Barátom, Franz

Olyan, mint egy pszichotriller, nem merem egyben magamhoz venni, de mindig visszatérek hozzá. Ha jól számolom (általában nem számolom jól), úgy tíz éve csinálom, hogy elkezdem elölről és nem olvasom végig, csak bele, két-háromoldalnyi darabokban adagolom, és minden adagban van legalább egy olyan, hogy elvagyok vele hetekig. Tulajdonképpen beszélgetünk. Barátok vagyunk, mert olyan dolgokról beszélgetünk, amikről mással nem lehet.

Azért merem azt mondani, hogy nem lehet, mert kipróbáltam. Elkezded mondani és két eset van, az egyik, hogy nevetséges lesz az egész, annyira patetikus, ha kimondod, amit érzel, hogy te magad is elröhögöd, a másik, hogy egyszerűen érthetetlen. Azt mondja a Dávila*, hogy a művészet csúcsa szavak segítségével visszaadni a dolgoknak azt a jelentést, amitől a szavak megfosztották. (Ami azt illeti, ha Dávila csak ezt az egy mondatot írta volna (amit nem egészen pontosan idézek), máris a barátom lenne, írt többet is, barátom is, de ez most mellékszál.) Szóval az ember olykor néha gyakran mindig meg kell hogy küzdjön a fogalmazás nehézségeivel, különösen baráti beszélgetésekkor, főleg, ha nem akarja a barátait elveszíteni, nekem pedig ez szokott sikerülni, mármint az elveszítés, annyira jól tudom elmondani, amit nem akarok, hogy még a potenciális barátokat is el tudom vele riasztani, úgyhogy egy idő óta hallgatok ilyesmikről, illetve halott barátaimmal beszélgetek. Az a csuda ezekben, hogy a párbeszédben egyáltalán nem zavaró, hogy halottak.

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar. – mondja Holden Caulfield, mindnyájunk barátja. Én úgy csinálom, hogy akkor hívom fel Franzot (a Kafkát), amikor csak akarom, és egyáltalán nem vagyok meglepve, amikor válaszol. Persze a legtöbbször azt mondom csak, hogy Eh, bakker, ezt kurvajó, hogy leírtad, különben azt hinném, nincsenek barátaim.

Végre életem öt hónapja múltán, mikor is semmit sem tudtam írni, amivel elégedett volnék, és amely időt semmiféle hatalom nem fogja pótolni nekem, holott valamennyinek ez volna a kötelessége, ismét az az ötletem támadt, hogy megszólítsam magamat. Még mindig feleltem eddig arra, ha igazán kérdést intéztem magamhoz, így még mindig ki lehetett verni valamit magamból, ebből a szalmakazalból, ami öt hónapja vagyok, és aminek úgy látszik, az a sorsa, hogy nyáron felgyújtsák, s ő elégjen, gyorsabban, mint ahogy a szemlélő egyet hunyorít. Bárcsak meg is történne ez velem! És tízszeresen történjék meg ez velem, mert nem bánom a legboldogtalanabb időszakot sem. Állapotom nem boldogtalanság, nem közöny, nem gyöngeség, nem fáradtság, nem is más irányú érdeklődés, akkor hát mi? Hogy nem tudom, ez biztosan összefügg azzal, hogy nem tudok írni.**

Így szólítja meg magát (és engem) Franz, 1910-ben. Erről sokat beszélgetünk. Aztán az alvásról, pontosabban a nemalvásról, az álmatlanságról vagy éppen a zavaró álmokról. Az intenzív álommunka mint a kimerülés titkos és jóformán szégyenletes okozója.

Álmatlan éjszaka. Már a harmadik egyhuzamban. Jól alszom el, de egy óra múlva felébredek, mintha rossz lukba dugtam volna a fejem. Teljesen éber vagyok, úgy érzem, egyáltalán nem aludtam, vagy csak valami vékony hártya alatt, újra előttem az elalvás munkája és mintha visszautasítana az alvás. (…) Olyan éjszakákra gondolok, amelyeknek a végén mély álomból emelkedtem ki, és úgy ébredtem, mintha egy dióba lettem volna bezárva.

