365/031 – Jöjj, néhány órás napsütés

Az valami fantasztikus, milyen gyilkos sebességgel alakul át minden egy kis napfénytől.

A házunk körül hirtelen park lesz a koszlott “türelmi zóna” helyén (én hívom csak így a teleknyi zöld sávokat, amiket azért telepítettek az út és a házak közé, hogy messzebb legyünk a zajtól és kosztól). A vasútállomás hentelős-horror-helyszínből steampunk-mese-terepasztal. De még a metrópótló is kevésbé savanyú, mint a citrompótló.

Az alvó, dédelgetett, titkos dolgok ettől a napfénytől, a tavasz ígéretétől úgy burjánzanak el odabent, ahogy a felboruló üvegből a tinta terjed szét egyetlen szempillantás alatt az itatóson.

Akkorákat lehet érezni ilyenkor, hogy beszakad az asztal. Az ágy. Az ég.

Pszeudotavasz januárban. Hát nem kegyetlen? Régebben egyszerűen csak örültem. Most a második napos nap után elfog a szorongás. Mintha minden napos óra azt ketyegné: jön még kutyára dér.

Reklámok

365/030 – Kutyapest | Fotónapló

Nem tudom, melyik állat az ember legjobb barátja. Én például az állatok nagy barátja vagyok – még akkor is, ha azok néha emberek.

Úgyhogy, most minden okoskodás nélkül mutatom, milyennek látom Kutyapestet.

Néha kicsit elárvultnak – apa ide vagy oda.

Mindig türelmesnek.

Hűségesnek.

Kíváncsinak.

És játékosnak.

A képek nagyrészt az Istangram-fiókomról valók. Akinek kedve támadt velem tartani ott is, kattintson ide.

365/029 – Sindzsi

Sok mindenre nem gondoltam, amikor a Hullámok sűrűjébent olvasni kezdtem (sok mindenre meg igen, haha). Például arra biztos nem, hogy ilyen tiszta történetet fogok olvasni, klasszikusan tisztát, amilyet – megkockáztatom – ma már nem lehetne büntetlenül megírni. Kíváncsi is volnék, hogy az ötvenes években pontosan mi is lehetett rá a reakció. Mármint azon túl, hogy Misima Jukio főbb művei közé emelték – ami mindig utólagos kategória.

És arra sem gondoltam, hogy ebben a drámai fordulatokkal teli szerelmi történetben lesz olyan bekezdés, amin felnevetek:

Miközben ezen* tépelődött, észre se vette, hogy ilyen hamar elrepült az idő. Sindzsi nem volt kimondottan gyakorlott gondolkodó, és most meglepődött, mert úgy tűnt, és erre nem számított, hogy e tevékenységgel szorosan összefügg az időpocsékolás.

Nohát. Jó lesz vigyázni.

__________

*kettős öngyilkosságon

365/028 – A csók

Mindenkinek van egy, ami az emlékezetben örökös ragyogású álomkép.

Gustav Klimt (1907-8)

Egy, ami titokban lopott, sötéten fűtött. Amiből később csak a legfontosabb részletre emlékezik.

Edvard Munch (1897)

Pedig korábban nagyobb kivágásban látta. De rájött, hogy a körítés nem fontos.

Edvard Munch (1892)

Egy, ami a legjobb ajándék volt.

Marc Chagall (1915)

Egy megbonthatatlan.

Constantin Brâncuși (1912)

Egy, amiben feloldódott.

René Magritte (1928)

Van, akinek mindez egyetlen csók. Van.

365/027 – Agydaráló

Van ez az agydaráló (ha rosszindulatú lennék magammal – amilyen néha vagyok -, agyrágó bogárnak nevezném), ami mindig be van kapcsolva. Elzümmög alapjáraton, de néha elkapja a gépszíj. Mindent bedarál, amit az agy felfog. Esti utca csikorgó járdafényeitől az olvasmányélményeken át a szótanuló asszociáció-láncig az égvilágon mindent.

Úgy képzelem, egészen hasonló a működése a darálós kávéfőzőméhez – otthonom központi, nélkülözhetetlen és konyhai szinten egyetlen viszonylag értékes holmija. Ez a kávégép a beletöltött babkávét kerámia őrlőlapok között darálja apró darabkákra, az őrleményt kis koronggá préseli egy szűrőben, és forró gőzt tol át rajta, ami átérve víz és babkávé-kivonat elegyeként érkezik meg a csészébe, tetején aranybarna habbal. Presszó. Ezt nevezem kávénak. Ezt nevezem.

A jó kávéra világnézetet, filozófiai rendszereket lehet építeni (megtörtént, nem én leszek az), mindenesetre annyi biztos, hogy a jó kávéval bármi előtt vagy után  – olykor helyett – közelebb vagyunk az élet értelméhez, mint nélküle (kivéve, aki nem szereti, de mindenkinek megvan a maga drogja). Az élet élvezeti értékéhez. Nem az íze vagy a szaga vagy a hozzá kapcsolódó szokások miatt, hanem mindezek miatt együtt. És azt tudjuk, hogy a+b+c együtt, az mindig több, mint pusztán a+b+c, ha művészetről van szó, és hát a kávéval nagyon is arról van szó.

A kávégép hatásfoka tehát nagyszerű. Kávé+víz = egy darab fenségesség.

Az agydaráló hatásfoka ehhez képest siralmasan elhanyagolható. Minden élmény+gondolat = egy kis szűrőbe préselt világőrlemény. És még örülhetünk, ha van hozzá víz.

