket csináltam az autóból kifelé (nehéz leszokni erről, ha ilyen helyeken járunk). Kattintós:

Ahogy haladunk felfelé az úton – és azon gondolkodom, micsoda elképesztő munka eredménye az, hogy most itt lehetünk, kik és milyen körülmények között építették az utat, miféle őrült és kemény elhatározással, és lélegzetelállító a tájat bámulok, és bedugul a fülem -,

Stelvio pass

megállunk egy pihenőnél, úgy 2500 méternél.

Stelvio

Itt 8 ºC volt, jól jött, hogy már hosszú nadrág és felső volt rajtunk,

Alpok, Stelvio hg

ezen a padon ücsörögni azért már kevés volt,

Alpok, Stelvio

és még jobban jött volna egy nagykabát, amikor megérkeztünk 2700 méter fölé, a hóba.

20160715_153014

Bromio, a legmagasabb ponton fekvő település (hotelek és pihenőparkolók), 2758 méteren. Odaérkezésünkkor 2 ºC-t mutatott az autó hőmérője, a telefonoké kevesebbet, mindenesetre tényleg volt hó. Július közepén havat tapicskolni akkor is jó, ha közben a jeges szélben befagy a seggünk. Nem is sokáig bírtuk.

A túloldalon elkezdtünk ereszkedni,

Alpok, Stelvio

és estére már Innsbuckban voltunk.

Innsbruck

Az Innanna az Inn folyó régi neve, pontosabban: a folyókat korábban -anna végződéssel jelölték, ez a kortárs alkotás erre utal az egyik hídon.

Innsbruck szép (nekem nagyon hasonlít Salzburgra), mindenhonnan látni a hegyeket,

Innsbruck

Óvárosa meseszerű, itt van pár kép kattintásra nyíló galériában:

Egy külön utat is megér majd, lehet itt múzeumba menni, meg nem messze van egy Swarovski-bánya, azt is meg lehet látogatni, ha valaki több időt tölt a városban, és fogadok, hogy rejt egy csomó olyan érdekességet is, amit csak hosszabb tartózkodás alatt lehet felfedezni.

De hogy mondjak valami hasznosat is: ha az étlapon azt olvassátok, hogy bauernschmaus, megrendelitek, akkor ilyesmi lesz a tányérotokon:

Bauernschmaus, Innsbruck,

Fogyókúrázni nem lehet vele, viszont finom. A közepén az a kupac egy zsemlegombóchoz hasonló tésztagombóc, de ha jól vettem észre, apró pirítottszalonna-darabokkal. Hmmm. 🙂

Fagyizzatok Innsbruckban bátran, minden fagyizó olasz (de tegyük hozzá: Velencében van a legjobb olasz fagyi). Ez pl. Mozart ízű. Mert mindenki tudja, hogy Mozart tejcsoki és marcipán ízű volt. A fagyi azért díjnyertes, mert rendes (nagy) marcipándarabok vannak benne. Ez egy gombóc:

Mozart fagyi, Innscbruck

Nohát, innen indultunk délután haza. Mint az utolsó kép mutatja, már nagyon beleszaladtunk a nagy esőzésekbe. Itthon is egy teljes hétig áztunk és néztük a szürkeséget.

Menni kéne.

Hazafelé

Ez volt indén a nagy utazás. Legyen jövőre is.

Az előző poszt itt található: Milánó

Reklámok

Ó, Milánó!

Úti napló, 2016 nyár (6)

Két álomról.

Általános iskolás, alsós voltam, amikor volt egy matricás albumom (több is volt, de ez volt a legjobb), amibe híres épületek képeit kellett gyűjteni. A Milánói Dóm kétszer volt meg (a matricagyűjtők tudják: mire megtelik egy album, minden legalább kétszer van meg, de van, ami ötször is, és mindig van egy, amit sosem sikerül megszerezni), úgyhogy a másodpéldányt a lapos tolltartóm tetejére ragasztottam.

