365/114 – Idén is volt

Idén is volt tehát utcai versgerillázás. Nehéz erre szavakat találni – én legalábbis minden évben ugyanazokat a szavakat találom csak meg.

Úgyhogy #posztoljverset2018 #ja113 és a videó:

Reklámok

365/111 – Kortárs, lett

Nora Ikstena: Anyatej. Fordította Lacz­házi Aranka. Vince Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 165 oldal, 2995 Ft

A lány legelső bevésődött emléke az anyatejjel kapcsolatos: nem tud hozzájutni. „Anyám melléhez tapadok, és próbálok szopni belőle. A mell nagy, teli tejjel, nekem mégsem sikerül sehogyse. Anyámat nem látom, nem segít rajtam (…)” (8.). Ha álmában végül mégis sikerül, rossz ízű, undorító folyadék önti el a száját és az orrát. A tejhez kapcsolódó negatív élmények végigkísérik az életét. A hiánya, amikor az anyja hosszabb időre magára hagyja a nagyanyánál, nem juthat anyatejhez. Aztán az iskolatej, és az iskola hazugságainak befogadhatatlansága. Végül a fiatal felnőttkor, amikor már nem kockáztat, talán szeretne, de inkább egyáltalán nem iszik tejet. A tej, mint a testi-lelki táplálék folyamatos hiánya vagy zavara csordogál végig a szövegen.

A teljes recenzió az Élet és Irodalom LXII./16. számában, online itt »

365/085 – Fekete csönd

Egy random közvéleménykutatás eredményeképpen (amelyet Twitteren végeztem nem reprezentatív mintán, 24 óra alatt 68 válasz érkezett) az derült ki, hogy a válaszadók 51%-ának semmit sem mond az, hogy FEKETE CSÖND.

Ezért úgy gondoltam, hogy mára ezt a Csáth Géza-novellát hozom (úgy is mint a magyar kispróza-irodalom alapművét*).

 

Csáth Géza

FEKETE CSÖND

Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke, piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete csöndről.

Egyszerre nőtt meg.

Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a reggelen. Tudtam, éreztem… hogy jő a fekete csönd. Óriási denevérszárnyakon.

Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, bűzös dudvákkal. A ház tetejéről lehullott a cserép, s a falakról lepattogott a vakolat.

S jöttek borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsírtak. Apám meg édesanyám meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres arccal néztek egymásra. Senki se tudta, mi történik, és mi fog történni. Csak én. Csak én. Én éreztem, hogy jő a fekete csönd.

Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a fiatal fákat, és lassú tűzön megpirította a fehér cicát, az Anikóét. A kis állat irtózatosan vonaglott, amíg gyenge, rózsaszínű bőre barnára pörkölődött.

Hogy sírtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott bennünket.

Éjjel betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból. Elszaladt vele, és elszórta az utcán. Reggel az ágyában aludt, amikor láttuk, hogy át van lőve a tenyere. A csendőr lőtte át. Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden lemosta a vért. Richard nyugodtan aludt.

Ó, milyen utálatos volt.

Körülállottuk és sirattuk Richardot, a szőke, piros képű fiúcskát. És szorongva vártuk mindannyian a fekete csöndet.

Az édesapám egyszer kétségbeesve rákiáltott:

– Richard! Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk többé!

Richard nem szólt semmit, de megette a húst mind, ami a tálban volt. A húgaim sóvárogva nézték, amint felfalta az ételt egymaga. Az apám az édesanyámra tekintett. Könnyes volt a szemük. Láttam, hogy apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.

Fölugrottam és arcul ütöttem Richardot. Ő a falhoz vágott engem, és kirohant a szobából.

Lázasan feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bőr, ahogy Richard megcsúfolt. Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a szobában termett. A szemeim közé vigyorgott, és rikácsolva beszélt:

– Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz! Az ispán gyönyörű szőke lánya kopasz lesz.

Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard bolond.

Miért lenne bolond? Miért éppen bolond?

Nem, ó, nem. Mindez a fekete csönd miatt volt. Jól tudom én azt.

