Karácsony első napja van

már a fülünk is ketté áll,
kisült a hal, bejgli van,
meg csíz a csupasz körtefán.

Karácsony első napja van,
a cukorhab kancsal és kemény,
ma nem mozdul sehol semmi sem,
alszik a jó sütemény.

Csak a folyékony szappan, az üres,
kifogyott, ki hitte volna ezt,
holnapi vendégeink így hogy
mossák majd a kezüket?

Reklámok

Hogyvolt – 2017

A szokásos. A poszt végén top és antitop bejegyzés, újévi fogadalom vér, szex, érzelmek, akció.

Tavaly év végén elvégeztem egy Facebook-generálta tudományos tesztet, ami azt mondta, hogy a jövő évem, azaz 2017 a változás éve lesz. Amire én azt mondtam, hogy nagyszerű, mert azon kívül minden mást úgy unok. Ez persze csak vicc, de végül is bejött.

Milyen év is volt ez? Ha majd visszanézek rá még távolabbról, azt fogom mondani, hogy főleg könyves. Meg köves. Könyves abban az értelemben, hogy kicsit olvasósabb, mint a tavalyi (de megint messze elmaradtam a kitűzött céloktól). És saját könyves is (ez összesen egy könyvet jelent), amivel viszont bőven meghaladtam a tavalyi teljesítményemet. (És nemcsak a tavalyit.)

Hónapsoroló:

Januárban többnyire az oroszokkal voltam elfoglalva.

Februárban összesen hármat posztoltam. Fény derült az epekövemre.

Márciusban írtam egy verset. Beszélgettem a PIM-ben Csuhai Istvánnal. Azóta sem találkoztam ezzel az emberrel.

Áprilisban végérvényesen befejeződött a kézirat basztatása. (Elnézést kérek, ez a legpontosabb szakkifejezés.)

Májusban úgy döntöttem, hogy le a koncepcióval. A munkák is elfogyogattak, nem volt valami fényes hónap.

Júniusban írtam egy verset. És kitört. A nyár. És volt az Ünnepi Könyvhét. 38 lettem.

Júliusban  R. 18 lett. Voltunk Barcelonában, és mivel nem írtam úti naplót, most képekkel pótolom:

Augusztusban tarthatatlanná kezdett válni az epekövességem, amit – természetesen – merő tiszteletből Arany János születésének 200. évfordulójára produkáltam.

Szeptemberben megszabadultam a kövektől (műtét). Elkészült a könyvtrailer és nagyon vártam, vagy talán írhatom többesszámban: többen is vártuk a megjelenést. Mindeközben megjelent az ÉS-ben két versem:

Október elképesztően zsúfolt volt, de egyértelműen Az altató szerekről hónapja lett nálam. A könyv megjelent október 10-én. A bemutató előtt egy nappal átéltem életem leghajmeresztőbb élményét színpadon, kb. 300 ember előtt, amikor Kassai Lajossal beszélgettem (volna), de végül jól jöttünk ki a dologból és még azt is mondhatom, hogy beszélgettünk.

Könyvbemutató

19-én volt a könyv bemutatója a Margó Fesztiválon, Mészáros Ábellel. Rengetegen voltunk, itt is köszönöm mindenkinek, aki eljött!

A hónap során készült velem interjú

És éppen októberben állt össze Sárkány Győző nagyszabású kiállítása-projektje, a Bálványok bukása, amelyen nemcsak grafikái, de ötven felkért szerző szövegei is kikerültek a falakra, valamint azonos címmel könyv készült az anyagból. A felkért szerzők között voltam én is.

Novemberben a Marosvásárhelyi Könyvvásáron jártam, fantasztikusan jól éreztem magam, csupa kedves emberrel ismerkedtem meg. A hónap folyamán megint lettek interjúk:

És megjelent az első kritika a könyvről:

Decemberben Az altató szerekről felkerült

  • Kattintásra nagykép

    a Magyar Narancs könyves sikerlistájára, a Minimum tizenegyes!-re, a 9. helyre.

