Külső világ, kis hibával

A tizennegyedik őszöm lehetett, amikor saját szobám lett, de az legalábbis biztos, hogy az volt az az év, amikor teleírkáltam a szobám falát idézetekkel, az iskolából lopott táblakrétával.

A külső világ csak úgy létezik, mint a színész a színpadon: ott van, de valami más.

Az ablakkal szemközti falon, már nem gyerekes, de még gömbölyded, egyenetlen betűkkel állt ez az idézet Pessoától. Honnan volt nekünk Pessoa-kötetünk? Volt? Ha lett volna, meglenne, lehet, hogy valamelyik testvéremé volt, és költözéskor elvitte, nem tudom, a könyvek mint tárgyak néha eltűnnek a látóterünkből, a mondatok meg megmaradnak. Néha. Ezt a mondatot mindenhová magammal vittem azután.

Olvasom most A kétségek könyvét, és kétségtelen, hogy ha agyonütöttek volna (vagy pisztolyt fognak a halántékomhoz, vagy kilógatnak a Duna fölé stb.), sem tudtam volna megmondani, hogy ez a mondat ebben van-e. Hogy ezt a Pessoa Bernardo Soares nevében írta le.  A belső író úgy létezik, mint a színész a színpadon, gondolom, én barom. Nemde.

A könyvnyi apró szövegek között is különálló, két csillag közé szorított kis mondat, sosem láttam így. Ülök fölötte, hello, gyerekkor! Hello, életem, téged keresnek!

A Kráter kiadóé a dicsőség, és övék a sajthiba. Is.

Reklámok

Art Market Budapest – 2017

Szubjektív fotónapló a 2017-es Art Marketről.

A képeket nagy méretben töltöttem fel, ha rájuk kattintotok, kinagyíthatók.

Szeretettel a Millenárisról:











Helyettem Pessoa, helyette Soares

(lopott) Naplovam

Előfordul, hogy mások megírják helyettünk az aktuális naplóföljegyzésünket. Velem most ez történt, Fernando Pessoa volt szíves papírra vetni*, pontosabban nem ő, hanem kedves heteronimje, Bernardo Soares. Így állunk:

„Hosszú ideje nem írok. Hónapok múlnak el úgy, hogy nem élek, csak tengek-lengek az íróasztal és a fiziológia között, a gondolatok és érzések valamiféle meghitt pangásában. Ez sajnos nem pihentet: a rothadásban ott az erjedés.**

Hosszú ideje nem csak írni nem írok, de még csak nem is létezem. Az hiszem, alig álmodom. Az utcákat utcáknak látom. A hivatali munkát úgy végzem, hogy tudatom csak erre figyel, de az igazat megvallva, a figyelmem el-elkalandozik: ámde suba alatt nem elmélkedem – alszom, mégis mindig más vagyok a munka örve alatt.

Hosszú ideje nem létezem. Végtelenül nyugodt vagyok. Senki sem különböztet meg attól, aki vagyok. Csak most érzem úgy, hogy fellélegzek, mintha valami új vagy régóta húzódó dolgot vittem volna végbe. Kezdek tudatára ébredni annak, hogy a tudatomra ébredtem. Talán holnap felnyitom a szemem önmagamra, és megújítom saját létezésem folyamatát. Nem tudom, hogy boldogabb vagy kevésbé boldog leszek-e általa. Nem tudok semmit. Föltekintek (utcai járókelő vagyok), és látom, hogy a Várhegy lejtőjén a szemközti napnyugta tucatnyi ablakban lángol, hideg tüzű, szikrázó ragyogással. E ridegen parázsló szemek körül az egész lejtő alkonyi fénytől bársonyos. Legalább szomorúnak érezhetem magam, és tudván tudhatom, hogy a bensőmben áradó szomorúság összetalálkozott – hallható látvány – az elhaladó villamos váratlan csikorgásával, a beszélgető fiatal emberek tovaszálló hangjával, az élő város elfeledett neszezésével.

Hosszú ideje nem vagyok én.”

