Olvasók szavazása

Az altató szerekről felkerült a Moly könyves közösségi oldal 2018-as Merítés-díjának top 10-es listájára, szépirodalom kategóriában. Ez nagy öröm és megtiszteltetés. A díjat negyedik alkalommal ítélik oda az olvasók.

A közösség tagjai közönségdíjat szavaznak meg a számukra legkedvesebb kötetnek, így akinek van kedve (és Moly-tag), az alábbi linken szavazhat:

https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2018-szepproza-kozonsegdij

A szavazás egész nyáron át tart.

 

Reklámok

Csodálom

Régóta csodálom azt a magabiztosságot, ahogy a világhoz mint témához lehet merni hozzányúlni. A világról ma elérhető emberi (természettudományos) tudás töredékének birtoklása nélkül, a tetejébe minden ilyen irányú érdeklődés nélkül. Régóta csodálom azt az önbizalmat is, amellyel a nyelvhez lehet merni nyúlni, az anyanyelv elemi szintűnél valamivel bonyolultabb szabályaival való közelebbi ismeretség nélkül.

Tanulság nincs. Csak a (rá)csodálkozás.

Japán kertek titkai – Hiraide Takasi: A macskavendég

A teljes rencenzió a Kalligram folyóirat 2018/májusi számában olvasható.

Ha azt mondjuk „macskás könyv”, egészen mást jelent, más távlatokat nyit meg, ha európai vagy ha távol-keleti, különösen, ha japán könyvről beszélünk. Amíg nálunk a kortárs irodalomban általánosságban elmondható, hogy komoly írás főszereplőjévé állatot megtenni legalábbis kockázatos vállalkozás, addig a japán irodalom számára mi sem természetesebb. Japánban a mai napig a hétköznapok és ünnepek szerves része a természeti környezet, az életvitel még a mai, civilizált formájában is igazodik a Hold és az évszakok változásaihoz. A természet puszta megfigyelése, a szemlélődés a mindennapi élet része (ünneplik például a téli álmot alvó rovarok felébredését (március 5.), szabadidős program a különféle virágzások megtekintése stb.). A művészet hagyományosan gyakran fordul tájképekhez, állatok, növények metaforájához. A mi állatos népmeséinkhez némileg hasonló történeteik sem kerültek át a múltba vagy a gyerekirodalomba, az általános kultúra részei maradtak. Az élő és élettelen környezetből minden vagy bármi lehet ugyanolyan hangsúlyos, fontos vagy szimbolikus, mint az ember, aki az egésznek része, de nem a középpontja.

„Első pillantásra lebegő felhőfoszlánynak tűnt.” – így szól A macskavendég első mondata. A szemlélődő, környezetét folyamatosan figyelő ember perspektívája ez, szinte tipikus japán felütés. Eszembe jut Kavabata Jaszunari Kiotói szerelmesek című regényének első mondata: „Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák.” (Kozmosz, 1975). Vagy Fukadzava Sicsiró Zarándokénekének elsője: „Hegy hegy hátán.” (Európa, 1972) De ha elengedjük az elsőmondat-fétist, még jobban láthatóvá válik, milyen fontos, egyenrangú szereplője az emberen kívüli (élő)világ a japán irodalomnak.

Ibusze Maszudzsi kevés magyarul olvasható műve közül például A szalamandra című novellája érdemelte ki az egykori Égtájak válogatóinak figyelmét (Európa, 1977), amely – talán nem meglepő – egy szalamandráról szól, aki beszorul víz alatti üregébe és mozdulatlanságra kényszerül (első mondata: „A szalamandra búsult.”). Hogy ez a szalamandra komolyan van véve, nem lehet vitatni. A természeti jelenségek és az állatok mindenütt jelen vannak a modern szövegekben. A Nobel-díjas Óe Kenzaburó – aki maga írt ajánlást A macskavendéghez – Futball-lázadásának legjellegzetesebb, lehatásosabb eleme a zord és csodálatos vidéki téli táj ismertetése, ahogy a már említett Kavabata Hóországáé is, de eszünkbe juthat Dadzai Oszamu erőteljes kígyó-szimbolikája A hanyatló napban, és a világszerte népszerű kortárs japán szerző, Murakami Haruki, a szintén ebbe a tradícióba illeszthető a teljes munkásságával, melyet patkánytól óriásbékáig átsző a természet-állat-motívumrendszer.

A macska Japánban régóta kitüntetett helyet foglal el a mindennapokban, jó, szerencsét hozó, a háznál kívánatos állatnak tartják. Egyre szélesebb körben ismert a japán integető macska (tévesen kínai szerencsemacskának szokták nevezni, de ez csak a piaci népszerűségének köszönhető félreértés), amelyet a házak bejáratánál, az érkező felé fordítva állítanak fel. Jellemzően kerámiából készül, egyik mancsát üdvözlőleg felemeli. Ez a maneki-neko, a vendéget üdvözlő macska, amely „áldást hoz” mindenkire, aki a házba belép.