  • A HVG.hu év végi könyves toplistáján a Tizenhárom tuti könyvbe:

Van két nő. Az egyiknek jobb, mint a másiknak – aztán fordítva. Zelma és Zsuzsa története külön fut, hogy a megfelelő pontokon össze-össze érjen. Nők a hősök, de Szeifert Natália első nagyepikája – korábban Láz címmel jelent meg kisregénye – mégsem nő-, pláne nem lányregény. Nagyon plasztikus vallomáspróza, egyszerre mutat rokonságot a műfaj klasszikus hagyományaival és a modern filmművészettel (élőnyelvi elbeszélőmód, zeneiség, mozaikos szerkesztés stb.).

Két nő van. Az élet kisszerű stiklijeitől és a fájdalmas súllyal nehezedő tragédiáitól az el- és kialvatlanságba „menekülnek”. A finom testiség és a nyersen feltáruló érosz – vagy azok hiánya – éppen úgy átfonja mindennapjaikat, mint a folyton kiüresedő kapcsolatok (szülők, szerelem és házasság). Az olvasó vizualitáshoz szokott szeme nagyra értékeli az Ágyregény alcímet viselő könyv moziszerűségét, Az altató szerekről kifejezetten könnyű olvasmány. Könnyű, de nem könnyed. A súlyos tartalmakat az elbeszélők egyedien személyes hangvételei teszik igazán ütőssé. Velük együtt rázzuk az élet pofonfáját. (HVG.hu)

Készült újabb interjú:

Pihenő – megnyitó

16-án volt szerencsém Szanyi Borbála szobrászművész kiállítását nyitni meg Leányfalun, az Aba-Novák Galériában. A tárlat címe: Pihenő, megtekinthető január 13-áig, minden kedden és csütörtökön délután 2-6 óra között.

H. 16 lett.

A legek:

A legolvasottabb idei bejegyzésem a Mindenki lett.

A legkevesebbet olvasott idei bejegyzésem egy vers: Ha előre nézek, minden távolodik

A kihívás:

Időnként elkap a 365-napos kihívásokkal kapcsolatos lelkesedés (ilyen volt pár éve a minden napra egy lábfotó a fényképes blogon). A 2018-as vállalásom erre a blogra vonatkozik: minden nap 1, minimum egyszavas poszt. A kihívás január elsején indul. Meglátjuk.

Köszönöm, hogy ebben az évben is sokan (egyre többen) tartottatok velem mindenféle on- és offline felületeken! Jövőre ugyanígy. Sőt!

 

Nulladik Típusú Hangyaboly vs Csillagok háborúja

Kedves Olvasó, azt hiszem, jó, ha az elején tisztázzuk: Ön egy nulladik típusú civilizációban[1] él.

A 0. típusú civilizáció nagyjából úgy aránylik a további civilizációs típusokhoz, mint egy hangyaboly az emberi civilizáció űrkorszakához. Egyik a másik számára jószerével érdektelen és/vagy alig értelmezhető.

Hogy oktalanságunkat kissé feledni próbáljuk, emeljük tekintetünket az égre – a csillagokra és a fényüket visszaverő égitestekre – és tegyük fel magunknak újra az évezredes kérdést: vajon visszanéz-e onnan ránk valaki? Vagy valakik? Magunk vagyunk-e a Világegyetemben vagy sem? Ahogy Arthur C. Clarke mondja: mindkét válasz egyformán félelmetes.

Hangyalétünk kissé elkeserítő velejárója, hogy minimális esély mutatkozik pillanatnyilag arra, hogy egyáltalán felfedezzük idegen civilizációk létét (a kapcsolatfelvétel problémáját itt már nem is említem), illetve ha fel is fedeznénk őket, egyelőre képtelenek volnánk fizikailag megközelíteni. Ennek oka részben az, hogy képtelenek vagyunk az energia magasabb szintű felhasználására. Például, ha a Kardasev-sejtés szerinti I. típusú civilizáció lennénk, már annyira fejlettek volnánk, hogy a bolygónk összes erőforrását fel tudnánk használni, beleértve az ide érkező összes napfényt, és mindennek teljes irányítására képessé válnánk (pl. az időjárás befolyásolására, a vulkánok energiájának felhasználására stb.).