A dómot néztem legalább egy évig minden nap, otthon is, ha kitettem a tolltartót az asztalra (benne elefántos radír, négyszínű toll, postairón). Fél év múlva egy unalmas órán körberajzoltam a képet a tolltartón, és mert kevés dolog okozott akkora élvezetet, mint a matrica körüli tizedmilliméternyi peremen futtatni a golyóstollat, lassacskán lilába játszó fekete kerete lett. A kép úgy hatszor négy centi lehetett, mégis felfogtam belőle a katedrális léptékeit. Valahogy onnantól vágytam arra, hogy egyszer ott álljak, még csak nem is arra, hogy bemenjek. Hogy ott legyek ezzel az épülettel szemben.

Az utolsó vacsora. Nehéz bármit is mondani Leonardo da Vinciről anélkül, hogy közhelyeket pufogtatnánk vagy patetikusak lennénk, ennél már csak egy ilyen jelentős, híres, minden részletében jól ismert műről lehet nehezebb bármit. Úgy hiszem, sok olyan alkotás van a világon, amit egyszer mindenkinek látnia kéne, és ez közéjük tartozik.

Ha emlékeztek, a minap a Picasso-kiállítás apropóján írtam arról, miért kell egy igazi műalkotást a maga valóságában megtapasztalni (ha nem, akkor katt ide), nos, a véleményem csak megerősödött mindkét esetben.  Ha lenne bakancslistám (mint ahogy nincs), ez a két dolog (a dóm és Az utolsó vacsora) biztosan rajta lenne, és a múlt héten Milánóban kihúzhattam volna róla.

És most napló.

Monacóból ragyogó napsütésben indultunk, de útközben elértük a nagy esőzést, és még csöpörgésben érkeztünk meg a szállásra szerdán este az Usmate Velate nevű településre, ahonnan 15-20 perc alatt lehet beérni Milánó első P+R parkolójába. Volna mit mondani erről a bizarr szálláshelyünkről, de majd később, külön, ha lesz kedvem. Most a városra koncentrálok.

Santa Maria Delle Grazie, a kerengő felől nézve

Santa Maria Delle Grazie, a kerengő felől nézve

Csütörtökön tehát beautóztuk a parkolóba, onnan pedig metróval a város közepébe. Az egész út során egyetlen időpont volt, amihez igazán szorosan tartani kellett magunkat, ez pedig Az utolsó vacsora megtekintése, de majdnem lekéstük. A dolog nem úgy megy ugyanis, hogy az ember odaállít a Santa Maria Delle Grazie templomhoz, hogy csókolom, akkor én most megnézném ezt a freskót, de rögtön. A belépőjegyre szóló vouchert az interneten (vagy telefonon) előre meg kell rendelni, legalább 1 héttel, de nyáron előfordul, hogy még többel előbb érdemes, aztán kinyomtatni, majd ott jegyre váltani, amivel beengednek a duplakeszonos védelemmel ellátott, klimatizált egykori étkezőbe, egy maximum 30 fős csoporttal.

Az első találkozásom a várossal mindjárt a metrózás után: a világ egyik leghíresebb festménye. Azt hiszem, erre mondják, hogy erős kezdés.

Nem tudok elfogódottság nélkül írni Az utolsó vacsoráról, sőt sehogy. Sorolhatom a jelzőket, gyönyörű, lenyűgöző, megkapó, megdöbbentő, de az a helyzet, hogy oda kell menni. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy tegye meg, ha teheti. A fényképek persze nem jók, de fontosak lettek.

Belépni a refektóriumba és megállni:

Leonardo da Vinci - Az utolsó vacsora

Aztán közelebb lépni,

Az utolsó vacsora

amennyire csak lehet.

Az utolsó vacsora

És a közel-távollal szórakozni egy darabig, és máris sajnálni, hogy mindjárt kiterelnek minket.

