– az alábbi írást a FISZ Tér(kép) — Szöveg — Budapest konferenciáján az Újpest-blokk keretében olvastam fel 2022. június 30-án –

Azért nem csukjuk be a pinceablakot, mert házi rozsdafarkúak fészkelnek odabent, a csövek és a plafon között. Ez nem olyan igazi pince, egyébként. Nem hideg, penész- és szénszagú, félelmetes, sötét hely, amilyen gyerekkoromban volt a pincénk, ahová fényes nappal sem szívesen ment az ember egyedül, nem, ez még csak nem is pinceszinten van. Mondom, nem igazi. Azt játsszuk, hogy a földszinten egy lemezajtóra kiírjuk, hogy pince, mögötte folytatódik a folyosó, körös-körül lelakatolt kis ketrecek a betondobozban, ablakot csak magasba vágunk, mert úgy illik egy pincénél.

Az egész telep maga is játszásiból van, panelnak mondjuk itt a házakat, de a mi környékünkön mind olyan, mint a ház ideája, iskolás rajz, szabályos négyzetablakokkal. Három szint, plusz a tető, sátortető vörös cseréppel, a házak között fák, árnyékukban kavicsos sétányok, mint a SZOT-üdülőben gyerekkoromban a Balaton partján. Alighanem ez, ez a nosztalgia fogott itt meg tizenvalahány éve, és persze az a fa, amelyik magányosan áll a házunk előtti behajtóút túloldalán, akiről azt hittem egyik tavasszal, hogy halálra metszették és folyamatosan küldtem neki a biztatást. Most a lombja csúcsa magasabban van, mint a tetőnké. A magam részéről egyetlen igazi szomszédomnak tekintem. A játszásibóli szomszédaim ma például egész nap veszekedtek. A konyhaablakaink kilencven fokos szöget zárnak be egymással, ha akarnék, átnyúlhatnék megkeverni a rántást, amíg eldöntik, hogy ki a hibás. Sosem hallottam ezelőtt ilyen kitartó, monoton veszekedést, egyetlen kiugró csúcspont nélkül, reggeltől estig ugyanabban a középhangos, ingerült tónusban. A szögletek, U-alakú beugrók, egymás felé forduló falak egészen távoli, beazonosíthatatlan pontokról is eljuttatják hozzám a lakótelep minden hangosabb félmondatát. Van kedvenc tüsszentőm is, akiről soha nem fogom megtudni, melyik ablak mögött ordítja esténként, hogy wuahh. De természetesen a madarakat hallom legjobban, szarkákat, cinkéket, a pincében frissen kikelt rozsdafarkúakat, és idén, nyár elején, a megdöbbentően fáradhatatlan füleskuvik-gyerekeket – egész éjjel.

Kicsit távolabb a legótornyok állnak, ma már egyáltalán nem látom őket olyan egyformának, de nem csodálom, ha idegenek eltévednek közöttük odalent, a járdahálózatban. Elismerésem a futároknak, akik itt elsőre megtalálnak egy címet. Persze csak azokkal szoktam találkozni, akik nem. Őket igyekszem legjobb tudásom szerint útbaigazítani. Az egyik utca itt kezdődik, de a parkon túl folytatódik, egy másik két házcsoport között hosszasan ível, ezért aztán a fantáziadús városépítők Hajló utcának nevezték el.

Van egy barátom, aki gyűjti az ismerőseihez tartozó utcaneveket – attól a homályos sejtéstől vezérelve, hogy az utcanév valamiféle összefüggést mutathat az ott lakókkal. Olyasmi lehet ez, mint a horoszkóp az újságban, kicsit játék, nem is igazán hisszük, de azért elolvassuk, hogy a skorpiók a héten megtalálják a szerelmet, a vízöntők meg ki se tegyék a lábukat a lakásból. Nem tudom, a Hajló utcaiak mit gondolhatnak erről, de szerintem van abban egy enyhe nyomasztás, ha minden alkalommal ezt kell ráírni az adatbekérő nyomtatványokra: „Hajló” – belegörbedhet az ember. A telep amúgy is hajlamossá tesz az ilyesmire. Persze, mit mondjak ehhez képest én, aki Külső Szilágyi út. Talán a barátom elméletében mégis lehet valami, legalábbis gyanús nekem ez a „Külső”. Titkon azért mindig kis irigységgel gondolok a Vadgesztenyében lakókra.

A teljes szöveg a KULTer.hu-n olvasható >>>