(Pál Ferenc fordítása)

 

______

*Szóval, akkor írta, amikor nem írt, tehát ebben is teljesen egyezünk.

**Az erjedés tulajdonképpen élet.

 

 

Trailer és könyvbemutató – Az altató szerekről

Elkészült a könyvtrailer! Megjelenés 2017. október 10-én, könyvbemutató október 19-én.

Előrendelni kedvezménnyel egyelőre a Kalligram kiadónál lehet: kalligram[kukac]interware.hu – a könyv címét és az előrendelési szándékot elegendő megírni.

Találkozzunk a könyvbemutatón október 19-én a Margó Irodalmi Fesztivál keretében a Teslában (Bp., 175, Kazinczy u. 21/C), az első emeleten 18:30-kor!

Minden aktuális, hasznos és haszontalan információt megtaláltok a könyv Fb-oldalán: Az altató szerekről »

Arany János epeköveinek tiszteletére

A test a legnagyobbaknak is csak test, legyen a lélek temploma, a szellemé, ami vele történik, nem múlik nyomtalanul.

Arany János 200 éve született, epekövei valamivel később (komolyabb panaszairól orvostörténeti feljegyzések az 1850-es évekből vannak), akkoriban már magasvérnyomás-betegsége is kialakulóban volt.

1869-ben járt először Karlsbadban, a méltán népszerű, gyógyvízéről híres településen, s azután is rendszeres látogatója maradt. Az epeköveit ezután fedezték fel, különös módon egy daganat képében, ami növekedett, és kékesen elszíneződött – írja Gazda István orvostörténeti tankönyve -, Kovács Sebestyén Endre volt az a doktor, aki vizitbe ment a költőhöz kezelőorvosával együtt, és hát, se szó, se beszéd előkapta a kusztoráját, és belevágott. Ahogy Hofi Géza óta tudjuk: a belgyógyász csak hallgatózik, kopogtat, a sebész nem szórakozik, az benyit. Így megy ez. Szegény Arany Jánosnak rengeteg epeköve volt, első alkalommal is 3-4-et eltávolítottak, és azután is még 8-9 “került elő”, köztük dió nagyságú is akadt.

A feljegyzésekben a fájdalomról kevesebb szó esik, általában a kisebb kövek okoznak nagyobb fájdalmat, a beékelődés miatt, ezért valószínűsítem, hogy neki is inkább az eltávolítás okozhatott gondot. Azt tudjuk, hogy az élete végéig a bemetszés helyén megmaradó sipoly – ami egy fölöttébb kellemetlen, állandóan szivárgó seb volt – igen sok kellemetlenséggel járt számára.

Arany azonban nem hagyta, hogy mindez teljesen rátelepedjen az életére, Karlsbadba (Karlovy Vary) továbbra is minden évben ellátogatott – emléktáblája is látható ott -, mondhatjuk, hogy a hely rajongója és PR-marketingese lett, a Toldi szerelmében is megemlékezik róla:

Ott, honnan a szarvas lezuhant a mélybe,
S hol a fürdő épült a forrás fölébe,
Ötszáz évvel utóbb – vagy igen, már többel,
Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember;
Megáldotta vizét nagy jótéteményért;
Ha nem új életért, új élet-reményért,
S ha valaha célhoz bir jutni ez ének:
Köszöni e forrás csuda hévvizének.

(Kilencedik ének, 96)

A költő születésének 200. évfordulójára magam is növesztettem 1 db, kis méretű epekövet, amit nagyon remélem, hogy nem kusztorával vágnak majd ki belőlem hamarosan. Bajszot kellett volna inkább.

The Golden Mean

Emlékeztek, amikor tavaly nyáron az őrült körutazós nyaralás során Saint-Tropez főterén lefényképeztem Carole Feuerman szobrát? Most megtaláltam a videót, ami azt is megmutatja, hogyan készült.

