Nem én

Tárcanovella

nem-en

Nem születtem rosszkor, nem voltam átlagos gyerek. Nem kértem anyámat, hogy hagyja égve a kislámpát éjszakára. Nem feleseltem, nem puskáztam dolgozatoknál. Nem volt magányos születésnapom. Nem voltam rockzenészekbe szerelmes, punkokba főleg nem. Nem hamisítottam aláírást ellenőrzőkönyvbe, apámét sem, pedig az övé egyszerű volt.

Nem hagytam el egy hitet egy másikért, nem is csalódtam egyikben sem. Nem estem kétségbe, nem kerestem válaszokat könyvekben, zenében, másokban.

Nem gondoltam sokat a szexre, konkrétan a baszásra főleg nem. Nem ittam meg fél liter vodkát egy húzásra. Nem sétáltam nyári viharban combomra tapadó farmernadrágban, lábamon cuppogó tornacipőben. Nem kaptam tüdőgyulladást, se fülgyulladást, se arcidegbénulást. Nem feküdtem éjjel részegen az Erzsébet híd közepén. Nem búsultam senkivel senki bánatán. Nem veszítettem el iratokat, pénzt, józan észt sosem. Nem füveztem, nem hánytam alkoholtól.

Nem fogtam haldoklók kezét, nem néztem a szemükbe. Nem tartottam betegségektől, főleg nem a ráktól. Nem aggódtam a jövő miatt. Nem tologattam és rendeztem számlákat lejárati dátum szerint a hónapok végén. Nem adtam és nem kértem kölcsön.

Nem dolgoztam megszállottan semmin. Nem ragadtattam el magam. Nem voltam ébren hatvannégy órát sosem. Nem ismerem az álmatlanságot, nem ismerem az altatószereket.

Nem voltam szerelmes, főleg nem minden idiótába. Nem írtak nekem verset, nem festettek nekem képet. Nem fogadtam vissza a kétévente menetrendszerűen visszatérő szeretőimet.

Nem akartam soha megölni magam. Nem is kérdeztem magamtól, ugyan, miért nem ölöm már meg magam.

Nem bántalmaztak engem, se gondolatban, se szóval, se cselekedettel. Nem ismerem az egész osztály előtt vörösen égő arcot. Nem ismerem a pofon után vörösen égő arcot. Nem ismerem a háton csattanó műanyag bot hangját, sem a percekkel később jelentkező fájdalmat. Nem ismerem a gyomorszájra mért ütés nyomán keletkező levegőtlen sokkot.

Nem kérdezte tőlem soha egy borszagú bácsi sem, hogy akarod kislány?, és nem nyúlt hozzám. Nem mondta nekem senki, hogy buzi, kurva, buzikurva, attól függően, milyen társaságban voltam.

Nem is nézek az utcán senki szemébe, kolduséba főleg nem. Nem dobok pénzt, nem adok a bevásárlószatyorból valami élelmet. Nem érzek együtt. Nem fáj a szívem.

Nem ismerem a rohanást lélekszakadva az éjszakai utcán. Nem zártam soha magamra ajtót, nem rontottam be idegen lépcsőházba.

Nem félek semmiféle öltözék láttán, nem félek egy bizonyos hanghordozástól. Akkor sem, ha egyedül vagyok. Nem félek. Nem félek.

Megjelent az Élet és Irodalom LVIII. évf. 44. számában, 2014. október 31.

Reklámok

Cseresznyés nyár

cseresznye-foto-szeifert-natalia

Cseresznyés nyár

Szétszóródtunk, ahogy a dagadtra érett
cseresznyék a vödörből (germersdorfi,
mondja a lány, aki két hét múlva
Németországba költözik), puha
koppanásokkal, az univerzum megin-
gathatatlan törvényei szerint
rendeződtünk látszólagos
rendezetlenségbe, gurulnak
a szavaink a napon, este összeszedjük
és felzabáljuk mindet, addig

könnyű, édeskés magányban ücsörgünk,
égő foltokat rajzol ránk a természetes fény,
csillagok a kollektív tudatban,
elkerülhetetlenül szóba jön a pillanatnyiság,
az idő lehetetlensége (általában ilyesmiről
vagy összeesküvés-elméletekről
beszélgetünk, meg arról, hogyan kell helyesen
kiejteni egy nem túl népszerű
külföldi író nevét), és rá kell jönnünk
újra meg újra, hogy az egyetlen lehetséges
idő mégiscsak most
van,
amikor ezt lejegyzem,
amikor ezt olvasod,