A szemközti falról kevés szó esik, pedig ott egy még jobb állapotban megőrződött freskót látunk, Gaudenzio Ferrari alkotását, a Keresztrefeszítést, amibe szintén belefestett Leonardo is, legalábbis ezt írja az ottani tájékoztató. Erről is hoztam egy képet:

20160714_152706

Ott benn, a kissé homályos, szabályozott páratartalmú hűsben el tudtam volna tölteni egy fél napot csak azzal, hogy nézek és megpróbálok minden részletet az emlékezetembe vésni. Így ezt a fél napot abba a kb. 20 percbe sűrítettem, amíg ott lehettünk.

Azután bejártuk magát a templomot, jólesett, levegős, tágas, fényes templom, szépen átvezetett az elfogódottságból.

Santa Maria Delle Grazie

Tele van ez is gyönyörű festményekkel. Utána kicsit kerengtem még a kerengőben és indultunk a másik óriáshoz. A metróból a dóm jobb oldalán érünk a felszínre, nagyjából ezt láttam először:

Duomo di Milano

Aztán elindultam a tér felé.

20160714_183510

És végre ott álltam szemtől szemben vele.

Duomo di Milano

Az nyűgözött le leginkább, hogy pont olyan lenyűgöző, ahogy vártam.

Szinte féltem hozzá közel menni, nehogy eltörpüljön, nehogy valami elrontsa ezt a varázslatot, de semmi sem rontotta el.

Duomo di Milano

A templombelső pedig épp olyan monumentális. Nincs sok értelme vacak képeket feltenni róla, egyet azért mégis mutatok.

Duomo Di Milano

És egy igazán különleges szobor, az oltár jobb oldalán álló Szent Bőrtelen Bertalan, aki megnyúzattatott.

Szent Bertalan

A templom egyes területei szinte folyamatosan le vannak zárva, amíg ott voltunk, szintén épp lekerítettek az oltár mellett egy részt, ahol megtartottak egy keresztelőt vagy olyasmit), szóval, ha bejutunk, még akkor sem biztos, hogy mindent meg tudunk nézni. Pedig van mit. Egy napot úgy el lehet bolyongani, hogy fel se tűnne. Temetkezési helyek, elképesztő üvegablakok az oltár mögött, rengeteg-rengeteg szobor és dombormű… befogadhatatlan egyszerre. Ha ott lennék egy hétig, minden nap elmennék és megnézném egy részét.

A tetőre itt nem mentünk fel, remélem, eljutok még egyszer, és akkor bepótolom.

A térről nyílik a Vittorio Emanuele II passzázs, egy kereszt alaprajzú bevásárlóutca,

Milánó, passzázs

gyönyörű tetőszerkezettel,

Milánó

és épületekkel, meg homlokzati festményekkel

Milánó

nem kevésbé csodás mozaikpadlóval,

Milánó

aminek egy pontja egy turistahagyomány miatt már egészen kikopott: az egyik kereszteződésben a bika tökénél a sarkunkon kell megpördülni, hogy ha vissza akarunk térni még Milánóba. A kikopott részt már erre a célra át is alakították. Így kell használni:

20160714_185307

Ha ott jártok és azt látjátok, hogy turisták állnak körben és valaki meg középen épp ész nélkül pörög, most már tudjátok, miért.

A passzázs a Scala térre vezet elvileg, gyakorlatilag egy Leonardo szoborral találkozunk. A Scala a túloldalon van, ha épp nincs előadás, könnyű véletlenül elsétálni mellette, kívülről messze nem olyan impozáns, mint mondjuk a mi Operaházunk.

Leonardo

A Scala:

Scala

Szoktak viszont biciklivel érkezni az előadásra, legalábbis láttam egy nőt kb. 15 cm-es sarkú cipőben és kisestélyiben idefelé biciklizni, szóval van hova fejlődni a városi kerékpározásomban.

