27.

“Éjfélkor kellett visszaindulnom. A szabadtéri moziba mentünk; mindketten kétségbe voltunk esve, Anny épp annyira, mint én. Csakhogy a szálakat ő tartotta kézben. Tizenegykor, amikor vetíteni kezdték a nagyfilmet, megfogta a kezem és szótlanul megszorította. Keserű gyönyör ömlött el rajtam, s megértettem – nem is kellett az órámra néznem -, hogy tizenegy óra van. Attól a perctől érezni kezdtük, hogyan múlnak a percek. Tudtuk, hogy három hónapig nem látjuk egymást. Amikor egyszer csaknem fehér képet vetítettek a vászonra, s a nézőtéren nem volt egészen sötét, láttam, hogy Anny sír. Éjfélkor görcsösen megszorította a kezem, azután elengedte; fölálltam, és szó nélkül elmentem. Ez tökéletes munka volt.”

(J-P. Sartre: Az undor. Fordította: Réz Pál)

Reklámok