Elvittük a bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók megfogják, nekik esett. Véresre verte valamennyit. Azok aztán megkötözték, és vaspálcákkal ütötték dühös káromkodások közben. Richard véres tajtékot köpött a szájából, és bömbölt. Ó, de hogyan, milyen iszonyatosan süvöltő hangon. Megtöltötte a hangja a levegőt, mérföldekre.

Mikor apával hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti kocsik sarkai is tele vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha odaértél az ujjaddal valahová, menten kitört az elrejtőzött szörnyű bömbölés.

Richard még az éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait. Leugrott az útra. A homloka bezúzódott. De azért hazajött. Szaladva.

…És nyomában a fekete csönd.

Hajnal volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazaért. Jól hallottam mindent. A kapun mászott be.

A fekete csönd pedig beborította a kis házunkat nedves, undok szárnyaival.

A virágok elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kínos álom lepte meg. Csikorogtak az ágyak, nyögő, fájdalmas sóhajtások hallatszottak.

Csak én voltam ébren, és füleltem.

Richard halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol azelőtt együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is törődött velem. Zihálva ledőlt az ágyra és aludt.

Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Ránehezedett a mellemre, és belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos volt. Menekülni akartam tőle, de odaköltözött az ágyamhoz, és károgva a fülembe súgott iszonyú rémségeket.

Fölkeltem. Előkerestem a kötelet. Egy erős hurkot kötöttem rá, és odalopóztam Richard ágyához.

Úgy éreztem, mintha az agyvelőmet és a vállaimat mázsás kövek nyomnák. A térdeim roskadoztak.

Nagy, véres feje alatt átdugtam a kötelet, és belefűztem a végét a hurokba.

Egy kicsit vártam.

Richard mélyen hörgő lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha fölébred, megöl mindannyiunkat, hogy rá fog ütni öklével édesapánk szomorú arcára, hogy a hajuknál fogva végigvonszolja kis húgaimat az udvaron. Nem is haboztam hát egy pillanatig se. Teljes erővel nekifeküdtem a huroknak. Richard levegő után kapkodott, de nem ébredt föl; azután egy iszonyút nyögött, és kirúgta az ágy fenekét. Állati nagy teste vonaglott a kezeim között, de nem sokáig.

Egyszer csak hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni. Őrületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg rettegés.

Richard kihűlt teste összezsugorodott a kezeim közt.

Gyertyát gyújtottam.

Az ágyban egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.

Az én kis bolondom volt, a szőke, piros képű, petyegő Richard öcsém. És sötét szemei a végtelenbe néztek.

A fekete csönd pedig – tisztán hallottam – kacagott.

Azt szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj nekem a hátamban és a fejemben, és nem akarom látni a kis Richard sötét szemeit, amelyek a végtelenbe merednek; mert ez összeszorítja a torkomat, és sohase tudok aludni. Egyáltalán, doktor úr, nem tudok rendesen aludni.

 

_______________

*szerintem

365/083 – Az Index újrateremtette számomra a közösségi zenehallgatást

Az a nagyon jó ötletük támadt az indexeseknek, hogy élőben közvetítetik pénteken este a Zeneakadémiáról az Óbudai Danubia Zenekar Egyedül című koncertjét. Rahmanyinov III. zongoraversenye és I. szimfóniája hangzott el, közreműködött: Tomoki Sakata, vezényelt: Sztanyiszlav Kocsanovszkij.

Az egészben a legüdítőbb nem az volt, hogy itthoni kényelemben nézhettem és hallgathattam, hanem egyrészt, hogy láttam, milyen sokan nézik velem egy időben, másrészt, hogy szakértői kommentek érkeztek folyamatosan, így egy sor érdekességet is megtudtam “mellékesen”. Most, amikor minden még a szokottnál is jobban dagonyázik a politikában, amikor az embert napra nap elkeseríti valami (hogy ezek vannak vagy azok, hogy a tudjukkik ugyan, tudjuk-e, kik, hogy mindenki hazudik, hogy el vagyunk veszve, hogy nem lesz itt semmi, hogy lesz, de az is szar rossz lesz, hogy választás és csalás, és utálat és mindhülye, aki nem, az is stb., nem ragozom, tudjátok, látjátok), akkor egyszer csak egy tiszta zenerajongó közösségben találja magát, ahol több száz ember egyszerre örül ugyanannak a nem mindennapi élménynek, és lelkesen olvassa a hozzáfűzött információkat.