Végül mutatok egy milánói villamost. Ezt még a nap elején fényképeztem. Nekem azt mutatja, hogy milyen klasszul megfér itt (és általában az olaszoknál) a régi az újjal, a legmodernebb, legtrendibb dolgok a letűnt korok emlékeivel. Ez nem vasár- és ünnepnapokon közlekedik, hanem csak úgy, mert van, mert jó, és működik:

Villamos Milánóban

Update bónusz: 360 fokos panoráma a Dóm térről (katt a képre, aztán megint, és eredeti méretben jelenik meg):

Panoráma, Milánó, Dóm tér

Folyt. köv.: Stelvio és Innsbruck

Előző: Monaco

Nekemariviéra – Monaco, avagy a Nagy Kékség

Úti napló, 2016 nyár (5)

Szerdán (július 13-án) útra keltünk, hogy visszatérjünk Olaszországba. Út közben megálltunk Monacóban egy egynapos kirándulásra. A dátum jelentősége annyi, hogy a Nizza fölötti szállásunkat éppen egy nappal a tragikus események előtt hagytuk el. (Volt is döbbenet, amikor másnap egy pihenőben ebédeltünk és a benzinkúton kifüggesztett tévében megláttuk a híradó képeit.)

Ahogy az előző posztban említettem, nem tudok felhagyni az autóból kifényképezéssel, úgyhogy térdemmel tükröződős kilátások következnek, így haladtunk Nizza felől Monacóba. Igazából azért mutatom, mert ezek a színek nem viccelnek, ezek tényleg ilyenek, sőt de ilyenebbek (kattintásra lapozós galéria):

Monacóban egyébként egyetlen dologgal kell vigyázni: nehogy véletlenül kimenj az országból. Minden másra ott a MasterCard.

Az egész hercegség csuda kis ékszerdoboz, bármerre nézel, sütiházak (ezeket csak így tudom nevezni, mintha valami cukrászmunka lenne) egymás hegyén hátán, mert hogy hegy, és öt perc alatt tenger. Minden tiszta és rendezett. Játékváros. Ez is kattintható:

A közlekedés kocsival azonban nem egyszerű, főleg, ha nem vagy monacói, nincs behajtási engedélyed ide-oda. A következő párbeszéd a kocsiban hangzott el, amikor a harmadik kört tettük egy körforgalomban, hogy bejussunk egy parkolóházba:

– Hogy lehet innen kijutni arra az oldalra?

– Nem lehet. Oda születni kell.

Hát igen.

A Monte Carlo negyed foglalja magában tulajdonképpen Monaco összes híres látványosságát, ezek közül a kikötőt és a hercegi palotát (ill. palotanegyedet) néztük meg. A kaszinót csak messziről, úgysem engedtek volna be az utazós ruhánkban. Azért egyszer lehet, hogy elnézek oda, és felteszek egy kisebb összeget egyetlen egy számra. A móka kedvéért.

Ímhol a kikötő:

Monaco, Monte Carlo

Onnan (ha szemben állunk a tengerrel, jobbra) a palota a hegyen:

Monaco

Ilyen a benzinkút:

20160713_133833

Még mindig a kikötőben vagyunk, ki kell sétálni az öböl széléig, hogy feljussunk majd a várhoz, de azért még odalent csodás dolgok vannak, katt:

És itt van a világ talán legkülönösebb strandja, ahonnan medencelépcsőn ereszkedhetsz a tengerbe. A kedvencemet nagyban mutatom, alatta a két kisebb lapozós:

Monaco, Monte Carlo

Nem hittem volna, hogy éppen itt élem át életem egyik legmegkapóbb tengerélményét, ahogy elkezdünk felkapaszkodni a hercegi palotához. Erre indulunk:

Monaco

Ha visszanézek, ezt látom:

Monaco

És tovább a szikla oldalában, a vár, a város oldalában. Csodálatos, erős, tengeri szél, tűző nap, legalább negyven fok, és a kék.

Monaco

Itt én kiestem az időből.

Nem tudom, hogy mennyi mérhető ideig lehet valaki az időn kívül (hogy már végre valami paradoxont is belekeverjek ebbe az úti naplóba), de volt itt egy olyan pillanat, amikor nem fogtam fel a körülöttem lévő világból semmit, csak ezt a kéknek, víznek meg égnek látszó ősanyagot, amiben feloldódott minden.

Azután szürreális kontraszt a fal végén belépve egy épületbe a hipermodern belső rész, ahol mozgólépcső meg lift visz a hegy tetejére. Pont az Óceanográfiai Múzeumnál tesz ki.

