Nem én

Tárcanovella

nem-en

Nem születtem rosszkor, nem voltam átlagos gyerek. Nem kértem anyámat, hogy hagyja égve a kislámpát éjszakára. Nem feleseltem, nem puskáztam dolgozatoknál. Nem volt magányos születésnapom. Nem voltam rockzenészekbe szerelmes, punkokba főleg nem. Nem hamisítottam aláírást ellenőrzőkönyvbe, apámét sem, pedig az övé egyszerű volt.

Nem hagytam el egy hitet egy másikért, nem is csalódtam egyikben sem. Nem estem kétségbe, nem kerestem válaszokat könyvekben, zenében, másokban.

Nem gondoltam sokat a szexre, konkrétan a baszásra főleg nem. Nem ittam meg fél liter vodkát egy húzásra. Nem sétáltam nyári viharban combomra tapadó farmernadrágban, lábamon cuppogó tornacipőben. Nem kaptam tüdőgyulladást, se fülgyulladást, se arcidegbénulást. Nem feküdtem éjjel részegen az Erzsébet híd közepén. Nem búsultam senkivel senki bánatán. Nem veszítettem el iratokat, pénzt, józan észt sosem. Nem füveztem, nem hánytam alkoholtól.

Nem fogtam haldoklók kezét, nem néztem a szemükbe. Nem tartottam betegségektől, főleg nem a ráktól. Nem aggódtam a jövő miatt. Nem tologattam és rendeztem számlákat lejárati dátum szerint a hónapok végén. Nem adtam és nem kértem kölcsön.

Nem dolgoztam megszállottan semmin. Nem ragadtattam el magam. Nem voltam ébren hatvannégy órát sosem. Nem ismerem az álmatlanságot, nem ismerem az altatószereket.

Nem voltam szerelmes, főleg nem minden idiótába. Nem írtak nekem verset, nem festettek nekem képet. Nem fogadtam vissza a kétévente menetrendszerűen visszatérő szeretőimet.

Nem akartam soha megölni magam. Nem is kérdeztem magamtól, ugyan, miért nem ölöm már meg magam.

Nem bántalmaztak engem, se gondolatban, se szóval, se cselekedettel. Nem ismerem az egész osztály előtt vörösen égő arcot. Nem ismerem a pofon után vörösen égő arcot. Nem ismerem a háton csattanó műanyag bot hangját, sem a percekkel később jelentkező fájdalmat. Nem ismerem a gyomorszájra mért ütés nyomán keletkező levegőtlen sokkot.

Nem kérdezte tőlem soha egy borszagú bácsi sem, hogy akarod kislány?, és nem nyúlt hozzám. Nem mondta nekem senki, hogy buzi, kurva, buzikurva, attól függően, milyen társaságban voltam.

Nem is nézek az utcán senki szemébe, kolduséba főleg nem. Nem dobok pénzt, nem adok a bevásárlószatyorból valami élelmet. Nem érzek együtt. Nem fáj a szívem.

Nem ismerem a rohanást lélekszakadva az éjszakai utcán. Nem zártam soha magamra ajtót, nem rontottam be idegen lépcsőházba.

Nem félek semmiféle öltözék láttán, nem félek egy bizonyos hanghordozástól. Akkor sem, ha egyedül vagyok. Nem félek. Nem félek.

Megjelent az Élet és Irodalom LVIII. évf. 44. számában, 2014. október 31.

Reklámok

Cseresznyés nyár

cseresznye-foto-szeifert-natalia

Cseresznyés nyár

Szétszóródtunk, ahogy a dagadtra érett
cseresznyék a vödörből (germersdorfi,
mondja a lány, aki két hét múlva
Németországba költözik), puha
koppanásokkal, az univerzum megin-
gathatatlan törvényei szerint
rendeződtünk látszólagos
rendezetlenségbe, gurulnak
a szavaink a napon, este összeszedjük
és felzabáljuk mindet, addig

könnyű, édeskés magányban ücsörgünk,
égő foltokat rajzol ránk a természetes fény,
csillagok a kollektív tudatban,
elkerülhetetlenül szóba jön a pillanatnyiság,
az idő lehetetlensége (általában ilyesmiről
vagy összeesküvés-elméletekről
beszélgetünk, meg arról, hogyan kell helyesen
kiejteni egy nem túl népszerű
külföldi író nevét), és rá kell jönnünk
újra meg újra, hogy az egyetlen lehetséges
idő mégiscsak most
van,
amikor ezt lejegyzem,
amikor ezt olvasod,

súlyos közelségre ébredünk,
és most új és új részleteken
akad meg a tekintetem,
a fényes nappal az égen lógó Holdon, a hamutartó
ívén, a reménytelen csonkká metszett fán, ujjongó
elragadtatással és szaggató félelemmel
nézem a kertet
(hogy rettegtünk az ütődéskor
keletkező barna foltoktól, amikből
a lassú rothadás indul el!)

hol kellene hát élni, kérdezi valamelyikünk,

és jön a bádogszínű este, némára tömött szánkban
végül minden válasz igaznak bizonyul.

