Legelőször is az agyra kíváncsiak

Naplovam

Ilyen intenzív szinesztetikus élményem talán sosem volt, mint ennél a szakasznál – és jó két oldalon át folytatódik – elkezdtem érezni a szagot. És amikor már kiemeltem a fejem a könyvből, még akkor is benne volt az orromban és percekbe telt, hogy észrevegyem, hogy a szag kizárólag az agyamban létezik. Aki ismeri a bonctermek szagát, ezt a mélyen, garattájon megülő, nehezen múló szagot, tudja miről beszélek.

Fordítva gyakran van, megyek valahol és érzek egy szagot (Jones őrült after shave-jének illatától egyszer majdnem kiszaladt alólam a lábam, tíz éve nem éreztem, tíz éve nem találkoztunk és ott volt minden hirtelen, de aztán elmúlt, egy percig ácsorogtam bambán, hogy mi van, mi volt ez, de csak menni kellett tovább), és eszembe jut egy ember vagy egy egész életszakasz, minden, amit akkor éreztem, amit gondoltam, ami voltam.

Legelőször is az agyra vagyok kíváncsi, arra voltam mindig is. Nekem ez a legfőbb misztérium, nemcsak a furcsa kapcsolások és szövevényes raktárrendszerünk, nemcsak a képesség, amivel felfogunk egy színt, mondatot, hanem sokkal inkább az, amivel mindazt megértjük, amit nem lehet leírni. Meggyőződésem, hogy szeretni is az agyunkkal tudunk, tűnjön ez bármekkora ellentmondásnak. Éppen a logikátlansága a legizgalmasabb, éppen hogy ez hitelesíti. És azt is hiszem, hogy az élet egyik legnagyobb élménye egy másik ember agyába beleszeretni.

Reklámok

Életérzékenység

Naplovam

Sok minden jutott eszembe hirtelen, amikor megláttam a kérdőíven ezt a mondatot:

Ha életérzékenysége van, itt jelezze!

Gyakran félreolvasok, azt hiszem, valamit elmondanak rólunk a félre-dolgok, főleg, ha távlatuk van, mert mondjuk gyűjtjük őket (és én gyűjtöm, általában Twitteren), és néha végignézem és olyanokat találok, mint pl. Tetvek az évek., Közlekedjen még nagyobb sajnálattal!, Halálérzet, halálpénz., Az ajtónak tamáskodni tilos!Nemzetközi seggszemle., Megbukott a régi-új anális rendszer. Mindennek árva van. stb.

Évente 50-100 feljegyzett félreolvasás és számtalan feledésbe merülő. Legtöbbször a ‘sajnálat’ és az ‘árva’ szerepel, időnként tiszta pornó (meg vagyok döbbenve a baloldal erekcióin). Mély sajnálat torkollik valami lemondó erotikába, ha úgy tetszik, ezzel össze is foglaltam a személyiségemet.

Sok minden jutott eszembe az életérzékenységről, természetesen a sajnálat (visszautasíthatatlan sajnálat) után, például ez:

Szóval, itt szeretném jelezni, hogy van.

A teljesség fele

Naplovam

Amikor éjszaka az ember letol egy szolid menüt, amitől Szendi Gábor, Update Norbi, dr. Atkins és minden gasztrosznob egyszerre lenne rosszul, azért abban van… élvezet. Biokenyér, jázminrizs, zabkorpa. Piha!

Teljes kiőrlésű életet akarok.

„Nem szeret senki. Meg akarok halni.” – zokogja ágyban fetrengve a színésznő a könyvben, amit olvasok. Felröhögök. Jó, hát színésznő, nem vártunk tőle mást, nem vártunk tőle semmit. Aztán megakadok. Irigyelni kezdem. Hiszen ennyire egyszerű az egész. Szeretnek – élsz. Nem szeretnek – meg akarsz halni. De csak csomagoljuk mindig, csicsázzuk, cifrázzuk, nem engedjük meg magunknak ezt a teátrális egyszerűséget.

Nem őröljük ki teljesen ezt a rohadt életet, nem hozzuk ki belőle mindazt, ami benne van. Rostok, basszameg, meg vitaminok és ásványi anyagok. Bőven elég, ha eljutunk a szénhidrátig, még sok is. (Régen egymás után két vizsgán is az emésztőrendszert húztam. Finom célzás az élettől arra, hogy van egy kis dolgom a világ emészthetetlenségével.)

Aztán jön a koldulás: Adjatok még nekem édeset, sósat, adjatok ölelést, simogatást a buksi kis fejemre, hát nem látjátok, mennyire szeretni való vagyok? Meg kedves és okos? Szép és szerény? Hát nem látjátok, hogy engemet szeretni kell? Jaj, pedig olyan kevéssel beérem. Elég nekem a gondolás! És nem a velencei evezősről beszélek. Rám, rám gondolás! Én megérdemlem a napjaitokból azokat a perceket, igazán. Nem várom el, ó, dehogy, csak úgy örülök neki. Hálás blogbejegyzésem majd mindnyájatok megelégedésére szolgál! Nem-e kéne-e inkább színésznek-e lenni? Ja, ahhoz már öreg vagyok. Akkor leszek író meg költő!

Na jó, nem.

És ahhoz minek kell lenni, hogy ne csak a felét őröljük ki? Gyanús, hogy nem szájtépő bloggernek. Lehet, hogy egy cimboraság egyik felének. Lelki molnárkának. És akkor a vicc úgy kezdődik, hogy Süti és Vízi Poloska mennek a sivatagban.

Végére járni

Naplovam

Semmi sem mérhető önmagán kívül semmivel csak a fájdalommal, amit okoz. Amint a fájdalom mértéke eléri a kritikus pontot, megszűnik minden más érv. Végpont. Null.

május 17. – Éjszaka zsibbadt mozdulatlanság, ilyen lehet a bénulás, nem tudom lehúzni a derekamon a trikót, fázik ott, nem fogad szót a testem, csak befelé nézek, kicsit ijedten, kicsit szomorúan, mit tehettem, hogy nem bírok megmozdulni és mit, hogy nem bírok elaludni? Hátha hajnal lesz nemsokára.

A szempilláim hegyes háromszögekké állnak össze, délutáni vízprizma, azon át nézem a villogó kurzort, hunyorítok, most három, letörlöm, most egy.

Szánalmas, hogy mások életéhez igazítom a saját szokásaimat, amikor mindig rítusok nélkül akartam élni vagy ha mégis, akkor csakis úgy, mint a Biliárd fél tízkor építésze, kemény tojás paprikával minden kibaszott reggel, erről megjegyeznek a hotelben. Ezen nagyon röhögtem, amikor olvastam, pedig komoly imidzsépítés, ha jobban meggondolod. Csak hát… én szarok az imidzsemre. A másokéra is. Pattogjon le a körömlakkom, szakadjon el (végre teljesen!) a nyomorult tornacipőm sötöbö. Kit érdekel mindez? Végére kell járni a dolgoknak és van, aminek csak úgy lehet, ha elpusztítjuk.

Hazafelé jövet egy gömb alakú plüssbárányt láttam egy kirakatban. Magyarázat nincs.

Szándék van. Hölgyeim és uraim, újabb szomorú nyár elé nézünk.

Addig járunk a végére, amíg el nem törünk.