Az internet összehoz. Látjátok.

Ha minden jól megy, én most ide be tudom ágyazni a videót, mert szerencsére a live videók megmaradnak, de ha nem, EZEN A LINKEN valószínűleg megtaláljátok. Érdemes is, mert mint mondtam, a folyamatos szakértői kommentek nagy pluszt adnak az élményhez (ugyan a vége felé volt egy kis hiba, a kommentelés leállt).

Két óra önfeledt zenehallgatás – az elején van egy kis ráhagyás, pár percet pörgessetek bele:

365/079 – „Az ideális nőfogalmat nő alkotta, nem férfi.” Bohuniczky Szefi

Egyszer(-kétszer) már megjegyeztem talán itt is, hogy minden Szeifertet becéztek legalább egyszer életében Szefinek. Engem is. De nem emiatt találtam rá Bohuniczky Szefire. Most jöhetne egy hanem, de nem tudom, hogy hogyan, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy olvasom a Nők című novelláját.

Egészen érzékeny valami ez, nem bocsátkozom itt most elemzésbe (nem is tudnék), csak a szubjektív élmény miatt írom le.

Bohuniczky Szefi (Maller Dezsőné Bohuniczky Jozefa) egyébként egy az elfeledett íróink közül. 1894-ben vagy 1892-ben született (ahány forrás, annyi évszám), a Magyar életrajzi lexikon szerint március 19-én. Nagybirtokos vidéki lányból lett városi asszony. Az első világháború alatt küldte első verseit a Nyugatba, Ignotus biztatta, korábban más lapokban álnéven publikált már novellát, kritikát. Baumgarten-díjat is kapott, a Nyugatban is publikált, sőt irodalmi szalont tartott fenn, ahol a Nyugat (és köre) heti rendszerességgel megfordult. Az ötvenes évek elején azonban kizárták az Írószövetségből és meglehetősen szerény körülmények között (gyakorlatilag adományokból) élt a haláláig (1969). A regényeit pedig, mintha meg sem írta volna, elfelejtették.

Az, hogy sokat tudott az emberekről, számomra a Nők után nem kétséges.

Ajánlom éjszakai vagy bármikori olvasmánynak, ez a link a MEK-re visz: Bohuniczky Szefi: Nők

365/074 – Mi lehel életet az egyenletekbe? Stephen Hawking emlékére

Nehezen tudnám elképzelni, hogy ezt a napot ne Stephen Hawkingnak adjam. Akitől – több millió olvasójához hasonlóan – rengeteget tanultam. Aki nemcsak zseni volt, de orvosi csoda is, amiről többek között a volt felesége könyvében olvastam. Hawking egész életével az emberiségbe és az emberi csodába vetett hitet igazolta.

Álljon itt emlékezetére egy részlet a (talán) leghíresebb könyvéből, Az idő rövid történetéből:

Összegzés

„(…) Új, eddig sosem látott lehetőségek tárulnak fel előttünk, mikor a kvantummechanikát az általános relativitáselmélettel kombináljuk: a tér és idő együttese véges, négydimenziós, szingularitások és határok nélküli teret alkot, olyat, mint a Föld felszíne, csak több dimenzióval. A jelek szerint ez az elképzelés sokat megmagyaráz a világegyetem megfigyelt sajátságai közül, például a nagyléptékű homogenitást, s ezzel együtt a kisebb léptékű inhomogenitást, a galaxisokat, csillagokat, sőt emberi lényeket is. Az idő általunk észlelt irányára is magyarázatot ad. Ha azonban a világegyetem teljesen magába zárt, se szingularitásai, se határai nincsenek, és tökéletesen leírható egy egyesített elmélettel, akkor komoly veszély fenyegeti a Teremtő Isten szerepét.