A II. típusú civilizáció elérésekor már a központi csillagunk összes energiájával gazdálkodhatnánk, vagyis 10 milliárdszor annyival, mint az I. típus esetében, elpusztíthatatlanok volnánk, jöhetne meteorbecsapódás, jégkorszak vagy a Nap felfúvódása, egyszerűen elköltöznénk, akár bolygóstul, az Univerzum egy barátságosabb szegletébe.

Mire III. típusú civilizációnak nevezhetnénk magunkat, addigra a galaxisunk összes energiájának uraivá válnánk (itt megint beugrik egy 10 milliárdos szorzó), vagyis olyan tudások birtokában lennénk, mint az elképzelt galaktikus civilizációk, például a Birodalom a Csillagok háborújában, vagy Asimov Alapítványában.

Ezekhez képest vagyunk a 0. típusban, amikor bolygónk energiáit és a Nap energiáját is legföljebb részben vagyunk képesek felhasználni. Azok a civilizációk, amelyekben évente legalább néhány százalékkal nő az energia iránti igény, néhány ezer vagy tízezer év alatt szükségképpen átalakulnak egyik típusból a másikba. Vagy elpusztulnak.

Az átalakulás tehát nem törvényszerű, pontosabban, veszélyeket rejt magában. Legveszélyesebb éppen a 0.-ból az I. típusúba történő átalakulás.

Mindez nem sci-fi, hanem fizikailag (kvantumfizikailag) megalapozott tézisrendszer, legolvasmányosabban Michio Kaku írja le A lehetetlen fizikája című könyvében, innen idézem, mik azok a tényezők, amelyek komoly gátjai lehetnek ennek az egyébként természetszerű fejlődésnek:

„A 0. típusú civilizációkat pusztulásra ítéli a szektaszellem, a fundamentalizmus és rasszizmus, amelyek a civilizáció felemelkedésének kísérőjelenségei, és egyelőre nem tudhatjuk, hogy ezek a törzsi és vallási szenvedélyek nem akadályozzák-e meg az átmenetet.”

Kaku egyébként továbbmegy, meglebegteti annak a lehetőségét, hogy eddig még azért nem láttunk I. vagy magasabb szintű civilizációra utaló jeleket, mert mind elbuktak korábban ezen a megmérettetésen. A fizikusok úgy képzelik, hogy civilizációnk sokszínűsége megmaradhat, de csak abban az egyetlen esetben, ha erre rárakódik egy ún. „planetáris kultúra” – ennek csíráit pedig már felfedezhetjük a mostani világunkban is.

Például, amikor japán származású amerikai Michio Kaku találkozott a magyar származású amerikai Teller Edével, alig hiszem, hogy bármelyikükben is felbuzgott volna a nemzeti öntudat, netán a maga (szub)kultúrájának felemelkedési lehetőségét látta volna egyéni teljesítményében – mi több, azt hiszem, egyik tudós sem látta egyéninek annyira a saját teljesítményét, mint amennyire a kultúrtörténet óhatatlanul is annak láttatja. Persze, semmi nincs kizárva.

A kérdés azonban adott: Az emberiség túlélése érdekében képesek vagyunk-e lemondani a fundamentalizmusról, rasszizmusról, félre tudjuk-e tenni a szektaszellemet, hogy képesek legyünk minden létező energiát a szolgálatunkba állítani, civilizációnkat megőrizni további évezredekre? Igen vagy nem? Akárhogy is – részben megint Arthurt idézem -: mindkét válasz félelmetes. De nem egyformán.

Ja, és persze az is lehet, hogy az idegenek már rég köztünk vannak:

 


[1] Nyikolaj Kardasev sejtése, mely szerint a Világegyetemben előforduló civilizációkat energiafelhasználásuk alapján osztályozhatjuk.