Monaco

Ahol most épp egy időszaki tárlat is van, ausztrál művészek munkáival. A Múzeum előtt ízelítő:

Monaco

Ezek úgy 2-2,5 m magas dolgok. Rohadtjók.

És akkor ballag az ember tovább, a még eddiginél is meseváros-szerűbb utcákon, ilyeneket néz (galéria):

Amikor elérkezik a katedrálishoz.

Monaco katedrális

Odabent talán a legmeghökkentőbben felújított templmi orgonával találkozhatunk. Menőség:

Monaco

Vele szemben:

Monaco

Ez a hercegi család temetkezési helye is, és gondolom, ide ugranak be házasodni meg keresztelni.

És akkor a hercegi palota, ahol pillanatnyilag II. Albert tengeti mindennapjait:

Monaco, hercegi palota

Lelátás a palota mellől:

Monaco

Lefelé már a városba vezető régi kőlépcsőn mentünk. Indultunk tovább, hogy estére a Milánó melletti szálláson legyünk. Akkor ért oda a nagy esőzés, ami aztán a múlt héten egész Európa időjárását meghatározta.

Úton:

uton

Folyt. köv.: Milánó

Előző: Saint-Tropez

Nekemariviéra – Cannes

Úti napló, 2016 nyár (3)

Az megvan, hogy Mint a fiiiilmeken? Na, ez a Côte d’Azur nekem. Főleg Cannes, és jól vigyáztam, hogy el ne hagyjam a díszlet szélét. Mondjuk, idő sem lett volna rá, csak benéztük, hogy milyen az ilyen. Pont olyan.

A Nizza fölötti szállásunkról a legforróbb pillanatban érkeztünk a Croisette-re, a Világ Leghíresebb Pálmafasorával szegélyezett tengerparti sétányra, ami így néz ki, ha a Filmpalota felé nézünk.

Cannes, Croisette

Vicces, mert egyik oldalon a strand, akarom mondani: plázs (La Plage), napernyők, homok, vakító tengeri fények,

Cannes, La Plage

a másik oldalon vurstli és csodapaloták:

Cannes, Croisette

És cukorkák!

Ezeket figyeltem már egy ideje végig a Côte d’Azur-ön körforgalmakban a városkákban, út szélén, láttam sokfélét, japán zászlóstól EU-zászlósig, egyszínűt, ezüstöset, és már eléggé érdekelt, mi ez, amikor itt végre kideríthettem.

Laurence Jenkell kortárs képzőművésznő cukorkái, amikről a helyszínen ennél több nem derült ki, de azóta olvastam, hogy a riói olimpia tiszteletére készítette őket. Hát jó.

Ami miatt mégis irigylésre méltó az a pozíció, amiből bármikor könnyedén leruccanhat valaki Cannes-ba, vagy egy másik, a Riviéra gyöngyszemének nevezett városba, az az, hogy tele van művészettel – habár egy kicsit távolabbi, színpadiasabb, mint másutt, de olyan állandó és időszaki kiállításokat láthatunk, amit egyébként ritkán vagy egyáltalán nem.

A La Malmaisonban októberig például Dalí-kiállítás van, ha arra jártok, ugorjatok be:

Cannes

Cannes persze szép – milyen legyen a ragyogó tengerrel meg a gyönyörű rendben tartott palotáival -, de nehéz eldönteni, hogy mi utánoz itt mit: a képeslapok a várost vagy fordítva? És persze a nagy igazság (pénz és ízlés a legritkább esetben járnak kéz a kézben), itt hatványozottan érvényesül. Mutatom például ezt a kirakatot, amiben már Dávid is térdre rogyott és elmerengett a lét hiábavalóságán. Megértem, van az a szint, amit nem lehet állva elviselni:

Cannes

És Cannes-ban volt szerencsém találkozni életem eddigi legbarátságosabb sirályával. Ő az:

