365/014 – De ráérünk

Újra és újra meglep, milyen könnyen mond le az objektivitásnak még a látszatáról is bárki, ha érzelmileg érintett(nek gondolja magát) egy ügyben. Azok is, akik máskor olyan könnyedén odavágják (sajnos többnyire teljes joggal), hogy tessék tájékozódni és ragaszkodni a tényekhez. Már annyiszor megtanultam megállapítottam megjegyeztem megjegyezhettem volna, hogy nekem nincs véleményem, aztán időnként mégis megint van, de nem fordult még elő, hogy meg ne bántam volna. A véleménnyel valószínűleg úgy kéne bánni, ahogy a pénzzel: legjobb, ha megtartod magadnak. Csak hát, vajon miért nincs soha tele a pénztárcám? Sem.

De nem is erről akarok írni. Tudtátok, hogy Maupassant hét (7) éven át csiszolta a Gömböc című novelláját? A 11-es témáról jutott eszembe.

A képen ő (Henri René Albert Guy de Maupassant), hét éves korában, amikor még valószínűleg nem dolgozott novellán:

Nagyon ráérhetett, mi? Á persze, régen biztos nem telt ilyen gyorsan az idő. Ráadásul mindenki fekete-fehér volt, pontosabban szürkeárnyalatos, esetleg szépia,

úgy azért mégiscsak könnyebb, ugyebár.

Na jó, félre a tréfával, a tények kedvéért: mestere, Gustave Flaubert volt az, aki nem engedte közölni a novella első (és valószínűleg második, sokadik) változatát, hanem arra biztatta a fiatal Guy-t, hogy csiszoljon rajta. Az nagyszerű dolog lehet, ha valakinek mestere van. Olyan, akire hét évig lehet, sőt érdemes hallgatni, mert komolyan vesz.

Maupassant harminc volt, amikor megjelent a Gömböc, Flaubert még megérte:

Vidéki magányában olvasta neveltjének művét, és az oly aggodalmas, oly nehezen dicsérő mester ezt írta a fiúhoz írt legvégső levelében: “A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!”

– írja Hegedűs Géza a Világirodalmi arcképcsarnokban.

És arról is esik szó, hogy milyen lelkiismeretesen készült az írói mesterségre:

Megtanulta lelkének atyjától, hogy sokoldalúan műveltnek kell lenni – és sokoldalúan műveltté lett. Úgy nevelkedett fel, hogy nyitott szemmel kell körülnézni a világban – és otthonossá vált a francia társadalom minden rétegében. Hittételként vallotta, s kezdettől végig gyakorolta, hogy világosan, szabatosan és szépen kell megfogalmaznia, amit megtudott emberekről és emberek közti kapcsolatokról.

Valahogy így képzeli az ember az írót. Már, aki képzeli valahogy. Mondjuk én.

Egyébként állítólag Macuo Basónak van olyan haikuja, amin tizenöt (15) évig dolgozott. De ez már egy másik történet.

Reklámok