365/106 – Louis

Nincs apropó. Vagyis de. Azt-a-rohadt-magas-eget-mennyit-hallgattam-én-ezt! – sóhajtottam fel, amikor ma, teljesen véletlenül elém dobta a YT a Saint James Infirmary-t. Vannak ezek a bekattant dalok, úgy értem, bekattannak az agyba, és napokon, heteken, hónapokon át lehet hallgatni őket, aztán egyszer csak kikattannak, valaki leemeli a tűt a lemezről, aztán összevissza játszik minden mást, hogy egy váratlan pillanatban visszadobja ugyanabba a barázdába (érdekes, barázda a lemezen és az agyban, ilyen dolgokat tud a nyelv), szóval visszadobja, hogy az ember elkezdjen azon töprengeni, hogy ó, hát vajon miért, miért is hallgattam én ezt annyit, mikor is, mi volt akkor (nem tudom), de minden röhhentést, légvételt pontosan tudok ebből (is, mert vannak még bekattant dalok számosak), akkora haverok lettünk Louis-val, mint ide a St. James, és töprengjen csak az ember, miért is, hogyan is, mikor is, és ne jöjjön rá, ne tudja meg igazán soha. Írja le, írja ki a blogjára, hátha valakit érdekel, hátha valaki más is hallgatta, szereti, vagy most fogja megszeretni. Ki tudja, mire jó ez? De teljesen olyan, mintha valamire jó lenne.

Reklámok

365/105 – A populáris műfaj

Ma (vagyis most már tegnap, vasárnap) sokadszor jöttem rá, hogy a gyakran lenézett népszerű dolgoktól/ból mindig lehet tanulni. Itt van például ez a zenés-táncos műfaj – amelyhez a világon semmi közöm nem lenne, ha a gyerekem nem tolná ezerrel évek óta – rendesen neve sincs, mert sokféle dolgot hoz egy fedél alá, olyasmiket, amiket mérsékelten vagy semennyire sem ismerek. Rockytól a hip-hopig, mindenféle színpadi tánc. Évek óta járok vele ilyen versenyekre és két dolgot biztosan állíthatok, az egyik, hogy ebben a műfajban is uralkodik minden pozitív sportolói magatartás: fair play, elismerése a másik munkájának, tehetségének, és a rendkívüli kitartás. A másik, hogy abszolút sokszínű, rengeteg kategóriában lehet versenyezni, így gyakorlatilag mindenkinek (minden korosztálynak, stílusnak, formációnak) lehetősége van győzelemre, de még inkább: korra, nemre, bőrszínre, származásra, testalkatra(!) való tekintet nélkül mindenkié.

És még valami, amit a vasárnapi versenyen hallottam (egy folyosói beszélgetést füleltem le), hogy a zsűriben (ha jól számoltam, heten voltak) helyet foglal egy civil is. Erre pedig azért van szükség, hogy a túlságosan szakmai ítéletet kiegyenlítsék – hiszen színpadi dologról van szó, leendő (vagy már gyakorló) színpadi táncosok mérik itt össze a tudásukat, és a profizmuson túl nagyon is érdekes, hogy mit szól hozzá az úgynevezett közönség. Az egyik beszélő így fogalmazott: “A sima tetszik-nem tetszik is fontos szempont.” Aztán felsoroltak egymásnak számos példát arra, hogy mi minden van a világon, ahol a szakmabeliek “összeszarják magukat a gyönyörűségtől”, mégsem lehet vele semmit kezdeni. Tehát legalább 6:1-hez szava legyen a nézőnek/befogadónak is. Ha valami “produkció”, így vagy úgy, de el akarja adni magát, nem lehet meg a közönsége nélkül. Milyen igaz.