Első Szépíró Klub

Várunk mindenkit szeretettel:

Október 2-án, kedden, délután 5-től az Örkény István Könyvesboltban (Budapest, Szent István körút 26.)

“A Szépírók Társasága klubsorozatot indít az Örkény Könyvesbolttal közös szervezésben, hogy rendszeres találkozási lehetőséget biztosítson tagjai és a program iránt érdeklődők számára. Az egyes klubeseményeknek minden hónap első keddjén saját tematikájuk lesz: az első alkalommal szervezetünk legújabb tagjai mutatkoznak be.”

Résztvevők: András László, Mesterházy Balázs, Nyilas Atilla, Sárközi Éva, Szeifert Natália. Moderátor: Czinki Ferenc

Érdeklődéseteket, részvételi szándékotokat itt is tudjátok jelezni: https://www.facebook.com/events/1862633003834288/

Reklámok

Meghívó Sajóvámosra

Szeptember 28-án szeretettel várunk mindenkit egy beszélgetős, felolvasós SMS-estre.

Fél 6-kor kezdődik a Kossuth Közösségi Házban (Kossuth tér 1/A, Sajóvámos, 3712), a szervező, aki egyben beszélgetőtársam lesz: Szekrényes Miklós.

És lesz könyv is.

Részvételi szándékotokat, érdeklődéseteket jelezhetitek a Fb-eseménynél: https://www.facebook.com/events/291277895033466/

 

Történelmi stop-motion

A lassúság felfedezésének bravúrja természetesen az írói munka, ahogy ezekből a töredékes vagy néha teljesen hiányzó adatokból karaktert teremt.

Egyszerre életrajzi és kalandregény, egyszerű, sőt helyenként kissé hűvös elbeszélői modorban, ugyanakkor előnyére válik a mértéktartás, amellyel kerüli a modernizálódó, gyorsuló világ kifejezetten áthallásos kritikáját – ez úgyis óhatatlanul megfogalmazódik az olvasóban. Nehéz is lenne ma, amikor igazán minden a gyorsaságról, a pillanatnyiságról szól, másképp olvasni Nadolny sorait, mint a jelen eszeveszett tempóját megelőlegező korszak bemutatását, s nehéz lenne nem összevetni a mai problémákkal az akkoriakat. Muszáj észrevenni, hogy végül is a megállíthatatlan rohanás, a folytonos változás az egyetlen állandó dolog évszázadok óta.

Írásom az Élet és Irodalomban itt olvasható: https://www.es.hu/cikk/2018-07-20/szeifert-natalia/tortenelmi-stop-motion.html

Sten Nadolny: A lassúság felfedezése, Fekete Sas Kiadó, 2018, fordította: Lengyel Gábor

Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

Nulladik Típusú Hangyaboly vs Csillagok háborúja

Kedves Olvasó, azt hiszem, jó, ha az elején tisztázzuk: Ön egy nulladik típusú civilizációban[1] él.

A 0. típusú civilizáció nagyjából úgy aránylik a további civilizációs típusokhoz, mint egy hangyaboly az emberi civilizáció űrkorszakához. Egyik a másik számára jószerével érdektelen és/vagy alig értelmezhető.

Hogy oktalanságunkat kissé feledni próbáljuk, emeljük tekintetünket az égre – a csillagokra és a fényüket visszaverő égitestekre – és tegyük fel magunknak újra az évezredes kérdést: vajon visszanéz-e onnan ránk valaki? Vagy valakik? Magunk vagyunk-e a Világegyetemben vagy sem? Ahogy Arthur C. Clarke mondja: mindkét válasz egyformán félelmetes.

Hangyalétünk kissé elkeserítő velejárója, hogy minimális esély mutatkozik pillanatnyilag arra, hogy egyáltalán felfedezzük idegen civilizációk létét (a kapcsolatfelvétel problémáját itt már nem is említem), illetve ha fel is fedeznénk őket, egyelőre képtelenek volnánk fizikailag megközelíteni. Ennek oka részben az, hogy képtelenek vagyunk az energia magasabb szintű felhasználására. Például, ha a Kardasev-sejtés szerinti I. típusú civilizáció lennénk, már annyira fejlettek volnánk, hogy a bolygónk összes erőforrását fel tudnánk használni, beleértve az ide érkező összes napfényt, és mindennek teljes irányítására képessé válnánk (pl. az időjárás befolyásolására, a vulkánok energiájának felhasználására stb.).

