365/050 – “Az én lelkiismeretem maga a logika, és az lázadozik.”

Talán nem is lehet az emberi lélekre nagyobb terhet róni, mint a titok. Vannak szerzett (kapott) ilyen természetű terheink, és – természetesen – vannak sajátjaink, amelyeket magunk gyártunk magunknak.

Az első egyértelmű, mindenki részesült már abban a kétes kitüntetésben, hogy titkot bíztak rá. Kitüntetés, mert megbíztak benne, feltételezik, hogy meg tudja tartani (kivéve persze, amikor kifejezetten a kifecsegés céljával adnak tovább egy titkot, de az nem titok – ahogy egyes vélemények szerint már az sem titok, amit ketten tudnak, erre még visszatérünk).

Nálad jó helyen lesz – mondják a titokról, mielőtt átadják. Neked elmondom, mert te meg tudod tartani. A titokról a nyelv, azt hiszem, nem véletlenül beszél ennyire tárgyiasan, és nem véletlenül hasonlítja valamiféle teherhez. Ha szép a lelkünk, mondhatjuk úgy is, hogy ez a tárgyiasítás inkább olyan, mintha kincsről lenne szó (nálad jó helyen lesz, te tudsz rá vigyázni), de nem ismerünk-e számtalan történetet nagy értékű tárgyakról, amik csak bajt, nehézséget hoztak a birtoklóikra? Sőt, ismerünk-e egyáltalán másmilyet? Nekem hirtelen egy sem jut eszembe. Így hát, ha titkot adunk, két dolgot adunk: bizalmat és terhet.

A másik eset is mindenki számára világos, mindenkinek vannak saját, külön bejáratú titkai. Az évek múlásával ezek változnak, gyerekkori titkaink, titkolni valóink sokszor megmosolyogtató semmiségekké könnyebbednek, máskor örökké lehúzó súlyokként csüngenek rajtunk. A felnőttkorban létrejövő titkaink is lehetnek jelentéktelenek vagy sorsdöntőek. Jelentéktelen például egy kellemetlen, rossz szokásunk, amit igyekszünk elrejteni a külvilág elől, sorsdöntő például egy titkos viszony. Utóbbi azért érdekes, mert egyszerre szerzett (saját) titok, és megosztott, noha nem bízta ránk senki, magunk vettük a lelkünkre. Így hát, visszatérve a fent említettre: ketten tudják, mégis eléggé titoknak számít.

Mind emlékszünk arra, hogyan tanultuk meg megtartani (vagy sem) a titkokat. Emlékszünk, milyen nehéz volt gyerekként, kamaszként nem elmondani valamit mondjuk a szüleinknek vagy a legjobb barátunknak, amit valaki a lelkünkre kötött, hogy tartsunk meg. Közismert, hogy bizonyos életkor alatt nem is várható el egy gyermektől, hogy titkot tudjon tartani, egyszerűen nem tudja elviselni (még) ezt az alakoskodást, színlelést, azaz: hazugságot, amit a titok megőrzése követel.

A legtöbben éreztük már, hogy ez a tehertétel semmivel sem lett kisebb attól, hogy felnőttünk. A felnőtt lélekre ugyanilyen súllyal nehezedik, ha meg kell játszania, hogy nem tud valamit, ha el kell rejtenie, hogy tud valamit, ha úgy kell tennie, hogy valami nincs, ami pedig nagyon is van. De – ahogy a legtöbb felnőtt szokást – ezt is megtanuljuk, ki könnyebben, ki nehezebben, csináljuk, hol jól, hol rosszul.

Én a magam részéről nagyon rosszul csinálom, és magamból indulva ki, azt feltételezem, hogy ezt igazán senki nem szereti csinálni. Senki nem szereti, és ha lehet, messzire kerüli azokat a szituációkat, amikor  el kell játszania, hogy nincs itt semmiféle titok, tessék tovább haladni.

És ha már nálam vagyunk: mindig kitüntetésnek érzem, ha rám bíznak egy titkot, azzal együtt, hogy pontosan tudom, terhet is kapok. De néha erősen elgondolkodom. Ha például egy társaságban én éppen tudok valakinek a titkáról, akit történetesen alkalmam van kívülről megfigyelni, és azt látom, hogy nemhogy nem kerüli a feltételezhetően kínos szituációkat, de egészen fesztelenül, mintegy közszemlére téve a titkát téveszti meg a többieket, elgondolkodom. Azon, hogy milyen logikai (vagy akármilyen) alapon gondolhatnám, hogy nem éppen én vagyok-e megtévesztve? Vagy nem vagyok-e én is megtévesztve? Nem áll-e mellettem valaki, aki ugyanúgy tud egy másik titkot róla, amivel kapcsolatban én kapom a színjátékot? Ha egyszer ilyen könnyen megy. Hol van egy ilyen ördögi körnek a vége? Miféle nagyképűségből gondolhatnám, hogy én vagyok a vége, A Titok Tudója? Az ész meg a szív, mi?

Ez olyasmi, mint az önreprodukáló világok elmélete. Ha olyan világban élsz, amely képes önmagát reprodukálni, soha nem lehetsz biztos benne, hogy te magad nem egy már reprodukált világban élsz-e. Azaz, úgy pontos, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy te magad is egy reprodukált világ, tulajdonképpen egy szimuláció parányi résztvevője vagy, mint annak, hogy te vagy az elején, azaz a te világod az első láncszem az önreprodukáló világok sorában. Nem túl lelkesítő gondolat, de sajnos teljesen logikus.

Az egész téma egyébként a címben idézett halálpontos mondatról jutott eszembe. A mondatot József Attila írta Kozmutza Flórának 1937 júniusában. Flóra Mátraházán volt, súlyos szívizomgyulladásból lábadozott, Attila Budapesten, utána még tíz napot együtt töltöttek a fővárosban, mielőtt Flóra Tihanyba utazott, s Attila bekerült a Siesta szanatóriumba.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.