Einstein egyszer feltette a kérdést: “Mekkora választási lehetősége volt istennek a világegyetem megteremtésekor?” Ha a határtalanság feltétele igaz, akkor semmi szabadsága sem volt a kezdeti feltételek megválasztásában. Természetesen nyitva állt előtte a világegyetemet irányító törvények megválasztása. Egyáltalán nem biztos viszont, hogy ez olyan sokat jelenthetett: nagyon könnyen elképzelhető, hogy csupán egy vagy néhány teljes körű, egyesített elmélet létezik, mint pl. a heterotikus húrelmélet, amely ellentmondásmentes és megengedi olyan bonyolult szerkezetek kialakulását, mint az emberi lények, akik képesek a világegyetem törvényeinek felkutatására és Isten természete felől érdeklődnek.

Ha csak egy lehetséges egyesített elmélet létezik, az sem más, mint egy csomó egyenlet és szabály. Mi lehel életet az egyenletekbe, mi teremt számunkra világegyetemet, amit leírhatnak? A tudomány szokásos módszere, a matematikai modell felállítása nem válaszolhat arra a kérdésre, hogy miért áll a modell rendelkezésére a modellezésre váró világegyetem. Miért vállalja a világegyetem a létezéssel járó összes kellemetlenséget? Olyannyira kötelező az egyesített elmélet, hogy saját létezését is kivívja? Vagy teremtőre van szüksége, s ha igen, van-e a teremtőnek ezen túlmenő befolyása a világegyetemre? És ki teremtette a teremtőt?

A legutóbbi időkig a tudósokat túlságosan elfoglalta azoknak az új elméleteknek a megalkotása, amelyek leírják, milyen a világegyetem, s nem értek rá megkérdezni, miért olyan. Azok az emberek viszont, akik tisztjüknél fogva a miértek megkérdezésére vállalkoztak – a filozófusok -, képtelenek voltak lépést tartani a tudományos elméletek fejlődésével. A tizennyolcadik században a filozófusok az emberi tudás egészét, benne a természettudományt is, saját területüknek tekintették, és azt a kérdést is feltették: “Volt-e kezdete a világegyetemnek?” A tizenkilencedik és a huszadik század folyamán azonban a tudomány műszakivá és matematikussá vált a filozófusok, illetve – néhány szakértőtől eltekintve – mindenki más számára. A filozófusok oly mértékben csökkentették vizsgálódásuk területét, hogy Wittgenstein, századunk leghíresebb filozófusa kijelentette: ” Nem marad más feladat a filozófia számára, mint a nyelvek elemzése.” Micsoda bukás az Arisztotelésztől Kantig terjedő nagyszerű filozófiai tradícióhoz képest!

Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, idővel legalább a legfontosabb elveket érthetővé kell tennünk mindenki számára, hogy az elmélet ne maradhasson néhány specialista magánügye. Akkor pedig mi mindannyian, tudósok, filozófusok, hétköznapi emberek együtt boncolgathatjuk: miért létezünk, mi és a világegyetem. Az emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz, ha erre a kérdésre választ találunk – mert akkor megismerjük Isten gondolatait.”

(Az idő rövid története, Maecenas, 1998, f. Molnár István)

365/068 – Kosztolányi, március

Az internet archívumaiban turkálni nagy szórakozásom. Ma találtam meg azt a megemlékező dokumentumfilmet, amit a Magyar Televízió Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulójára készített.

1885. március 29. – 1936. november 3.

Ez nekünk ma azért is érdekes, mert minden megszólalója irodalomtörténet. Meg azért is, mert meg lehet próbálni elképzelni, hogy ez egy műsor a közszolgálati csatornán. A versbetétekkel legyünk nagyvonalúak.

Áldassék, aki feltöltötte, még akkor is, ha 7 darabban van a műsor. Itt mutatom egyesével:

  1. rész: Lányi Hedda visszaemlékezése

2. rész: A vers után megszólal: Karinthy Ferenc

3. rész: Hatvany Lajosné, Illyés Gyula

4. rész: Keresztury Dezső, Illyés Gyula

5. rész: Vas István (nyakkendő!)

6. rész: Vas István, Zelk Zoltán, Weöres Sándor

7. rész: Weöres Sándor (verset olvas), Karinthy Ferenc, Vas István