177.

Sűrű és lassú. Ez a két szó motoz folyamatosan. Nem is motoz, inkább dereng, kiélesedik és elmosódik, felerősödik és szinte eltűnik, ringat. Úgy egy éve biztosan, de lehet, hogy sokkal régebb óta.

Ezer oldalnak az ember nehezen fog neki. Aztán már az első száz oldalon több mindent talál, mint másutt teljes regényekben. Többgenerációs családrajzot, kétjelzős tökéletes leírásokat, váltott szemszögeket, sok-sok tudást, okosan elbújtatva, az elengedhetetlen naivitást és azt a mosolygó szomorúságot, amiből mind vagyunk igazából.

Nincs rossz ritmusérzékem, úgy értem, nem kiemelkedő, de van, és annak ellenére, hogy azt elég pontosan érzékelem, hogy a körülöttem lévő világ a felszínen egyre pergőbb ritmust diktál, úgy gondolom, hogy most jött el a lassú szövegek ideje. Vagy talán úgy pontosabb, hogy most is eljött, megint itt van a lassú és sűrű szövegek ideje.

(S közben milyen könnyen megy a gyakorlat: belégzés – lent tart – kilégzés.)

Reklámok

176.

„Gyakran és könnyen gondoljuk el és mondjuk ki, mi emberek azt, hogy: holnap új életet kezdek. Elég, hogy hirtelen megúnjunk valamit, amihez, mint elhitettük magunkkal, esztendőkön keresztül hozzászoktunk. Elég, hogy valamely szokásunk, amelyet értelmesnek s főként múlhatatlannak véltünk, véletlenül vagy következésszerűen nevetségessé váljon. Elég, hogy életünk valamely kisebb-nagyobb intézményével okkal vagy ok nélkül ellenkezésbe kerüljünk. Egy pillanat, amely meztelen ős őszinteséggel merül fel az idők végtelen tengeréből, egy megállapítás, amely felkiáltójelként zuhan oda valamely hosszú, vagy esetleg nagyon is rövid gondolatsor végére, s rendszerint már készen van az elhatározás: holnap új életet kezdek. (…) Holnap. Az a néhány óra azonban, amely holnapig még eltelik, feltétlenül szükséges eddigi lényem és lényegem feloszlatásához és elfelejtéséhez, – igen: ilyenkor érkezik el az ember ahhoz a gondolathoz, hogy ha új életet akarok kezdeni, holnap, akkor természetesen még ma el kell felejtenem eddigi életemet, aminek alfája s omegájaként hirtelen, s a műtéti beavatkozás gyógyító, de legalább is valamit, ami eddig ilyen volt olyanná változtató brutalitásával meg fogok szabadulni emlékeimtől. Például: többet nem fogok arra gondolni, hogy… várjunk csak, ez így nincs egészen rendjén. Mire nem fogok gondolni? arra mondjuk, hogy gyermekkoromban volt egy Éva nevű dajkám? vagy arra, hogy tizenhároméves koromban majdnem elgázolt az uccán egy számozatlan, kettősfogatú kocsi, amelyben egy kékkalapos hölgy és két díszegyenruhás katonatiszt ült? vagy arra talán, hogy érettségi vizsgám napján elfelejtettem gallért ölteni s úgy indultam el hazulról? vagy arra, hogy szenvedélyesen szeretem a gombalevest? Ezek részletek, nincsen összefüggés közöttük és így a rendszer ellenőrizhetetlen. Vagy kezdjem ott a felejtést, hogy mi történt tegnap és tegnapelőtt s így tovább, amíg csak vissza tudok emlékezni a dolgaimra? Tökéletlen és lassú megoldás, nem fogja futni az időmből s valami még így is bizonyára kimarad majd a… a felejtésből. Talán csináljuk úgy, hogy felejtsünk el mindent egyszerre és sommásan, egyetlen erőszakos és általános rántással tépjük el az emlékezés fonalát? Határozzuk el, hogy nem törődünk a dolgokkal, amelyek holnap reggel nyolc óráig történtek velünk életünk ennyi és annyi esztendején keresztül? Vagy pedig… bízzuk az egészet a véletlennek arra a csalhatatlan rendszerére, amely biztosabb minden eltökélésnél s amely valami titkos parancsnak és rajtunk kívülálló erőnek engedelmeskedve, a legalkalmasabb tárgyi anyagot szolgáltatja majd a feledéshez? Helyes – ez a megoldás a legkényelmesebb, tehát elhiszem, hogy a legjobb és legbiztosabb is, – kezdjük.”

(Körmendi Ferenc: A boldog emberöltő)

174.

A tükörüveg-kocka, amit a sivatag közepén láttunk, velem jön. A „saját szobám“ állandóan velem van. Amikor útra kelek benne, elveszíti a formáját, hasonló lesz a testem formájához, annak megnagyobbítása, néhány milliméterre a bőröm felszínétől. Egy antropomorf burok. Addig jó, amíg kívülről átlátszatlan, amíg visszatükröz.

Az mindenkinek sokkal kényelmesebb és én is megtehetem benne fontos és kevésbé fontos megfigyeléseimet.

De ismerjük a tükörüveg viselkedését. Ha felgyújtjuk mögötte a villanyt, átláthatóvá válik. Ha teszek egy gesztust kifelé*, láthatóvá válok. Jól kifundált életem feloldhatatlan ellentmondása.


*Kikerül a megfigyeléseimből létrejött bármi, és rám világít. Olyan helyzetbe kényszerít, amelyben  ismeretlen terep lévén kiszámíthatatlanná (kellemetlenné, ijesztővé, idegenné) válok magam számára is. Legszívesebben azt mondanám, csak a kezemet figyeljék, pedig nem csalok.

173.

Emlékszem egy beszélgetésre – talán itt is leírtam már valamikor -, baráti beszélgetésre, néhány évvel ezelőtt, egy vidéki fogadó teraszán, éjjelről hajnalra, vad zöldben, nyáron, sörök és rövidek között, amolyan feltárulkozó, kérdésfelvető, merengő és kutató beszélgetés volt. Ahogy az ilyen beszélgetéseknél lenni szokott, elérkezett a kérdés, mitől olyan vacak az élet, amit egyébként úgy imádunk. Mindenki elmondta a magáét, s mindenki arra jutott, hogy nem tudja, mit kezdjen a sajátjával. Hogy, ugye, mivégre. Ilyenkor nem szeretek megszólalni, csak hallgatni, de végül sorra kerültem, a válaszom az volt, hogy én, legalább részben, de tudom a magamét. Nagy csönd lett. Azt hiszem, azután nemsokkal elmentünk mind aludni. Így ölök meg csodálatos beszélgetéseket a nagy semmivel.*


*Mit csinálsz? Semmit. vö. Mit dolgozol? Semmit.

171.

A nő az ötvenharmadik napról, az eszkimó a kutyájával, meg a szörfös fickó mennek a sivatagban, amikor a nő hirtelen, egyik pillanatról a másikra eltűnik.

Megállnak, néznek jobbra, néznek balra, fel és le, előre, hátra, sehol sincs. Várnak. Eltelik egy nap, eltelik két nap, egy hét, egy hónap, két hónap, fél év, egyszer csak ugyanolyan váratlanul megjelenik a nő, éppen ott, ahonnan eltűnt.

Mire az eszkimó: Nők. Sose szabadulsz meg tőlük.