205.

„[ez] elgondolkoztatott engem annak titokzatosságáról, ami az ember számára látható. Elcsodálkoztam, micsoda tiszta erőt fejtenek ki ezek csupán abban a térben, mely a szemünket is érinti. Milyen sokat kell még a testtől tanulnunk, hogy a szellem utolérje ezt a letisztult valóságérzetet. A zen azt mondja, hogy a formátlan testté lesz; a tisztánlátásban arra tanít, hogy lelkünknek se formája, se alakja nincsen; a képességet, mellyel a formavilág bűvöletével szemben a formátlanság szemlélhető, a maga mivoltában hihetetlenül ki kell élesíteni. Akik a formát és alakot nem tudják önzetlen szigorral tekinteni, hogyan lennének képesek világosan kivenni a formátlanságot és alaktalanságot?”

(Misima Jukio: Az Aranytemplom. Erdős György fordítása)

Reklámok

204.

Lehetnék kedvesebb. Azon túlmenően, hogy alapvetően. Alapvetően kedves az, aki kedvesen köszön, aki rámosolyog arra, akit ismer, meg még arra is, akit nem. (Ahogy tél elején egy beszélgetésünkben: – Miért köszönsz kedvesen a bunkó ellenőrnek is?  – Mert kedves vagyok. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ő bunkó.) Ez nem egy tanult kedvesség, az lehet a baj.

Ha baj az, hogy a tanult kedvesség nem létezik. Néha baj. Lehetnél kedves olyanokkal, akiktől számíthatsz valamire. Támogatásra, egy jó kritikára, egy kis hátszélre, fasztudja mire. De nem vagy rá képes. Ott is fogsz maradni, nyugodt lehetsz, ott fogsz maradni, az ajtókon kívül, legföljebb a küszöbökön, de soha nem leszel bent, ott, a többiekkel, akik képesek.

Nohát, mindegy. Van ennél fontosabb dolgunk is.*


*Ennél csak fontosabb dolgunk van.

203.

Az az érzésem, hogy azoknak, akik évekkel (s most már talán évtizedekkel) ezelőtt úgy tartották, hogy “lassú víz partot mos”-ember vagyok, igazuk lehetett. Hosszasan csinálok semmit, mint a víz. Ugyanez van a sivatag csiszolóhatásával. A lassú homok is partot mos.

201.

Jó elszaladtam itt valahol száz után/körül a lassú szövegekkel – amikor azt hittem, hogy már eléggé lelassultam hozzájuk. Ez a folyamat része, észrevenni, hogy nem tartok ott szívben, ahol agyban. Ezt a kettőt összehangolni. Lehet próbálkozni. A légzésgyakorlatok (belégzés – lent tart – kilégzés), a mozgásgyakorlatok (gyaloglás a sivatagban) talán. Az egyik mindig előrébb tart. Már az is sikerélmény, ha rájövök, melyik.

Azt, hogy elszaladni a lassúsággal, viccnek szántam. Is.

Egy csomó dologról tartják, hogy meg kell érni rá/hozzá. Gyűjtöm magamban a gyakorlatokat, a tudásdarabkákat, a felejtésdarabkákat, és azt remélem, hogy ez az érlelődés.

Aztán félreteszem magam, mint egy szöveget, csendes dunsztba. Aztán meglátjuk. Gondolom. Remélem.*


*Mindig ez a vak optimizmus.

200.

Ha közelebbről nézem a sivatagot, a homokszemek betűknek tűnnek. Ha még közelebbről, szavaknak. Ha lehasalok, egész mondatoknak, bekezdéseknek, regényeknek. Nagyító alatt házaknak, ablaküvegeik mögött élettel. Mikroszkóp alatt teljes világoknak.