súlyos közelségre ébredünk,
és most új és új részleteken
akad meg a tekintetem,
a fényes nappal az égen lógó Holdon, a hamutartó
ívén, a reménytelen csonkká metszett fán, ujjongó
elragadtatással és szaggató félelemmel
nézem a kertet
(hogy rettegtünk az ütődéskor
keletkező barna foltoktól, amikből
a lassú rothadás indul el!)

hol kellene hát élni, kérdezi valamelyikünk,

és jön a bádogszínű este, némára tömött szánkban
végül minden válasz igaznak bizonyul.

(Megjelent a Vörös Postakocsi Online-on, 2014. december 25-én)

Jó, hogy vége van ennek az évnek és nem jön újra el – 2014

Kalligram folyóirat, 2014/szemptemberSzokásos év végi poszt, mit csináltam, mit szerettek legjobban-toplista, mi volt idén, ami eddig nem, ilyesmik.

Sok volt, mi csodálatos. Kezdjük a jókkal. Afféle éves olvasnivaló-gyűjtemény jön itt elsőként, nektek, részben magamnak, jegyzetképpen. Jó tudni, hol is vagyok vagy nem vagyok a blogon kívül, összeírom, amíg még nagyjából emlékszem.

Nyomtatott közlések, aminek egy részére nem is számítottam: Jelenkor, És, Kalligram 2014/szeptemberi számban több, nagyon szép képekkel – mind igazán megörvendeztettek. Online megjelenés a Képírás.com-on továbbra is.

Idén először rovat

2014-ben először jelentem meg a DRÓT.eu-n számos tárcával (Karácsonyra éppen a De mit vegyünk anyádnak? cíművel, melyben Sőth Károly színre lép(!), szóval ez tényleg csupa újdonság), szintén először A Vörös Postakocsi Online-on egy verssel, ugyancsak karácsonyra (Cseresznyés nyár).

Idén először volt szerzői estem a Verandán.

Először történt, hogy képzőművész kért fel, hogy írjak egy képéhez, méghozzá mesét, felnőtt mesét, és először az előszörben, hogy a (félkész) regényemből írtam erre az alkalomra egy átiratot, vagyis először mutattam belőle valamit: Nem tudok elbújni – Az Altató Szerekről, Császár Norbert festményéhez.

Idén először kezdtem publikálni egy hosszabb szöveget álnéven. Erről többet nem is mondhatok. Valahol az interneten.

Idén először volt lábfotó-kiállításom, maga nemében páratlan, öt képpel a Szikla Ötben, családi hangulatban, és ha már személyes dolgok, idén nyáron jártam először Bulgáriában (sajnos csak egy kis részén).

Idén először készítettem cipős objekteket, ezek közül mutatok itt egyet:

A kamaszkor vége

Idén először csináltam 365-ös projektet (többször döcögött… és még nincs is vége), de úgy érzem, ilyet többet nem fogok… 🙂

Ami nem lett

Nem sokat akarok azzal foglalkozni, mi nem lett, de lapszéljegyzetként, emlékeztetőül felírom: nem lett kész a regény, nem lett novelláskötetem (rakosgatom, pakolgatom, küldözgetem, de úgy tűnik, ez tényleg egy iszonyúan hálátlan műfaj), nem olvastam el az Ulyssest, nem kereteztettem be azokat a képeket, amiket be akartam, nem adtam le azt a tíz kilót (cserébe felszedtem ötöt), nem tanultam meg jégkorcsolyázni és nem írtam meg a Világhírű Forgatókönyvemet. Sem.

Mi a helyzet a bloggal?

Úgy veszem észre, hogy folyamatosan növekedik a kicsiny, de stabil olvasótábor (akik akkor is olvasnak, ha nem osztom meg a Facebookon), amiért hálás vagyok nektek – akik feliratkoztatok, idenéztek, a posztok alatti gombokkal kifejezitek a kifejeznivalót és kommentet hagytok. Ezek a legjobbak az egészben, amikor az ember viszontlátja a posztját a megosztásokban, amikor belép a szerkesztőbe és visszajelzések világítanak, ilyesmik.