Hiraide Takasi könyve egy konkrét macskáról és az őt „vendégül látó” párról szól, mégis magán hordja a japán világ- és természetszemlélet minden jegyét. Ahogy azt a jól megfigyelhető jellegzetességet is, hogy a japán próza milyen kitartóan tud egyetlen fő motívumra koncentrálni – s közben, mintegy mellékesen, rizspapírra vetülő, háttérben futó, nem is mindig pontosan kivehető alakzatokkal dolgozó árnyjátékként annyi másról beszélni. Leheletfinom utalásokkal, megfejtésre késztető, gondolkodásra indító titkokkal, megannyi kimondatlansággal.

(folytatás a 2018/májusi Kalligram folyóiratban)

365 blog – Nem döglött meg

Már egy ideje fontolgatom, hogy melyik legyen az idei kihívásom utolsó posztja, anélkül, hogy nagy feneket kerítenék a dolognak. Ez lesz az.

A 365 projekt itt véget ér, de nem döglött meg, mert a blog továbbra is él, csak már nem köti a mindennapos kötelezettség.

Sejtettem, hogy nem fog végigmenni, így is bőven túlteljesítettem saját várakozásaimat. Most kezdett arról szólni már az egész, amiről semmiképpen nem akartam, hogy szóljon, így maradok továbbra is ad hoc-blogger.

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki napi rendszerességgel velem tartott 2018 január 1-től! Jönnek további, de most már számozatlan posztok.

 

365/145 – Űr ír

Van egy űr. A valódi beszélgetések, a megbeszélős kibeszélések, tanácsokozások, tanácsadások és kérések helye az.

Van, akinek erre van több embere is. Nekem van erre egy ilyen (mutatom) űr, amiben persze az a jó, hogy azt képzelek bele, amit akarok. Amiben persze az a rossz, hogy azt képzelek bele, amit akarok. Meg az, hogy nincs ott semmi.

Hányféleképpen tudja körbehugyozni az ember a saját magányát?

 

365/143 – Néha mindenki égeti magát

Én is, természetesen. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy különösen égő olyan dolgokról nyilatkozni, amikkel kapcsolatban nincsenek pontos információink, amikre nincs rálátásunk. Ez nemcsak arról szól, hogy igazán kellemetlen, ha fényt derítünk saját tudatlanságunkra – ez még hasznos is lehetne, ha az internetes kommentelést például beszélgetésre használnánk, nem kinyilatkoztatásokra -, hanem arról is, hogy ezzel tökéletesen bizonyítjuk, hogy mennyire korlátoltak vagyunk, és ezzel arányosan – a dolog természetéből adódóan – mennyire biztosak vagyunk saját nemtudásunkban.

Például engem a napokban az keserít, hogy nem lehet egy könyvről beszélgetni egy könyves oldalon. Illetve lehet, csak nem mindenkivel. És akikkel nem, ott derülnek ki ezek a rettenetes tévképzetek. Komolyan azt hiszi valaki, hogy ma egy irodalomtudós, kritikus, szerkesztő, fordító stb. nem ismer (majdnem) mindenkit személyesen a kortárs irodalomban? Nem tudják, hogy az alapállás az (személyes ismeretség ide vagy oda), hogy minden létező fórumon (írásban és szóban) örömmel és lelkesen (olykor akár indulatosan) beszélgetnek és vitáznak könyvekről? Mondhatom úgy is, hogy vitázunk. Néha vérre menően, de azt inkább csak személyesen, hiszen ott van lehetőség bőségesen árnyalni a véleményeket és összevetni a nézőpontokat, vizsgálni a saját véleményünket és végül valamiféle kompromisszumra jutni. Írásban ennek töredéke lehetséges, de lehetséges – feltéve, hogy minkét-három-négy-sok beszélgető ugyanabból az alapállásból közelít.

Nem tudom megmondani, hány ilyen beszélgetés, vita (nem keverendő a veszekedéssel!) részese voltam már életemben (szóban és írásban), ahol szerencsére nem ízlésbeli kérdésekről, hanem irodalmiakról esett szó. Sokszor volt olyan, hogy ugyanazzal az emberrel vitatkoztam egy könyvről, akivel később egy másik könyv kapcsán egyezett a véleményünk. Azt tudom, hogy amikor egy általam nagyra tartott személlyel olyan helyzetbe kerülök, hogy érdemesnek tart arra, hogy egy könyvről meghallgassa (elolvassa) a véleményemet és még reagál is rá, tehát párbeszéd alakul ki, mindig megtisztelőnek érzem, és igyekszem benne a legjobb tudásom szerint részt venni. Nagy szavak, de basszus, ez az életünk, ekörül forgunk, ebben élünk, ezek a témáink a legfontosabb témáink.

El sem tudom képzelni, hogy olyan alapon ne vállalnám és ne élvezném a vitával járó szellemi kihívást, hogy személyeskedésbe fordítom, ahogy azt sem tudom elképzelni, hogy engem személyeskedéssel vádolnának azért, mert írok egy recenziót vagy ilyen-olyan véleményt fogalmazok meg, azon az alapon, hogy személyesen ismerem a szerzőt. Vagy a szerkesztőt. Vagy a kiadót.

És ha már itt tartunk: ez a vád ékes példája a “mindenki magából indul ki”-elvnek. Tehát abban a pillanatban, hogy ilyesmi elhangzik, megtudjuk a vádlóról, ő hogyan működik. Minden visszahull mindenkire, arra is, aki nem hajlandó tudomásul venni.