20160712_134737

Tényleg csak bekukkantottunk, megbizonyosodtunk róla, hogy a filmfesztiválon kívül is létezik ez a város, nem díszlet (még ha néha úgy is néz ki), érdemes útba ejteni hosszabban majd, amikor tárlatnéző kedvünkben vagyunk. Aztán már mentünk is tovább, hogy a délután nagy részét és a koraestét már Saint-Tropez-ban töltsük és a nagy utazáson legalább egyszer lazuljunk egy kicsit a tengerben. Elvégre R. 17 lett aznap. (És akkor én itt mindenkit megkímélek attól, hogy belegondoltam, hogy hogy a bánatba’ lehetséges az ilyesmi, hogy megnőnek a gyerekek, amikor még én sem érzem úgy, hogy…, na mindegy.)

Előző este a szállásunkon vacsorát rendeztünk a teraszon és meglepetéstortát is szereztünk a tiszteletére:

HB 17

Folyt. köv.: Saint-Tropez

Előző: Verona

 

Akik élnek, azok délnek mennek – Verona

Úti napló, 2016 nyár (2)

Hétfőn reggel elhagytuk a kellemesen légkondicionált bungalónkat Velencében és elindultunk, hogy estére már Franciaországban legyünk – de közben semmiképpen nem akartuk kihagyni a Világ Leghíresebb Erkélyét: Júliáét Veronában.

Persze, tudom, hogy nem az övé volt, Capuleti nem volt Veronában, ahogy Montecchi (Montague) sem, ők a legenda szerint Montecchio Maggiore két festői magaslatán álló “szomszédos” kastélyok lakói voltak. Rómeó és Júlia eredeti történetét az 1500-as évek első felében ebből a valószínűleg közszájon forgó sztoriból és az inspiráló látványból szőtte Luigi da Porto, a villájában ücsörögve. Az tény, hogy Verona viszont híres volt a családi viszályokról, ezt tette világhírűvé a jó William a drámájában, egy csapásra örökre megoldva ezzel a város marketingjét.

Még hogy Velence a szerelmesek városa?! Piha! Évente egymillió turista keresi fel csak Júlia erkélyét, úgy, hogy mindenki tudja, hogy az épület ugyan korabeli, de a kis kilépőt csak a 19. században applikálták oda (szépséges márványból), hogy legyen hol sóhajtozni. (Katt a képekre)

De ne rontsunk ajtóstul Júlia keblei közé!

Mutatom, milyen hévvel fejezik ki a világ minden tájáról idezarándokoló szerelmesek vagy szerelemre vágyók örömüket és bánatukat már a kapualjban. Nemcsak firkák vannak ám, hanem odaragasztott üzenetek is, amiket a Júlia-kör tagjai rendszeresen begyűjtenek és ha a feladó megadott valami elérhetőséget, lelkesen válaszolnak is rájuk – természetesen Júlia nevében. (Ez nem trolloknak való munka.)

Szóval ez is a játék része, és nekem eléggé tetszik. Szeretem, amikor mind tudjuk, hogy játszunk, de halálosan komolyan vesszük. Persze nevetve. És Júlia annyira elhihető itt, ahogy bárhol másutt az lenne. Egyébként is, lehetünk-e valaha is valamiben ennél biztosabbak?

A szerelemistennővé magasztosuló Giulietta szobrot is kapott az udvarban, aminek – jó, ha tudjátok – mágikus ereje van, nem kell mást tenni, mint megfogni a cicijét, és ő rendes csodatévő módjára máris szerencsét hoz a szerelemben. Akinek van valakije, annak azért, hogy még jobb legyen, akinek nincs, arra meg ezután majd rátalál a nagy érzés. Jól megfigyeltem, és az a helyzet, hogy elég sokan vágynak ilyesmire. Például ő:

Verona, Júlia háza

Na, így kell csinálni, most már tudjátok.

A város egyébként sokkal-sokkal több időt érdemel, itt van Európa egyik legrégebbi katedrálisa, van amfiteátruma, számos gyönyörű műemléke, de nekünk most csak pár óránk volt (mint ahogy az egész hét egyfajta feltérképezés volt, hova megyünk majd vissza, ide biztos).

