Valószínűleg tévedek – Gondolatok járvány idején

Ekkor:

Az egyetlen mondat, amelyet  leírhatok, az egyetlen állítás, amelyet felelősséggel tehetek a koronavírus-járvány alatt kialakult helyzetről gondolkodva, az, hogy:

Valószínűleg sok mindenben tévedek.

A tévedés kockázatát vállalva gondolkodom – ahogy mind gondolkodunk. Sokan sokfélét gondolunk, és azt hiszem, hasznos, ha megosztjuk egymással. Nem biztos, hogy most, ebben a pillanatban lesz ennek haszna, lehet, hogy csak holnap, a jövő héten, vagy egy hónap múlva, amikor csillapul a járvány, és ideje lesz rendezni az ügyeinket. Addig is gondolkodnunk kell viszont arról, mi lesz utána. Az emberiséget várhatóan nem fogja megtizedelni maga a járvány, de azt mindenképpen megváltoztatja, hogyan tekintünk a minket körülvevő világra, és hogyan tekintünk magunkra ebben a világban.

Kamaszkoromban találkoztam először azzal a gondolattal, hogy a világunk a bizalomra épül. Egészségügyi iskolába jártam, ahol kiváló orvostanáraim közül többen, többféleképpen végigvezettek ezen a gondolatsoron, amelyet itt megpróbálok röviden összefoglalni:

A jelenkori ember minden korábbinál jobban bízik a közösségében.

Megbízik az élelmiszerek előállítóiban: a májkrémkonzervben májkrém van, a zacskóban tészta, még ha az összetevőket vizsgálva érnek is meglepetések, elhisszük, hogy az összetevők azok, amelyeket  felsorolnak. Megbízunk a fodrászban, hogy nem szúrja át a dobhártyánkat a hajvágó ollóval. A buszsofőrben, a repülőgép-pilótában, hogy elvisz minket A-ból B-be.  A pékben, hogy kenyeret süt nekünk. Megbízunk az elektromos készülékeink gyártóiban, hogy nem építettek miniatűr robbanószerkezetet az eszközökbe. Az égvilágon minden, amit magunkhoz veszünk, amit használunk, egy hosszú bizalmi lánc során kerül hozzánk.

A bizalom alapja a modern társadalomba vetett hit,

az, hogy tudjuk, hogy számos ellenőrzés van beépítve a rendszerbe, hogy mind valamilyen szinten függünk egymástól. Ugyanakkor sosem voltunk még – végfelhasználók, fogyasztók – ilyen kiszolgáltatottak. Egy mai (nem csak városi!) ember jószerével semmit nem tudna saját magának előállítani azok közül a dolgok közül, amelyeket használ/fogyaszt. Ebben a bizalmi láncban kitüntetett helye van az egészségügyi dolgozóknak, akikben feltétel nélkül és minden körülmények között – általában életünk egy-egy válságos pontján – megbízunk. Rájuk bízzuk az egészségünket, az életünket, a gyerekünk életét. Ennek szellemében zajlik (zajlott) az oktatás annak idején. Ennek tudatában fogadtuk el az egészségügy militáris jellegű felépítését, láttuk át a rendszer működését, a szabályozás lényegét, a szabályok betartásának fontosságát. Sok rosszat tud mindenki mondani a hazai viszonyokról, pedig alapvetően ez egy nagyon jól kitalált rendszer (volt). Amiben biztos vagyok az az, hogy ma az egészségügyi dolgozók igen nagy százaléka ugyanazon elvek alapján végzi a munkáját, és én máig töretlenül bízom bennük. A bizalom megrendülése nem is ezen a szinten – a páciens és az egészségügyi személyzet találkozásánál – érhető tetten.

A baj (mint mindig) följebb van.

Majdnem minden sajtótájékoztatót élőben követtem (követek) az interneten, amit a COVID-19-cel kapcsolatban tartottak, és egész egyszerűen azt éreztem, hogy itt a szakmaiság háttérbe van szorítva, pórázon van tartva, vagy mondhatnám, afféle szolgaként van kezelve. Kínos volt látni például a tisztifőorvos lesütött tekintetét, aki pedig valószínűleg szokva van egy ideje ehhez a szerephez. Azt láttam, amit látunk minden nap (és nem csak az egészségügyben): minden fölött a kormány, a párt, de lehet, hogy csak egyetlen ember rendelkezik. A Mindenhez Is Értő Ember. Számomra egyértelmű, hogy miről lehet, miről etikus és miről nem adatokat kiadni, ennek fényében még inkább figyeltem a szakszerű válaszokat és főleg az ügyesen megkerült válaszokat. Viszont a sajtó és a közvélemény teljes megalázása már nálam is átütötte az ingerküszöböt.

Amikor azt látjuk, hogy egy újságírónak kicsavarják a mikrofont a kezéből,

mert kellemetlent kérdez, vagy – mint legutóbb – lekezelő, kioktató hangon közlik, hogy “nem kell okosabbnak lenni a szakembereknél” — akkor azért elpattan egy-két türelemszál a legnyugodtabb emberben is. És kik mondanak ilyeneket? Természetesen nem a szakemberek. Csakis a politikusok. A szakemberek pedig állnak a háttérben biodíszletként, időnként elmondják, amit szabad, és lehetőleg minél előbb elkushadnak, hogy eltűnhessenek szem elől. Hogy aztán valaki – akinek nem írom le a nevét – királyi többesben tájékoztassa a lakosságot arról, hogy mi mindent “csinálunk” a járvány megfékezésének érdekében. Mármint, nyilván ő maga áll ott teljes védőfelszerelésben minden beteg mellett, sőt, ő maga kutatja ki az ellenszert. (Ja, nem, most éppen elutazott az országból, de egyébként!)

