365/022 – A szorongás szilánkjai

Baromi igazságtalannak tartom, hogy a leküzdöttnek hitt szorongások, mint az allergiás reakciók, állandóan visszatérnek. Nem bírni például egy bizonyos mennyiségű emberrel együtt lenni egy zárt helyen.

Aki nem fél, az hülye, mondtam szombaton*. Hát mit gondoltok, miért van az alkohol? – tettem volna hozzá legszívesebben. Mitől fejlődött ki az emberiségben a mindenféle tudatmódosítókra való alapvető igény? A szépen növekvő agyunkkal nagyon is szeretnénk igazán civilizáltak lenni, de a rendszer ehhez (még) nem igazodott (és nem is biztos, hogy jól gondolkodunk a civilizációról). Az agresszió olyan alapvonásunk (tegyük hozzá: igen hasznos), hogy kénytelenek vagyunk lépten-nyomon küzdeni ellene. Oldani.

Próbálj csak meg bármilyen emberszabásúból (gorilla, csimpánz stb.) egy busznyit összezsúfolni. Eleve nehéz elképzelni, hogy önszántukból felszálljanak arra a buszra (még ha ebben a gondolatkísérletben el is fogadjuk, hogy a céljuk, hogy azzal eljussanak valahova, s ezzel tisztában is vannak). Nem szállnak fel, tömegesen semmiképp. Ilyesmit a személyes szférájuk nem bír el. A miénk bírja? Muszáj neki, mi megtanultuk, hogy uraljuk, konfliktust kerüljünk, ezért például lesütött szemmel utazunk és igyekszünk mindennemű kontaktust minimálisra csökkenteni.

(Tudom, van ez az elképzelés, hogy az egymás szemébe nézés az őszinteséget jelenti, de ez így nem minden körülmények között igaz, pontosabban: csak kivételes körülmények között az, hiszen akkor tesszük, ha nyomatékot akarunk adni az őszinteségnek. És okkal: a teljes kiszolgáltatottságunkat mutatjuk meg vele, amivel egyúttal azt is üzenjük: készen állunk bármilyen következményre – az egymás szemébe nézés a legmagasabb fokú, legnyíltabb agresszió az egész állatvilágban és ez alól mi sem vagyunk kivételek.)

Vannak, akiknek ez könnyebben megy, másoknak nehezebben. Utazni, rendben. Ülni valahol egy hátsó sarokban, rendben. De kontaktusba lépni fél- vagy egészidegenekkel már nagyon más dolog. Én azt hittem, hogy ezt megoldottam, legkésőbb tavaly decemberre én ezen túl lettem, be tudok menni, ott tudok lenni akárhol, nincs ebben semmi különös. Nem, nem fogok még tíz percig tipródni a sarkon, egyik cigiről a másikra gyújtva, soha többet. Nemhogy túl vagyok, gondoltam, de már nem is érzem azt a maszkszerűséget, amikor ott vagyok, kezdek önmagammal azonos lenni minden helyzetben. Kis lépés ez az emberiségnek. Haha. De mégis, volt ez olyan nagy nekem, mint a Holdra szállás (elnézést kérek a laposföld-hívőtkől, ők helyettesítsenek be ide bátran valami másik Nagy Eseményt).

És akkor kezdődik elölről, és legalább a második sörig eltart. De addig van ez a remegő szájszél, ez a nehezen uralható végtagi remegés, maszkszerű mimika, kétségbeesés, ami minden idegszálnak azt az ősi üzenetet pulzája: üss vagy fuss.

Ott lenni egyszer csak, ahol évekkel ezelőtt már jártál, és azt mondtad, túl vagyok rajta. Túl vagyok rajta. Túl.

___________

*Nem csak úgy belemondtam a világba, adott helyen és szövegkörnyezetben ez egy teljesen helyénvaló mondat volt.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.