365/094 – Minden más

Tele van a fejem minden mással. Állandóan azokban az univerzumokban vagyok, amelyeket nem lehet látni, legalábbis azt hiszem, úgy tapasztalom, hogy a környezetemben élő emberek nem látják. Ami jó, mert lehet, hogy ha látnák, azonnal elrohannának valahova. Valahova máshova. Ahol valami más van. (Ki tudja, azt én látnám-e? Bónusz kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy még nem rohantak el? Hát, asszem, ebbe most ne menjünk bele.)

Most olvastam egy könyvet (majd írok róla), azok közé a könyvek közé tartozik, amik sokáig velünk maradnak, hangulataik, színeik, fél- vagy akár csak negyedmondataik, képeik ott maradnak a mások számára nem látható univerzumban körülöttünk. Ez jó. Szeretem tudni, hogy létezik ez a dolog. Hogy igenis, tud hatással lenni rám. Tud hatás gyakorolódni énreám. A hatásnak az ő levése önmagában is hatás. Hat a kedélyállapotomra, méghozzá pozitívan. Úgy érzem tőle… hogy is? Hogy is érzem magam tőle? Megvan. Úgy érzem, hogy érzek. Azért az csodálatos ám. Meg még úgy érzem, hogy én is ember vagyok, majdnem, mintha ettől lennék ember, de az ilyen kijelentésekkel is jobb vigyázni.

Habár. Ú, de szeretem ezt a szót. Annyira, hogy önálló mondatként foglal itt most helyet, annak ellenére, hogy a legkevésbé tűnik alkalmasnak a szerepre, de hát nem élhet örökké a kötőszavak* szomorú magányában, számkivetettségében, szükséges-de-nem-elégségességében, legyen egy jó napja legalább a habárnak is. Habár talán meg sem érdemli. Habár szerintem nagyon megérdemli. Most már csak azt lenne jó tudni, miért is akartam azt írni, hogy habár, mielőtt megakasztottam magam azzal, hogy szeretem. Csak itt, csak ma, csak önöknek. De nem. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy. Szeretem.

 


*Erről is eszembe jutott valami, de oda majd máskor ágazunk el.

Reklámok