Íme hát, a TOP 10 – amit a legtöbben szerettetek idén nálam:

1. Azabaj a portréfestővel (véleményblog)

2. Nyáron nőbb vagyok (fejezet az idei nyári naplómból)

3. Széljegyzetek a tüntetés-szezonhoz (véleményblog)

4. Drágáim, akció van! (fricskavers)

5. Te vagy? (tárcanapló)

6. Először, másodszor, örökké (piaci próza)

7. Essen róla szó (ömlékeny vers)

8. Padlószint a Szikla Ötben (az a bizonyos családias kiállítás)

9. Dobjátok le magatokat a padlóla! Dulván! (véleményblog a P. Plimissimálól)

10. Nyuszifül (18+-os (annyira nem) blog a metróról)

+1, az idén legkevesebbszer megtekintett poszt: LÁBmunka 1. – A BKV titkos kertje (tavalyi, de valahol itt indult a lábfotók világa)

Köszönöm nektek, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy annyi blogköltözésen át kitartottatok, vagy újra megtaláltatok (látjátok, itt már több mint egy éve vagyok, maradok), a dallal, amiből a címet loptam: A 60-as évek vége.

A következőkben következik a következő év. Maradjanak velünk!

Dobjátok le magatokat a padlóla! Dulván!

Ó, jaj, el sem hiszem, hogy napok óta azon vekeng az egész ún. Irodalmi Közélet (IK), hogy Turczi István kapta a Plima Plimissima Prima Primissima-díjat! Óriásfelháborodás van, magánvélemény- és értékvita-cunami zúdul egyszerre.

prima

IK ugyanis Fel! Van! Háborodva!; Meg! Van! Sértve!/Bántva!, sőt szégyenkezik a díjosztók helyett is, mert ez egy korrupt döntés, komasógor, szimpátia, ki-hogy-fekszik alapon hozták, hiszen IK sosem írná egy lapra Turczit Bodor Ádámmal vagy Buda Ferenccel…

Nem is tudom, hogy jut ez pont erről eszembe, de eszembe jut, hogy egy egyszerű közlésnél is (főleg amiért fizetnek) nagy arányban kérdések merülnek fel, olyan kérdések például, hogy ismernek-e valahonnan, tagja vagy-e X szervezetnek és jársz-e eleget smúzolni, rokona / szeretője / ismerőse / volt évfolyamtársa / tanítványa / jó barátja / szomszédja / tettestársa vagy-e Valakinek Aki Dönt, hát még, ha kötetet szeretnél* – próbáljuk meg elképzelni, mi lehet egy szakmai díjnál, esetleg egy állami(!) elismerésre való felterjesztésnél.  Nem írom ide, hogy tisztelet a kivételnek, egyrészt mert utálom ezt a kifejezést, másrészt a kivétel végzi a dolgát rendesen.

Na de, lássuk, mi is ez a Prima-díj!

Kedves Gyerekek, ez egy magándíj (bankok, pénzemberek által életre hívott, remek ötleten alapuló elismerés), sok pénzzel(!), nagy felhajtással, kis szoborral. Számos kategóriáján belül három-három jelölt lehet Prima-díjas, ezek közül egy a Prima Primissima. Ó, Fortissima Fingus! Már a jelöltállítás is elismerésnek számít.

Kik állítják a jelölteket?

A kuratórium tagjai, szakmai testületek, korábbi díjazottak, érdekvédelmi, civil és szakmai szervezetek, társalapítók és támogatók, valamint a VOSZ elnöksége.

Kik választanak?

A Primákat és a kategóriánként egy Primissimát is az Alapítvány Kuratóriuma választja meg. Egészen pontosan ők:

Dr. Csányi Sándor
elnök

Dr. Csányi Sándor bankár, 1992-től az OTP Bank elnök-vezérigazgatója. Társelnöke a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ), 2010. július óta a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke.
2003-as alapítása óta elnöke a Prima Primissima Alapítvány Kuratóriumának.