A II. típusú civilizáció elérésekor már a központi csillagunk összes energiájával gazdálkodhatnánk, vagyis 10 milliárdszor annyival, mint az I. típus esetében, elpusztíthatatlanok volnánk, jöhetne meteorbecsapódás, jégkorszak vagy a Nap felfúvódása, egyszerűen elköltöznénk, akár bolygóstul, az Univerzum egy barátságosabb szegletébe.

Mire III. típusú civilizációnak nevezhetnénk magunkat, addigra a galaxisunk összes energiájának uraivá válnánk (itt megint beugrik egy 10 milliárdos szorzó), vagyis olyan tudások birtokában lennénk, mint az elképzelt galaktikus civilizációk, például a Birodalom a Csillagok háborújában, vagy Asimov Alapítványában.

Ezekhez képest vagyunk a 0. típusban, amikor bolygónk energiáit és a Nap energiáját is legföljebb részben vagyunk képesek felhasználni. Azok a civilizációk, amelyekben évente legalább néhány százalékkal nő az energia iránti igény, néhány ezer vagy tízezer év alatt szükségképpen átalakulnak egyik típusból a másikba. Vagy elpusztulnak.

Az átalakulás tehát nem törvényszerű, pontosabban, veszélyeket rejt magában. Legveszélyesebb éppen a 0.-ból az I. típusúba történő átalakulás.

Mindez nem sci-fi, hanem fizikailag (kvantumfizikailag) megalapozott tézisrendszer, legolvasmányosabban Michio Kaku írja le A lehetetlen fizikája című könyvében, innen idézem, mik azok a tényezők, amelyek komoly gátjai lehetnek ennek az egyébként természetszerű fejlődésnek:

„A 0. típusú civilizációkat pusztulásra ítéli a szektaszellem, a fundamentalizmus és rasszizmus, amelyek a civilizáció felemelkedésének kísérőjelenségei, és egyelőre nem tudhatjuk, hogy ezek a törzsi és vallási szenvedélyek nem akadályozzák-e meg az átmenetet.”

Kaku egyébként továbbmegy, meglebegteti annak a lehetőségét, hogy eddig még azért nem láttunk I. vagy magasabb szintű civilizációra utaló jeleket, mert mind elbuktak korábban ezen a megmérettetésen. A fizikusok úgy képzelik, hogy civilizációnk sokszínűsége megmaradhat, de csak abban az egyetlen esetben, ha erre rárakódik egy ún. „planetáris kultúra” – ennek csíráit pedig már felfedezhetjük a mostani világunkban is.

Például, amikor japán származású amerikai Michio Kaku találkozott a magyar származású amerikai Teller Edével, alig hiszem, hogy bármelyikükben is felbuzgott volna a nemzeti öntudat, netán a maga (szub)kultúrájának felemelkedési lehetőségét látta volna egyéni teljesítményében – mi több, azt hiszem, egyik tudós sem látta egyéninek annyira a saját teljesítményét, mint amennyire a kultúrtörténet óhatatlanul is annak láttatja. Persze, semmi nincs kizárva.

A kérdés azonban adott: Az emberiség túlélése érdekében képesek vagyunk-e lemondani a fundamentalizmusról, rasszizmusról, félre tudjuk-e tenni a szektaszellemet, hogy képesek legyünk minden létező energiát a szolgálatunkba állítani, civilizációnkat megőrizni további évezredekre? Igen vagy nem? Akárhogy is – részben megint Arthurt idézem -: mindkét válasz félelmetes. De nem egyformán.

Ja, és persze az is lehet, hogy az idegenek már rég köztünk vannak:

 


[1] Nyikolaj Kardasev sejtése, mely szerint a Világegyetemben előforduló civilizációkat energiafelhasználásuk alapján osztályozhatjuk.

Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.

Art Market Budapest – 2017

Szubjektív fotónapló a 2017-es Art Marketről.

A képeket nagy méretben töltöttem fel, ha rájuk kattintotok, kinagyíthatók.

Szeretettel a Millenárisról: