Nyárvégi szamurájnapló

Mintha a város és még valami* szamurájává szegődtem volna, legalábbis olyasféle út ez, amit nem választ az ember és soha nem tudja meg, járhatott volna-e másikon. És persze nem vagyok még semmi, hiába szegődtem, és sosem leszek készen.

Nem gyorsítok a lépteimen, amikor hazafelé jövök este, de a nyár elfáradt, langyosakat lehel, elsírja magát.

Az embernek ismernie kell a „zápor tanítását”. Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk.
Ez a lecke mindenre vonatkozik.**

Azt hiszem, a nagy gondolkodók mind szamurájok voltak, tántoríthatatlan, vesztegethetetlen harcosok. És mind ismerték a Bushidót, legfeljebb máshogy nevezték. Százezerszer is nekirugaszkodtak ugyanannak a feladatnak, felszabadítani a szellemet, szolgálni, habozás nélkül halált választani.

Őket keressük, amikor rájövünk, hogy rajta vagyunk az úton (haver),  mert akkor látjuk meg azt is, hogy már évek óta csakis mestert keresünk. Őket keresem. Addig is: becsukom a szemem, gyakorolok.

___________

*egyelőre nem tisztázott, talán az írás

**Hagakure – Az első könyvből

 

Reklámok

Nyáron nőbb vagyok

Aki úgy éli az időt, mint én, érti, hogy mitől olyan végtelenül szomorú egy szürke nap. A kilátástalanság pillanata örökké tart. A napsütésben minden a ragyogóbb arcát mutatja, mindennek van arca, mindennek van ragyogóbb arca.

Azt mondja a Pethes Mari egy interjúban, hogy szeret nő lenni, és ettől az egyszerű mondattól én azért leszek libabőrös, mert tudom, hogy igaz. (Róla, tőle, nála tudom, pedig ritkán mondja.) Nincs versengés, nem dagad az emancipált mell, ha mindent tudnék, amit egy férfi tud, mi szükségem volna a férfira, kérdezi, és tényleg.

Egész életemben férfiaktól tanultam, és ahogy kinéz, a hátralévő időm is ezzel fog telni. Mert a női részét tudom. Tudom és szeretem. A testemen viselem a sorsomat, térkép időlenyomatokkal, rejtély.

A nő élete csupa ciklikusság és csupa állandóság, mint egy tökéletesen felépített zenemű. A nő elméje nyitott, mindenre éhes, mint a gyerekeké. A nő szeret. A nő képes elgondolni mindazt, amit a férfi képes megalkotni. Metszéspontjaink vannak, nem ütközéseink. Nem sért a Nőnap, a Valentin-nap, örülök, ha kinyitják nekem az ajtót, alám tolják a széket. Egy mérleg két oldalán ülünk, egyensúlyban van, amíg ünnepeljük egymást.

Amikor télen elfagy a lábujjam a cipőben: nő vagyok.

Ülök a laptop fölé görnyedve, rettenetesen púpos háttal: nő vagyok.

Klaffog a papucsom az uszodában: nő vagyok.

Írok, alszom, eszem, álmodom, főzök, vécét pucolok, körmöt lakkozok, olvasok, sírok, a Nietzsche-i szabadságon, Az idő rövid történetén, Harmsz egyesén gondolkodom: nő vagyok. De nyáron nőbb, ilyenkor a ragyogóbb arcomat mutatom.

Min. 2

Legalább két élet ez, legalább kettő. Az egyikben emberekkel, macskákkal és tűzcsapokkal találkozom, ülök lépcsőkön, asztalnál, könyveket híreket és vicceket olvasok, fényképeket készítek, beszélgetek, hallgatok, szeretek, félek, bánkódom, sírok, álomba zuhanok, ébredek, elutazom, hazatérek, csomópontokon állok tátott szájjal, nagyra nyílt szemmel, abban a pillanatban, amiben még éppen nem érez az ember semmit, annyira meg van lepve, a meghökkent csodálkozás lenyűgözöttségében, amikor összepattan egy kép, tér és idő legtávolabbi pontjairól való szabálytalan és értelmetlennek hitt mozaikdarabok állnak össze,  helyére kerül a fókusz, abban a pillanatban állok, amikor minden éles, olyasmit látok, amire nem számítottam, és a meglepetéstől továbbtekerem és valószínűleg soha többé nem fogom megtalálni a megfelelő beállítást, de ezt akkor még nem tudom, nem gondolok semmire, letaglóz a felismerés kétségbeejtő egyszerűsége, a nyilvánvalóság roppant hidege fagyaszt meg a kánikulában, csak a homlokomon gördül egy csepp izzadság, az is olyan lassan, hogy amíg a benne görbülő városban egyetlen másodperc eltelik, bennem megérik a sejtelem, hogy mostantól beláthatatlan várakozás kezdődik, sóvárgássá kövesedik lassan, amíg újra, halványan kirajzolódik valami.

A másikban

Nyári napló #4

Bal kánon

Hogy például mi az, hogy balkáni? Anya vagy, tehát tanító, magyarázatokban bővelkedő, de legalábbis választ keresni sosem rest, mondhatni, jó kereső.