Dr. Baán László a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, 2010. évi Prima-díjas

Balogh Gabriella tanácsadó

Dr. Dávid Ferenc a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára

Jókai Anna Kossuth-díjas író és költő, 2004. évi Prima Primissima közönségdíjas

Kozma Imre atya a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója és elnöke, 2005. évi Primissima díjas

Tolnay Tibor a Magyar Építő Zrt. elnök-vezérigazgatója

Nem tudom, kell-e ehhez még valamit hozzáfűzni. Talán az örökbecsű szállóigét: Mindenki nyugodjon le a picsába!

__________

*Ahogy Podmaniczky Szilárd írja  a Librarius.hu-n olvasható cikkében: „Valaha én is elhittem, hogy amikor odateszi magát az ember, akkor működésbe hoz valamely “őszinte és objektív” minősítési folyamatot. De ez, lássuk be végre, nem így van.”

Mi újság

a valósággal való bármilyen egyezés
a véletlen műve

van abban valami emlékszerű
már a történés pillanatában
ahogy apa megáll az utcasarkon
szétnyitja a paplanújságot és
az egészet megrázza hogy kisimuljanak
a lapok vagyis másképpen legyenek
megtörve

felhőtlen habbal isszuk a kávét
koptatott nyelv
egyre kevesebb szó
ugyanarra
a szívünk lustabarna
légifelvétel
a nagy időkről
amiknek nem vagyunk tanúi
előttünk kartól karig terjedő
szövegek hártyavékony papírokon
a sorok többsége a szívvonal alatt

mintha a nap most erősebben sütne
ki akarná égetni a filmet
a digitális korban
ez elég nagy
marhaság
de mintha láttam volna erre egy
élettartam-garanciát valamelyik
nagy bevásárlóközpont plakátján
a bámészkodás
az egyetlen amihez úgy tudom értek
végül is mindegy
amíg van térerő
és egy szépen villanó bokán
egyszer csak megáll az idő

a valósággal való

bármiféle egyezés jól jöhet
hogy elmondjak vele
valamit neked hátha
nem érted
félre mert van az egészben
valami emlékszerű már

a látómezőnkből a kiskanál
alakú fényfoltok soha nem tűnnek el
ottmaradnak mint a régi porcelánok
a lakások zeg-zugaiban
meg a dobozba rejtett gyűjtemények
és egyes helyeken a beköttetett
lapszámok évfolyam szerint
édeskés porral beszitálva
örökre kihűlt vasárnapi sütemények
véletlenül előkerült
jegyzetek
egy vaníliasárga fecnin
így jutok hozzád
begyűröm magam
a belső zsebedbe
közvetlenül
az időkapszulák mellé
kockacukor helyett
a habba süllyeszthetsz
majd

van abban valami emlékszerű
már a történés pillanatában
ahogy a fiú megáll az utcasarkon
szétnyitja a paplanújságot és
az egészet megrázza hogy kisimuljanak
a lapok vagyis másképpen legyenek
betörve

(Jelenkor, 2014, 57.  évf./2)

Széljegyzet július 5-höz

Sokunk fejében él az Ideális vagy Normális Világ utópiája, ahol minden jobb, mint itt, ahol élünk, aminek nem kéne lennie, az ott nincs, és ami van, az meg úgy van, ahogyan lennie kell. És mindenki tudja, hogyan kellene lennie.

Az én Ideális Világomban például nincs Színes Felvonulás, vagy van, de mondjuk fiestának vagy karneválnak hívják, és arról szól, hogy színesen lenni jó.

És ezen a fiestán nincsenek rendőrök, kordonok, fölöslegesen kimondott mondatok, süket fülek, hiábavaló kérések, nincsen ott karámba terelt, megfélemlített ember egy se, nem kell a testi épségére vigyázni senkinek, nem kell „a rendőrség által kijelölt és biztosított útvonalon” elhagyni az ünnep területét – mert ünnep, az viszont van -, nincsen fölösleges izgalom, nem mondják, hogy tedd el a szivárványos kitűződet, zászlódat, kendődet, rejtsd el a meggyőződésed, a magad érdekében légy szürke, láthatatlan, védd magad, és nincsenek engedélyezett fegyverek, nincsen táska- és identitás-ellenőrzés, és nincsenek mocskos nácik, akik azt ordibálják, hogy mocskos buzik.

Prideális világ