Elég sokat írtam már az alváshoz való viszonyomról, sőt másokéról is (ezt nemsokára olvashatjátok is) annyi biztos, hogy bizonyos életszakaszokban pont így nem aludtam. Máskor másképp. Nagyon sokféleképpen nem alszunk, sokféleképpen alszunk rosszul és különösen sokat hallgatunk róla. Az egésznek a gyökere az a tévképzet, amit gyerekkorunk óta táplálnak belénk az olyan mondásokkal, mint pl. „az igazak álmát aludni”, vagy hogy „aki rosszul alszik annak rossz a lelkiismerete.” Franz szerencsére mondja.

Azt hiszem, ez az álmatlanság csupán onnan származik, hogy írok. Mert bármilyen keveset és rosszat írok is, e kis megrázkódtatások mégis érzékennyé tesznek, különösen estefelé és még inkább reggel érzem nagy, belém hasító lelkiállapotok szélét, közeli lehetőségét, amelyek mindenre képessé tehetnének, és ilyenkor aztán az általános lármában, amely eltölt, és amelynek nincs időm parancsolni, nem lelek nyugalmat. Végeredményben ez a lárma csak szorongatott, visszatartott harmónia, amely szabadjára engedve mindenestül eltöltene, sőt szélesre kifeszítene, és aztán még úgyis eltöltene. Most azonban ez az állapot halvány reménykedés mellett csupán kárt okoz nekem, mivel lényemnek így nincs elegendő befogadóképessége, hogy a jelenlegi keveréket eltűrje, nappal segít a látható világ, éjszaka akadálytalanul szétszabdal.

Így forgunk estéről reggelre, reggelről estére és persze írunk, ahogy sikerül, és felolvasáskor szembesülünk a valódi szégyennel.

A keserűség, amelyet tegnap este éreztem, mikor Baumnál Max felolvasta kis automobil-történetemet. Mindenki elől elzárkóztam, a történettel pedig úgy szólván a mellemre szorított államat szegeztem szembe. A történet rendezetlen mondatai olyan hézagokkal, hogy két keze beleférne az embernek; az egyik mondat magas hangzású, a másik mély, ahogy jön; egyik mondat úgy súrlódik a másikhoz, ahogy a nyelv egy lyukas vagy hamis foghoz; egyik mondat olyan nyers kezdettel masíroz elő, hogy az egész történetet bosszús ámulatba ejti; beimbolyog egy álmos Max-utánzat (tompított-felszított szemrehányások), néha olyan az egész, mint egy tánciskolai kurzus első negyedórája. Azzal magyarázom magamnak, hogy kevés az időm és a nyugalmam, hogy tehetségem lehetőségeit teljesen kiaknázzam. Ezért mindig csak félbeszakadó kezdetek jönnek létre, félbeszakadó kezdetek például az egész automobil-történeten át. Ha írhatnék egyszer valami nagyobb egészet, jól megformálva elejétől a végéig, akkor soha nem is tudna a történet végleg elválni tőlem, és nyugodtan és nyitott szemmel, egy egészséges történet vérrokonaként hallgathatnám meg a felolvasást, így azonban a történet minden darabkája otthontalanul kering, és engem az ellenkező irányba űz. – És még örülhetek, ha ez a magyarázat helytálló.

És még sokat-sokat beszélgetünk erről, hogy foszlik szét a kezünk között a művészet csúcsa, és ebben a szituációban teljesen mellékes körülmény, hogy végül ki mit kapirgál meg belőle végül, sőt azt hiszem, ez a párbeszéd nagyon is hozzá tartozik az egészhez, ez is a munka része. Esterházy Péter mondja, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. Amikor ezt olvastam, felnevettem, pont úgy, ahogy a barátod viccén nevetsz, ami azért olyan jó vicc, mert nem vicc. Mindenesetre örülhetünk, ha ez a magyarázat helytálló.

_____________

*Nicolás Gómez Dávila

**minden kiemelt idézet forrása: Franz Kafka: Naplók, levelek (Európa, 1981. F: Györffy Miklós)

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s