Anya vagyok, az életem tizenöt éve hangalámondásos dokumentumfilmmé változott (narrátor: Szeifert Natália), hogy a gyerekek könnyebben megtanuljanak beszélni, soha nem gügyögtünk, nem hülyék voltak, csak kicsinyek, az egyszerű kérdésekre volt a legnehezebb válaszolni, aztán jött egy viszonylag biztonságos szakasz, kiismertük egymást, rizikómentes kérdések jöttek, aztán a nehezen megfogalmazhatók,  és most itt vagyunk, nyár a Balkánon, rendben, de mégis, miért mondjuk valamire, hogy balkáni, pláne, hogy otthon is, amikor nem is a Balkánon lakunk. Azt tisztázzuk az elején, hogy ez a kérdés épp olyan, mint anyátok: a kánonhoz semmi köze.

A pejoratív felhang enyhén szólva is tévedés, főleg a mi szánkból, mondom, na de, mi az, hogy pejoratív. Jó, közelítsük ezt meg máshonnan. Van otthon is balkáni, de itt egy kicsit balkánibb – egyelőre. Mondjuk az, hogy nem folyik el az esővíz a város utcáiról (de tényleg, miért nem?), vagy mondjuk nézd meg ezt a megoldást:

Mi az, hogy balkáni?

Ilyesmi, mondom. Nem nagy különbség, igaz? Bólintanak, aztán a pocsolyába állított téglákon átbillegünk-egyensúlyozunk a fagyizóhoz, ahol mindig mosolyognak az eladók.

Nyári napló #3

Mélyen öl

A tudós és a turista tekintetével pásztázni a strandot minden érkezéskor tíz percig, mindennap beleszeretni egy másik hajlatba, ívbe, domborulatba, csodálni, mekkora jelentőséggel bír az anyag. Eltévedni a mellek, seggek és lábak erdejében, aztán hanyatt dőlni, elfelejteni az egészet. Csak a következő szemnyitáskor térni vissza, amikor valaki rajtam felejti a tekintetét.

Anyányi ölek, száraz ág-visszerek, mosolygó farpofák, keményre érett vállak, csöpögő szakállú Jézus, a napernyő alatt Gertrude Stein virágos fürdőruhában, az öböl szélén a sziklás parton egy nő átmeneti kabátban. Ragyogó testek.

Sugárzás minden. Tudok a sajátomról, meg szokták érezni a jelenlétem, vannak, akik megérzik, elég sokan. Megérezni, hogy megérzik. Csodálni, mekkora jelentőséggel bír valami az anyagon túl.

Máskülönben só és víz vagyunk. Ki is marja a szám szélét, pedig a Fekete-tenger itt nem is olyan sós. A felszínen, ahol úszunk a medúzákkal, éppen csak. De a mélyben annyira, hogy nem él meg benne semmi. Százötven méterre lefelé. Ez teszi olyan egyedülállóvá a Föld összes tengere közt. Fent hívogat, mélyen öl. Két teljesen elkülönülő réteg, amik nem keverednek egymással. Nem keverednek.

Nyári napló #2

A dolgok különös együttállásával kapcsolatban sosem jutunk dűlőre – némileg hasonlít ez a párhuzamos univerzumok gondolatához -, mivel csak az egyik vetületet ismerjük. Nem láthatjuk, mi volna, ha nem ismernénk fel, amit felismerni vélünk. Ugyanúgy alakulnának-e a dolgok, minthogy csak mi magunk élezzük ki a figyelmünket egy-egy körülményre, tárgyra vagy személyre, vagy valóban megsűrűsödik az előfordulás? Talán egyszerű hitkérdés az egész, és én az utóbbiban hiszek – elfogadva, hogy az ok ismeretlen -, úgy gondolom, hogy mint az univerzum anyaga, a történések és utalások is besűrűsödnek az idő vagy tér bizonyos pontjain.

Persze egyáltalán nem Hemingwayt vittem az útra*, de aminek bele kell akadni a hálóba, az bele is akad. (Vagy fennakad a horgon – erről pedig a Folyó szeli ketté jut eszembe, a filmes világ leggyönyörűbb horgászós jeleneteivel, de ez mellékszál.) Ahogy felmerül valahonnan az emlékeim legmélyéről, aztán beleütközöm a róla elnevezett vendéglátóipari egységbe, már tudom, hogy a rövid nyaralásom nem a hazatéréssel, hanem az újraolvasással ér majd véget, hogy azonnal elkezdődjön egy új, másfajta utazás.

Mintha a tudatalattim rétegei között, azokon keresztül száguldanék… majdnem azt írtam, hogy egyre lejjebb, de szó sincs olyasmiről, hogy lefelé. Ha irányt kell mondani, akkor szét. Megtalálnak az üzenetek. És léteznek-e jobb közvetítői a fontos üzeneteknek, mint azok a mondatok, amiket olyan emberek írtak, akik azért volt a világon, hogy jó mondatokat írjanak? (Nevezzük őket íróknak.)

_____
*hanem Nádast