Veronában van még egy csomó erkély az egy híresen kívül, amiket hanyagolnak a turisták, úgyhogy hoztam párat:

20160711_125352_Richtone(HDR)

20160711_125410_Richtone(HDR)

20160711_125104_Richtone(HDR)

Annyi időnk még volt, hogy áttrappoltunk az Arenához:

Verona, Arena

Mellette ilyen szép a tér:

Verona

Valamiféle szabadtéri játékok összetolt díszlete is ott volt, így ezt sikerült még fényképezni:

20160711_133234_Richtone(HDR)

Ezután visszaballagtunk a nem egészen kellemes (40 fok körüli) hőségben a kocsihoz, még fényképeztem egy darabot az erőd falából,

Verona

aztán indultunk tovább a lélegzetelállító úton még délebbre,

20160711_175901

egyenesen Nizzáig, pontosabban, a tőle pár kilométerre fekvő Gattières-ig, ahol megszálltunk két napra, hogy onnan derítsük fel a Francia Riviérát.

De, hogy lássátok, kivel van dolgotok, megmutatom, mi tárul a szemünk elé, ha kilépünk a a Casa di Giuliettából Verona csodás utcácskájában – már feltéve, hogy odafelé nem vettük észre, mint ahogy jelen sorok szerzője nem vette:

Verona, Shakespeare

A különös tekintetű pár nem állandó tartozéka az utcaképnek.

És hogy mennyire szerelmes ez a város, még két graffiti, amit séta közben találtam:

Folyt. köv.: Côte d’Azur – Cannes

Előző: Velence

 

Akik élnek, azok délnek mennek – Velence

Úti napló, 2016, nyár (1)

Az idei nyárra egy hét jutott, amibe mindent beletettünk, ami csak belefért. Ha van kedved, kedves olvasó, elviszlek egy körre:

Velence – Verona – Cannes – Saint-Tropez – Monaco – Milánó – Stelivo-hágó – Innsbruck.

Szombaton hajnalban indultunk, ami azt jelentette, hogy le sem feküdtem. A csomagolásban szerzett többéves rutinomnak köszönhetően semmi (de tényleg semmi) nem maradt itthon.

Ezeket a csigákat Szlovéniában egy pihenőben fényképeztem. Szeretettel:

20160709_113532

A baj csak az, hogy a fényképezőgépem viszont úgy döntött, hogy magába zárkózik, nem kommunikál holmi memóriakártyákkal, úgyhogy az első naptól eltekintve többé nem is tudtam vele fényképezni, csak mobillal. Így tehát nemhogy nem maradt itthon semmi, de volt egy tetemes méretű plusz csomagunk, amit mindig becipeltem minden szállásra, nehogy véletlenül akármi vagy bármi. Éjáó.

Délután megérkeztünk Velence Fusina nevű részére, ahol kiváló tengerparti kemping van, elfogadható ár, 20 perc alatt bent vagy innen a 16-os vaporettóval a város leggyönyörűbb részén. Van lehetőség sátrazni, lakókocsival érkezni, mi ilyen bungalóban laktunk, 6 személyre szól, de négyünknek igazán kényelmes volt, és a legkirályabb, hogy volt légkondi, ami azért elkel, amikor 40 fok van árnyékban (reggel csak 30):

20160709_133509

Az a helyzet, hogy Velencéről nem tudok elfogulatlanul beszélni, sem írni. Nekem a Velence az egy olyan, hogy olyan nincs is.

Álom, akárhányszor járok ott. Olaszország bizonyos részein elkap az az érzés, ami nem szokott, hogy itt tudnék élni. Mert amúgy mindenütt turista vagyok, beleértve az összes eddigi otthonomat. Turistának lenni persze jó, az ember folyton bámul és csodálkozik, mindig kicsit kint marad, úgy értem, kívül, és kívül maradni is jó – adott esetben, ami az én esetem, egyenesen szükségszerű. Az utazásban is ez a jó, nagyon is ott vagyunk, de nem kell ott lennünk.

