Hétfő

belemerült a testembe egy állat
lettünk
akkor
jöttem rá hogy
nekem kell ez a félelem

szeretnék tudni
egy imádságot amit ilyenkor
elmondhatok
amikor elköszönünk
aztán hosszan sétálok
amíg mögöttem
ökölbe szorul az este

(2014)

Reklámok

Érlelő

Van egy szavam bordaágon,
mint a szilva érik, érik, felreped.
Nyílik hangra, mint a kívánósok
magva, nehéz savat permetez.
Lángoló arcokat akarok látni, égő szemeket
kidobálni magamból a vágyat, mint a szemetet,
hunyd le rám.

Hagyj el. Tíz körömmel kapart üregbe boríts,
nevess ki és szoríts, szoríts, röhögéstől lángoló
arcokat látni, szájakon párolgó hőhullám,
dobozba zárt életem, papírba gyűrt munkám,
ne adj többet.

Ne adj, tartsd meg magadnak,
tartsd, úgy is csak beléd szakadnak, várj.
Van hely mellettem, bennem is éppen egy kevés,
most jön a java, a többi tévedés, vess
meg. Ágypuhapamlagdunnaanyaölsírgödör
vagyok alattad.

(2014)

Egyszerű tört

 

Fogalmad sincs, hányszor
kiáltok fel, vagyis be, befelé, ahogy
a magamfajták szoktak, nehogy
meghallja valaki, legutóbb például
egy kocsma előtt állva, miután
végighallgattam egy lelkes és több
unott művészt a szó legszorosabb
értelmében a semmiről, néztem
a békába oltott savanyúuborka-
szerű nőt, aki nemhogy nem
mosolygott, de a kezét megfogni
is csak úgy mertem, hogy maradjon
egy hajszálnyi űr, nehogy rám
ragadjon valami ebből a semmiségből,
pedig ragyogó idő volt, még nem túl
meleg, lehetett volna nézni akár
a vizet, légvonalban csak egy kilométer
ez a kurva folyó ide, én meg csak akkor
látom, ha átmegyek fölötte villamossal,
lehetett volna ülni a parton vagy fel,
felfelé, a homlokzatokra bámulva
járni a várost, hasra esni, két térd-
sebből vérezni, inni egy másik kocsmában
mély kussban valamit, amitől  nem
lesz rossz a másnap, és ezt a krétapor
ízű utcát gyorsan elfelejteni és
mindenkit, akit itt ütött agyon a délután,
de csak álltam ott, mint szoktam, bután,
hogy Úristen, hol vagyok?
Úristen, miben vagyok? 
Hát mikor szegődtem én ide?, 
közben néztem a szemközti kirakatot,
aztán megfogtam a poharamat, így,
megfordítottam, így, és elengedtem. Így.

Ha előre nézek, minden távolodik

Ahogy az üresen maradt asztal

tud távolodni, egy-két kifordult székkel,

fölötte üvegtömb a csönd, amit hagyunk.

Milyen szánalmasak voltunk még

az előbb, ahogy mulattunk, és

milyen nevetséges most, hogy

hallgatunk. Mintha ott sem lettünk volna,

távolabb nem lehet a hűlt helyünk.

Az elme nem képes

befogadni az emberléptékűnél nagyobb

távokat, elmormoljuk még búnk-bajunk,

mint a sorszámokat, jelentőség nélkül és

simán, ahogy végigfutunk a sorokon,

hogy írnak mind a halottaikról,

akikkel életükben nem értek rá

törődni, és sok olcsó fogás a fogásokról,

mintha az étel mindig több lenne

önmagánál, azért most nem is

gondolok a vacsorára, ami után

sokáig ültünk semmiről beszélve,

közben lopva néztük az órát,

remélve, hogy senki nem veszi észre.