 

365/026 – Miért nincs színháztévé? Plusz Csirkefej

Már sokszor megfogalmazódott bennem is az ötlet, a minap pedig a Műcsarnokban került elő a téma az Egy/Kor beszélgetésen (Mácsai Pál, Molnár Piroska, Pogány Judit beszélgettek a 60-as 70-es évekről). Tényleg, miért is nincs?

Egy-kor tényleg önálló műfaj volt a tévés színházi közvetítés. Mácsai azt mondja, hogy ennek felélesztése abba az egyetlen akadályba ütközik, hogy nincs aki megcsinálja. A csatorna költségvetése minimális lenne (mondjuk egy ilyen csillogó show-műsor egyetlen adásának költségéből meglenne egy évig), a színházi szakma támogatását élvezné, és itt nem csak a kortárs színházra gondolnék, de klassz lenne, ha újra jó minőségben láthatnánk az archív felvételeket is.

Nos, ha valaki mégis megcsinálja, szóljon, én szívesen dolgoznék egy ilyen csatornának (főleg, hogy a munkakereső e-mailjeimre nem igazán jönnek a válaszok).

Addig is itt egy archív felvétel – sajnos nem a legjobb minőségben, YT-ról -, a legendás Csirkefej:

365/025 – A nagy szépség

Már kitaláltam a mai poszt címét (két perce), nagyjából tudtam, miről akarok írni, amikor a másik felnyitott ablakban elém jött egy cikk. Elolvastam. Gondoltam, hogy akkor ma nem arról írok, amiről terveztem (az úgyis ráér). Ki is akartam törölni a poszt címét, de rájöttem, hogy éppen passzol.

A nyelv, ugye? Úgy viccel meg minden alkalommal, hogy győzzem csak észrevenni. (Ez az egyik legnagyobb félelem különben, hogy egyszer nem veszem észre. Hm. Ez a gondolat nagyon szerteágazóan folytatható, talán majd erről is lesz egy poszt, most annyival elégedjünk meg, hogy a félelem ellenére pont ezt szeretem benne, az ezernyi lehetőséget, az asszociációk és jelentésrétegek játékát, ez az, amivel szórakozom, dolgozom, használom, és ha meglep, annál jobb, sőt alig van jobb annál, mint amikor rákerül egy réteg meg még egy, és én látom, látom és minddel szórakozom. És hogy mennyi mindent én magam sem látok a sajátomban – legromantikusabb reményeim szerint azonban sejtem -, arról többet mondjuk Eco tud mondani, vagy Derrida, vagy… hagyjuk is ezt.) – Bocs a kitérőért, be is húzom, hogy ne zavarjon annyira.

Van az irodalom. Állítólag.

Szerintem is mondjuk, hogy van. Annyi mindenre mondjuk, hogy van, erre miért ne mondatnánk. Tavaly ültünk a kocsmában, kifejezetten azzal a céllal, hogy lehetetlen dolgokról beszélgessünk, de végül olyan lehetetlen lett, amire magam sem számítottam. Kimentem vécére (az ilyesmivel amúgy is mindig vigyázni kell, ez egy külön blogposzt-téma), és amikor visszatértem, a társaság nekem szegezte a távollétemben felvetődött kérdést (úgy, hogy én az addig elhangzott válaszokat nem hallhattam), hogy szerintem mi a művészet. Sőt, amilyen elvetemültek voltak, a szerintemet hozzá sem tették, csak így durr bele, hogy no, mi az?

Hát – mondtam erre viszonylag határozottan – nem tudom – folytattam határozottabban -, de az valószínű, hogy valami, és szinte biztos, hogy nem megy valahova.

Ezt csak magyarázatképp mondom, hogy úgy értem, az irodalom is művészet, így ugyanezt mondanám róla, ha egyszer megint ilyen lehetetlen (persze provokatív) helyzetbe kerülnék. Tehát, ha valami, akkor van. Legyen, legyen.

Az, hogy szép is legyen, az engem (ne tessenek haragudni), annyira nem tud érdekelni. De elfogadom, hogy így nevezzük. Nem szeretem, de hát, az élet nem fenékig valami, nem kell szeretni, legyen ez a neve, én sem tudok jobbat kitalálni. A magas is nagyon jó dolog, kivéve, ha irodalom, ugye értitek. A megnevezés sűrű főzelékében gyalogolunk.

Ezen belül van a próza. (Nem a főzeléken belül, vagy ha igen, akkor azt egy másik posztban megírom, attól függ, el akarjuk-e képzelni az irodalom tökfőzelékét. Akarjuk?)

A költészet jól megcsinálta magát József Attilával – hja, kérem, úgy könnyű -, van neki napja (gerillázunk is minden évben az utcákon, majd idén is lesz, figyeljetek), szóval az kész, ahhoz nem lehet már piszkálni.

De mi legyen a prózával? Volt ez a jó kis ötlet a MKKE-től, hogy legyen Esterházy Péter születésnapja a magyar próza napja (április 14, jó, közel van a költészet napjához, de ennek előnyei is vannak). Ki is hirdették a tavalyi Ünnepi Könyvhéten, pont ott voltam, lelkesen örvendtem a hírnek, ennél jobb ötlet már régen merült föl. Erre jön tavaly novemberben az Írószövetség, hogy legyen a magyar próza napja Jókai szülinapja (február 18). Hogy ez eddig nem jutott senkinek eszébe? Pedig a jó Mór odaát van már egy ideje. Elnézést. De most!

A MKKE azonban levédette az elnevezést, az Írószöv. meg úgy volt vele, mint az egyszeri csimpánz a befőttes üvegbe tett sóval, ha megfogta, már el nem engedi. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint elnevezni a másikat a magyar széppróza napjának. Most mondja erre valaki, hogy nem csodálatos.

(Nevetünk, Péter?)