Ilyenkor a jó honpolgár egy újabb megerősítést kap arra nézve, hogy itt senki sincs a helyén és mindenki hülye.

Ahol pedig mindenki hülye, ott kiben lehetne megbízni?

Kire lehet hallgatni? Kinek a szavát lehet elfogadni feltétel nélkül? Azt talán nem kell magyarázni, hogy a bizalmatlanság mértéke és az együttműködés – esetünkben a járvány megfékezése – között milyen összefüggés van (csak a biztonság kedvéért: fordított arányosság: a bizalmatlanság növekedése az együttműködés csökkenésével jár). Ez pedig bedöntheti a rendszert, mert a végsőkig kizsigerelt, folyamatos eszköz- és emberhiánnyal küzdő egészségügyünkben nem is a lélegeztetőgépek hiánya lesz most a legnagyobb probléma. Még csak nem is a beígért szükségkórház felállítása (ad egy hatalmas halom pénzt erre is az EU, ezt nehogy elfelejtsük, amikor majd arra hivatkoznak pár hónap múlva, hogy milyen sokba került ez az államnak!), hanem az, hogy

ki fog majd ott dolgozni?

Az, hogy nem vagyunk felkészülve semmiféle vészhelyzetre, itt látszik meg a legjobban [a poszt megírása után olvastam, hogy megkezdték az önkéntes egészségügyi dolgozók toborzását], de nem mehetek el szó nélkül

az iskolák bezárása

mellett sem. A döntés halogatása merőben szakmaiatlan volt, ez mutatta talán legjobban, hogy az ország vezetése mennyire nem tudja a saját szerepét. Mennyire nincs arra készülve, hogy valamihez nem ért, hogy olyan ponthoz értünk, amikor tényleg végre szakemberekre kellene hallgatni (másutt is, másban is, minden egyes nap, persze). Természetesen “már tervezték bevezetni” a távoktatást, de most ezt “előrehozzák”, ezért fog “döcögni”. Fogalmunk sincs, hogy “tervezték”, és ebbe nagyon sok ponton bele lehet kérdezni, például hogy mi a bánatos lófaszt kutyafület csinált a digitális tartalomfejlesztésért felelős kormánybiztos (van! 2016 óta! Czunyiné az) mostanáig, vagy hogyan is gondolták a legszegényebb régiókban beröffenteni a rendszert holnaptól, ahol nemhogy az internetelérés, az eszközök és használatuk nem mindennapos és természetes dolgok, de a gyermekek rendszeres étkezése sem. Ugyan, hogy vehetnénk ezeket a lózungokat komolyan egy percig is? A tanárok egy része kikéri magának a lesajnálást, a másik részéről viszont elég jól lehet tudni, hogy olyan alapvető dolgokat nem ismer, mint a Google Classroom. Még én is tudok róla, de sajnos ismerek olyan tanárt is, aki most hallott róla először. Nem gondolom, hogy csak ő volna ebben a hibás. Azt gondolom, hogy a hazug, ostoba, múltba révedő, az égvilágon mindenkinél mindent jobban tudó, a szakembereket kutya-szinten sem tartó rendszerünk a hibás.

Jó, tehát elveszítettük a bizalmat.

Nem hiszünk a sajtótájnak, az állítólagos felkészültségnek, az állítólagos terveknek, egyszerűen nem hiszünk el senkinek semmit.

Azt tudjuk, hogy mi a dolgunk most (lehetőség szerint otthon maradni, rendesen mosni a kezet stb.),

de tudjuk-e, gondolkodunk-e azon, hogy mi lesz a dolgunk utána?

Szeretném hinni, hogy igen. Szeretném azt hinni, hogy a megváltozott helyzetre nem csapásként, hanem lehetőségként tudunk tekinteni. Váltani és változtatni tanulunk most meg. Felismerni azokat, akikkel le kell számolnunk, és kiválogatni azokat, akiknek hinni tudunk. Végiggondolni, hogy mi mit ér, és mit ér meg nekünk. Szükségünk van-e mindenre, amiről azt hittük, szükségünk van rá? Felül tudjuk-e vizsgálni az életformánkat, belátjuk-e, hogy a “napok alatt bejárható világ”, a hitel-élet, a javak folyamatos halmozása nem tartható tovább? Képesek vagyunk-e különbséget tenni hiteles és hiteltelen között? Hajlandóak vagyunk-e (végre) elfogadni, hogy semmi nincs ingyen, támogatjuk-e azokat a kezdeményezéseket, médiumokat, szervezeteket (cselekvéssel, anyagilag stb.), amelyektől valóban jobb világot remélünk, akik segíthetnek nekünk a bizalom helyreállításában? Nem tudom.

Részemről itt egy erős, optimista talán áll.

Linkek:

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.