365/129 – Sprinter, futó, gyalog

Ezt az elméletemet – azt hiszem – még nem írtam le, pedig nem most fogalmazódott meg bennem. Ma elmeséltem A. László írónak, a L. kocsma teraszán (ha a bejárat mellé helyezett kis asztalt terasznak lehet nevezni, de miért ne lehetne), ezért itt hagyom a mai napra.

A szöveg és a fizikai test mozgásáról van szó. Vagy mondjuk a szöveg és a szerző dinamikájáról, amelyek, úgy látom, néha nagyon is fedésben vannak egymással.

Magamban három csoportra osztom a szerzőket: sprinterekre, futókra, és gyalogosokra – vagy gyaloglókra, vagy gyalogokra, ezt még nem döntöttem el. Talán legyen gyalog, hogy sakkozzuk.

Természetesen mindig az alapattitűdre gondolok, ami nem jelenti azt, hogy egy sprinter olykor ne válthatna át futóba, vagy a gyalog ne vághatna ki egy klassz sprintet bármikor. És egyik típus sincsen alá- vagy fölérendelve a másiknak, mindegyiknek megvan a maga világbajnoka, és mindegyikben létezik a másik végpont, a “futottak még”, az a tömeg, amely azért van (kell), hogy legyen honnan kiemelkedniük azoknak, akik ki.

A sprinterek is futók, de kifejezetten a rövid műfajra vannak berendezkedve. Kispróza, novella, kisregény, és gyakran versek. Ők azok, akik bevállalnak egy futást hegynek fölfelé is, ha arra rövidebb. Néha ettől jól kifulladnak, de hamar regenerálódnak. Viszonylag ritkán vállalják a hosszú, eredménytelen(nek tűnő) munkát és mozgást. Talán ők a legsikerorientáltabbak.

A futók tulajdonképpen hosszútávfutók, úgy 4000 m-től a maratoni távig. A legkiegyensúlyozottabb típus, rendszeres, kitartó, precíz. Akár évente képes regényt írni vagy fölöttébb sok verset vagy novellát. Kevésbé ambiciózus, mint a sprinter, de a szeme előtt azért mindig ott lebeg valamiféle cél, amiért hajlandó áldozatot vállalni, és kifejezetten megérdemeltnek érzi az elismerést, ha odaér.

A gyalogok tesznek a célra (sőt, majdnem mindenre), mérsékelten (vagy csak időnként) foglalkoznak bármiféle sikerrel, egyetlen dolguknak azt tekintik, hogy úton legyenek. Hosszú, végtelennek tetsző gyalogtúrákra képesek, de csak olyanra, ami nem válik meneteléssé. Ha igen, kiszállnak, hazamennek. Hajlamosak minden bizbasznál megállni, ha úgy tartja kedvük, és évekig töprengeni rajta. Vannak éven keresztül elő-elővett, csiszolgatott verseik és évekig írott prózáik.

Egyre gyakrabban gondolkodom ezen, hogy a test mozgása, az, hogy a konkrét fizikai aktivitás mely formája kedves valakinek, milyen (nagy) mértékben határozhatja meg a gondolkodásmódját, ezzel pedig mennyire változik az alkotói magatartása. A sprinter csak a lényegre koncentrálhat, különben veszít a sebességéből, a futónak muszáj magára és a testi funkcióira figyelni, hogy egyenletes tempót tartson, de a rutinja lehetővé teszi, hogy a célon kívül mást is megfigyeljen, míg a gyalog valójában meditál, és ha néha túlságosan is elveszik a részletekben, akkor számára a rostálás kell, hogy rutinná váljon, a szűrés – miközben tudnia kell, hogy mennyi lényegtelennek tűnő dolog tartozik mégis szorosan a lényeghez.

Egy életen belül akár többször is lehet tempót váltani, de úgy hiszem, hogy végül csak az egyikben érezzük majd igazán otthon magunkat.

Reklámok