365/033 – Két ember találkozik a fejemben

Állnak a kukáknál, isten tudja, miért pont ott, valahogy mindig a hulladék körül történnek a dolgok. A régi bérházban ez a helyiség valami üvegházféle lehetett, most kukatároló, nyáron elviselhetetlenül büdös, de most tél van, most csak iszonyúan büdös. Az egyikükön napszemüveg van, pedig nem süt a nap. Látásból ismerik egymást, sosem találkoznak.

Millió dolgot gondolnak, mielőtt az egyikük megszólal.

Én ebben a pillanatban vagyok benne. Nem a megszólalásban, hanem az előtte lévő, nagyjából hét másodpercben. Ebben a feszültségben ülök egész nap. Tegnapelőtt kezdték,  de itt vannak már hetek óta. Nem tudok enni, csak a kávé. Meg a cigi. Ülök, állok, megyek, teszem a dolgom, a minden más dolgom, ami miatt nem tudok velük foglalkozni. Egyfolytában velük foglalkozom. Eszem valamit, iszom vizet. El kell mennem, haza kell jönnöm, közben rosszul leszek. A műtét előtt fájt ennyire a gyomrom utoljára. A Hold, basszus. Mindig elfeledkezem a Holdról. A naptár szerint most van, volt, tegnapelőttről tegnapra telihold, a rossz éjszakák és zaklatott nappalok. Azok ketten meg csak állnak, egyiküket pontosan látom, a napszemüvegét feltolta a feje tetejére, az arca egyik fele árnyékban van, a másik mintha koszos lenne, a szája sarkát és a szemét látom, ahogy kicsit lesütve mégis errefelé néz, erre, de nem egészen ide, ahol a másikuk áll, háttal nekem. Mindjárt megszólal valamelyik, csak most még nem tud, mert nem figyelek, nem tudok figyelni, mindjárt, mindjárt, mindjárt.

Hát.* Nem tudom mondtam-e már (pár százszor), de tényleg nem szórakozni járunk ide.

__________

*Ez egy mondat. Hát, amivel nem kezdünk. Vannak, akik nem kezdenek, mi meg igen. Nemhogy kezdünk, de be is fejezzük egyben. Kedvenc mondatom.

Reklámok