365/041 – Fizet? Nem fizet?

Nagy téma, és nem hiszem, hogy igazán újat tudok róla mondani, és azt sem, hogy egyáltalán a végére lehet érni, mégis írok róla. Ugyanis – szakkifejezéssel élve – kurvára bassza a csőrömet. Tulajdonképpen ez már a kétezres években (inkább talán a közepétől) elkezdődött az internettel kapcsolatban is: Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni? Azért írtam, hogy az internettel kapcsolatban “is”, mert itt minálunk ez mindenre igaz volt már jóval az információs szupersztrádára való felkapaszkodásunk előtt, és persze részben érthető. Miért?

A baj azzal van, hogy félre vagyunk. Mint rendesen. A legtöbbször ugyanis egyáltalán nincs ingyen, amiről azt hisszük.

Volt itt ez a szerencsétlen Politis-dolog, hogy megkérdezték, kell-e nekünk egy újság (olyan, ami mindenféle befolyástól mentes, ami kizárólag tájékoztat, nincs sport és kisszínes, van viszont közélet, de komolyan, tényszerűen, ahogy kell(ene)). Mire azt válaszoltunk, hogy kell a francnak. Ez volna a leegyszerűsített változata az esetnek, de valójában az történt, hogy beállított egy csávó, akit talán látásból ismertünk, elmondta a fentieket, de még azt is hozzátette, hogy ami most máshol van, az mind szar, és ő a legjobb újságírókkal csinálna jót (amikor azért az ember megkérdezné, hogy ugyan, áruld már el, honnan tudod, kik a legjobbak, és én honnan tudjam, hogy te ezt tudhatod?), ezek mellé pedig nem mutatott semmit. Én nem vagyok kampány- pr- mittoménmiszakértő, ezért most nem mondom meg, mit kellett volna helyette mondani, csak azt, amit szerintem nem szabadott volna.

Ami viszont szinte biztos kudarcra ítélte – szerintem – a lapot, az nem az ő arculati vagy stratégiai hibájuk volt, hanem két másik ok: 1. Mi, olvasók, azt hisszük, hogy mindezt amúgy is megkapjuk – ingyen. 2. Nincs igényünk a korrekt tájékoztatásra.

Tóta W. írja a HVG-ben, hogy “A legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat naponta negyedmillió példányt ad el egy öt és fél milliós országban – és utána jönnek a többiek, számosan. A nyolcmilliós Ausztriában csak a Kuriert olvassák annyian, mint nálunk a komplett szeriőz sajtót. A magyarok felét számláló szlovákok pedig képesek eltartani a hatvanezres példányszámú Pravda mellett a feleakkora Sme-t.” Én ezt el is hiszem (már csak azért is, mert könnyen utánanézhetek). Szóval, azt látjuk, hogy nekünk valamiért nem kell a tájékoztatás. Ezt nem abból vonom le, hogy a Politis nem kellett, mielőtt valaki félreértené, hanem abból, hogy most, ebben a pillanatban sem tartunk el arányosan olyan médiumokat, mint a példában említett országok. Mi nem veszünk lapokat, de online főleg nem veszünk, mert ami az interneten van, az ingyen kell hogy ott legyen. Ugye. Valamiért azt akarjuk hinni, hogy mi megkapjuk a tájékoztatást, néha talán elismerően bólogatunk is a tényfeltáró-oknyomozó újságírók működése és főleg az eredményességük láttán, még az is előfordulhat, hogy egy igen nagylelkű pillanatunkban elutaljuk egy kávé árát a cikkek alján megadott bankszámlára, aztán megveregetjük a vállunkat, hogy ej, de kurva jófejek voltunk már megint. Mert fizettünk valakinek a munkájáért. A hiba nem csak a mi készülékünkben van – ha adományt kérnek és nem árat valamiért, tényleg hülyék lennénk minduntalan fizetni.

Tehát ott tartunk, hogy egy internetes vagy mondjuk úgy, digitális tartalom a készítői könyöradományt kuncsoroghatnak a termékükért, munkájukért cserébe. Lehet jönni azzal, hogy reklámbevételekből kéne megélni, ez egy másik nagyon nagy téma, de röviden: gondolj bele, mikor néztél utoljára filmet olyan tévécsatornán, ahol ötpercenként megszakítják az élményt a tízperces reklámblokkok. Az, hogy egy tartalom az lehessen, ami, pénz kérdése. Ha te nem adod, adják a cégek, akik reklámot kérnek cserébe. Egy weboldal, akármekkora látogatottsággal, nem fogja tudni fenntartani magát a lap alján elhelyezett két kis bannerből – te viszont, amint lehet leblokkolod az összes felugrót (jól teszed, mert neked is meg kell őrizni valamit az agyadból), szitkozódsz a villogó sávok miatt (igazad van, mert idegesítő, epilepsziás rohamot okoz, és felesleges vizuális környezetszennyezés), a szövegbe ékelt reklámdobozok miatt (igazad van, lásd mint fent), és örülhetsz, ha tízből egyszer (!) észreveszed, hogy szponzorált cikket olvastál. Szponzorált, bizony. Vagyis: maga a tartalom a reklám, amiről pedig egészen elhitted, hogy egy cikk, amelynek szerzője tényleg meg van arról győződve, hogy a világon az a legjobb telefon/szerkesztőfelület/szálloda/légitársaság/bank/akármi.
A másik oldala: a reklámbevételre utalt felületek magas kattintásszám elérésére kényszerülnek, ez pedig – mondani sem kell – nem a tartalom színvonalának emelését szolgálja. Hanem sőt, jól látod.

Nagy megmondó – és biztos híres blogger – lennék, ha most jól meg tudnám mondani, mi a megoldás. Részmegfejtéseim vannak, az egyik az, hogy fizetek az újságért, amit olvasok, a zenéért, amit hallgatok, még az e-könyvért is fizetnék, ha lenne e-könyvolvasóm, ahogy fizetek az élelemért, a fogorvosi ellátásért, a ruháért stb. És ezt tanítom a gyerekeimnek is. A másik, hogy igyekszem tájékozódni, de nemcsak a világról, hanem arról az orgánumról is, amiből a világról tájékozódni kívánok. Mindről, igen. Hát ez melós, de megéri. Annyit még az egészhez, hogy afölött érdemes talán egy másodpercig eltöprengeni, hogy a bevezetőben feltett kérdéstől (Minek fizessek azért, amit ingyen is meg tudok szerezni?) mennyire áll távol az a kérdés, hogy: Miért ne lopjam el, amit el tudok lopni?

Ma sem lettünk okosabbak. Igazán nincs mit.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s