(Megjelent a Vörös Postakocsi Online-on, 2014. december 25-én)

Mi újság

a valósággal való bármilyen egyezés
a véletlen műve

van abban valami emlékszerű
már a történés pillanatában
ahogy apa megáll az utcasarkon
szétnyitja a paplanújságot és
az egészet megrázza hogy kisimuljanak
a lapok vagyis másképpen legyenek
megtörve

felhőtlen habbal isszuk a kávét
koptatott nyelv
egyre kevesebb szó
ugyanarra
a szívünk lustabarna
légifelvétel
a nagy időkről
amiknek nem vagyunk tanúi
előttünk kartól karig terjedő
szövegek hártyavékony papírokon
a sorok többsége a szívvonal alatt

mintha a nap most erősebben sütne
ki akarná égetni a filmet
a digitális korban
ez elég nagy
marhaság
de mintha láttam volna erre egy
élettartam-garanciát valamelyik
nagy bevásárlóközpont plakátján
a bámészkodás
az egyetlen amihez úgy tudom értek
végül is mindegy
amíg van térerő
és egy szépen villanó bokán
egyszer csak megáll az idő

a valósággal való

bármiféle egyezés jól jöhet
hogy elmondjak vele
valamit neked hátha
nem érted
félre mert van az egészben
valami emlékszerű már

a látómezőnkből a kiskanál
alakú fényfoltok soha nem tűnnek el
ottmaradnak mint a régi porcelánok
a lakások zeg-zugaiban
meg a dobozba rejtett gyűjtemények
és egyes helyeken a beköttetett
lapszámok évfolyam szerint
édeskés porral beszitálva
örökre kihűlt vasárnapi sütemények
véletlenül előkerült
jegyzetek
egy vaníliasárga fecnin
így jutok hozzád
begyűröm magam
a belső zsebedbe
közvetlenül
az időkapszulák mellé
kockacukor helyett
a habba süllyeszthetsz
majd

van abban valami emlékszerű
már a történés pillanatában
ahogy a fiú megáll az utcasarkon
szétnyitja a paplanújságot és
az egészet megrázza hogy kisimuljanak
a lapok vagyis másképpen legyenek
betörve

(Jelenkor, 2014, 57.  évf./2)

Széljegyzet július 5-höz

Sokunk fejében él az Ideális vagy Normális Világ utópiája, ahol minden jobb, mint itt, ahol élünk, aminek nem kéne lennie, az ott nincs, és ami van, az meg úgy van, ahogyan lennie kell. És mindenki tudja, hogyan kellene lennie.

Az én Ideális Világomban például nincs Színes Felvonulás, vagy van, de mondjuk fiestának vagy karneválnak hívják, és arról szól, hogy színesen lenni jó.

És ezen a fiestán nincsenek rendőrök, kordonok, fölöslegesen kimondott mondatok, süket fülek, hiábavaló kérések, nincsen ott karámba terelt, megfélemlített ember egy se, nem kell a testi épségére vigyázni senkinek, nem kell „a rendőrség által kijelölt és biztosított útvonalon” elhagyni az ünnep területét – mert ünnep, az viszont van -, nincsen fölösleges izgalom, nem mondják, hogy tedd el a szivárványos kitűződet, zászlódat, kendődet, rejtsd el a meggyőződésed, a magad érdekében légy szürke, láthatatlan, védd magad, és nincsenek engedélyezett fegyverek, nincsen táska- és identitás-ellenőrzés, és nincsenek mocskos nácik, akik azt ordibálják, hogy mocskos buzik.

Prideális világ

Keresem a jót, keresem a hangot

bepA kishitűség, az nekem a bajom. Hogy nem vagyok elég pozitív. Még egy rendes újévi fogadalom se telik ki tőlem.

Nagyanyám mindig azt mondta, amit adnak el kell fogadni, ahol ütnek, onnan el kell szaladni. Na, én akkor ennek szellemében, mondom, megfogalmazom az újévi gondolatomat, hogy egy évben egy gondolatom már nekem is legyen, és akkor így elhatároztam, hogy én mától (vagyis hát holnaptól, mert ez még december 31-én volt), amit adnak elfogadom és a rosszat pedig én ugyan nem keresem többé semmiben. Mert azt is mondta mindig a nagyanyám, hogy aki keres, az talál. Aztán valahogy úgy vettem észre, hogy tényleg. Minden jóban van valami rossz (ezt is mondta), én legalábbis elég könnyen meg tudom találni, persze lehet, hogy ez csak a rutin, de ugye, ez most már másképp lesz.

Alig telt el pár nap ebből a szép új évből, jó, hát hó nem esett, annyi baj legyen, attól még szép, és akkor jött a gondolat, hogy „Keresd a jót!” – ezt ugyan nem a nagyanyám mondta, de azért szöget ütött a fejembe. Hogy tessék, én még ezt is el, de milyen jó, hogy vannak nagyszerű emberek a nagyszerű gondolatokkal, akik így segítik az embert, már az ilyeneket, akinek például, mint nekem, nincsen már nagyanyja, se anyja, se apja, de hálistennek, hogy vannak, akik apánk és anyánk helyett is nagyapáink és nagyanyáink, értik, mire gondolok.

Hogy ezekben a tanácstalan időkben, amikor az ember úgy vágyik egy kis jóra, hogy közben igazán maga se tudja, mire vágyik, mert egy kicsit el vagyunk épp anyátlanodva, pedig hát minden jó végül is, csak el kell határozni, hogy a rosszat nem keresi meg benne az ember, na, ilyenkor kell, hogy ott legyen valaki, aki megmutatja. Hogy kézen fogja az embert, vezesse. Mondja meg, mit keressen.

Kicsit olyan ez, mint az első lap nap az oviban, értik, mire gondolok.