Amikor a vaporettóról meglátom az első (második, sokadik) házakat, nekem már másképp dobog a szívem, nem hevesebben, se nem jobban, csak másképp, van benne valami elfogódottság, hogy most akkor itt vagyok, benne a világ egyik középpontjában. A világnak sok kis középpontja van (akarom mondani: végtelen számú, még ennek a mi, emberi, épített világunknak is), és megmagyarázhatatlanul csodálatos érzés felismerni, amikor benne vagyunk.

20160709_192016

Például megyünk a kocsival, szól egy olasz rádióadó, és arra gondolok, hogy ez a nyelv tényleg zene, már ahogy az ember egy nagyjából ismeretlen nyelvet szokott hallgatni, hogy mindig keletkezik benne valami érzés, mire hasonlít, amit hall, mire emlékezteti, mekegnek vagy raccsolnak, milyen a ritmusa, a tónusa, milyen állati hangok vagy milyen színek meg illatok jutnak az eszébe minderről, mit tud megérezni egy nyelvből anélkül, hogy igazán értené. (Elő is szedem a nyelvkönyvet megenst, hogy ha netán jövőre is megyünk, ne csak megértsek egy-két szót, de meg is merjek szólalni.) Szóval, hallgatom, és kedvem lesz kimondani, nem csak azt az egy példamondatot, amit sok éve elsőnek megtanultam (Vado a comprare un chilo di pomodori :))

Nekem ez szép, nekem ez úgy egzotikus, hogy közben otthonos, és nem hullanak ki a fejemből a szavak, egyedül a melizia nevű sütit jegyeztem meg nehezen, pedig az nagyon finom, kívül ropogós, belül puha leveles tészta, édes és savanykás barackkal töltve.

Szombaton este tehát és egész vasárnap Velencében voltunk. Amikor kiszálltunk a vaporettóból, ez jött szembe – pontosabban lógott:

20160710_122044

A másik oldalról meg belóg egy templom (nehéz is Velencében templom nélküli képet készíteni), az a Santa Maria del Rosario, ahová beléptem egy fotóra:

20160710_122211

Amit most már semmiképpen nem akartam kihagyni, az a Szent Márk székesegyház, amiben eddig egyszer sem jártam, amikor Velencében voltam. Elriasztott a sorban állás, vagy mert nem volt nálam megfelelő ruha – az ilyen nagy templomokba ugyanis az olaszok nem engednek be ujjatlan cuccban vagy túl rövid öltözékben. Most eleve úgy öltöztem, hogy ez ne lehessen gond.

Jó fejek voltak, mert vasárnaponként csak délután 2-től 5-ig látogatható a templom, de már fél egy körül kinyitották, látva a gyülekező tömeget. A sor egyébként elég gyorsan haladt, szóval érdemes beállni. És nagyon érdemes megvenni pár euróért a jegyet, amivel fel lehet menni a múzeumba és ki az erkélyre. Ilyeneket lehet ott és onnan látni (képre kattintva nagyobb képek):

A homlokzat négy lova egyébként másolat, az eredetit bent lehet megnézni (ahol viszont nem szabad fényképezni).

És hát, a vízen buszozni a világ legmurisabb dolgainak toplistáján nálam fent van. Főleg, ha ilyeneket lehet bámulni közben:

20160710_195028_Richtone(HDR)

A nap végén még elhaladtunk a régi és új világ találkozási pontjánál is:

20160710_195800_Richtone(HDR)

Itt még néhány kép, ezt is lehet lapozni:

Vasárnap este pedig, amikor visszaindultunk a szállásunkra, azt hiszem, életem legnagyobb hajóját láttam közlekedni a Canal Grandén. Persze vontatták, ott nem lehet ekkora motorral csapatni.

20160710_202737_Richtone(HDR)

Én nem tudom és nem is akarom kideríteni, mi az, ami annyira jó Velencében. Alighanem minden jó, még a szemétszag is a sikátorban.

Folyt. köv.: A hétfői nap – Verona és utazás Dél-Franciaországba.