Az ideiglenes elhelyezők kicsit gondban lehettek, mert persze hogy a parton látványosabb lett volna (ott is volt kortárs szobor, Bernard Bezzina test-töredékei), itt viszont lehet, hogy többen látták. Ezen a képen valóban nem érvényesülnek az arányai:

Ezen talán jobban érzékelhető a hatás, amit az egyszeri felfedezőre tesz:

Feuerman hiperrealista szobrainak modelljei általában úszók, fürdőzők, a test szépségével mesél. Ebben a videóban ő maga mutatja meg, hogy készült a The Golden Mean, láthatjuk az eredeti test tulajdonosát is (akit megkérdeznék, milyen érzés a saját testét felnagyítva, szoborba öntve látni):

Nem érdemled

A konzumidiotizmust fikázni kritizálni persze olyan, mint földön fekvőbe rúgni. Nemhogy könnyű rajta fogást találni, de csak fogás van rajta, ezért nem is szoktam gyakran művelni. Most mégis.

A megérdemled már régi jelszava a fogyasztói vallásnak, le merem fogadni, hogy tízből kilencen tudják, melyik kozmetikai márka mondogatja folyton a nőknek, hogy vegyék az ő krémjeiket, meg mifenéjüket, egyrészt mert az csodajó, jobb, mint a többi, másrészt azért, mert megérdemlik. Mármint a nők, mármint ezt a kiváló minőséget. Amit egyébként az égvilágon semmi nem bizonyít, de ez mellékszál. Tovább is van, mondjam még?

Ül a fickó a szalonban egy kocsiban és elgondolkodik, hogy vajon ő megérdemli-e ezt a fantasztikus holmit (mármint az autót). Ez amúgy dicséretes dolog lenne, el is kezdődhetne valami (pl. valódi gondolkodás, a világ felmérése, a globalizáció hatása a közösségekre a mindennapi fogyasztói szokások tükrében, na jó, nem…) de nem kezdődik, hanem  – az azonosulást megkönnyítendő teljesen jellegtelen – hímegyed gondolataiba merülve felidézi, mivel is szolgált ő rá erre a nagy jóságra, hogy x köbcentis motorral,  x felszereltségű, x végsebességű járművet tudhasson magáénak. És akkor eszébe jut, hogy hát például ő végigült a múltkor egy zokogósan romantikus filmet a csajával (ami legalább másfél óra), úgyhogy nanáhogy megérdemli, a kutyaúristenit neki! Ha valamiért, ezért már csak kijár egy autó, nem? És akkor boldogan elhajt szerzeményével a naplementébe.

Ebbe a reklámfilmbe nagyon sok szempontból bele lehetne kötni, de én az elejére koncentrálok, mert szeretem rövidre zárni: NEM.

Tehát a válasz arra, hogy Senki Senkiházi megérdemli-e az autót, az, hogy: Nem, nem érdemli meg. Tovább is van: Valaki Valakiházi sem érdemli meg. Én sem érdemlem meg, te sem érdemled meg. Az a helyzet, hogy a világon nem született még ember, aki megérdemel egy autót, egy arckrémet stb. Vagy mondhatnánk úgy is, hogy mindenki úgy születik, hogy helyből megérdemli, onnantól csak romlanak az esélyek.

Nem arról van szó, hogy ez a reklámfilm-beli szerencsétlen, akiről azt tudjuk, hogy utálja a romantikus filmeket, ne dolgozhatott volna össze annyi pénzt, amennyiért megvásárolhatja a közlekedési eszközt, amelyet annyira áhít, hanem arról, hogy az eszelős túlfogyasztás (és túltermelés ördögi köre) olyan baromságokat hitet el a világ szerencsésebbik felén született (jellemzően fehér, középkorú) emberekkel, hogy nekik bármi is járna az élettől azon kívül, hogy van enni-innivalójuk és fedél a fejük fölött.

Szóval: nem. Ezt kell szem előtt tartani, és mindjárt más színben tűnik fel a világ, ha körülnézünk: mi mindenünk van, amit meg sem érdemeltünk. Hát még, ha olyasmink is van, amit tényleg megérdemeltünk! De erre nem fogok példát mondani, biztos tudjátok, hogy nem tárgyakra gondolok.