Képeket néző

Szerintem írtam már erről a könyvről (nem keresem meg), de most újraolvastam és annyira feldobott, hogy megint írok róla. Daniel Arasse francia művészettörténész volt, aki tudósokra ritkán jellemző módon egyszerre működtedte a szakmai és a kívülálló szemléletet, és ezt meg is írta, meglehetősen szórakoztató formában. Nem ez az egyetlen, laikusoknak szóló könyve, és kétségtelen, hogy jól ismer minket, a képeket nézőket, mert mi vagyunk azok, akik szívesen olvassuk az ún. művészeti írók szövegeit is a tudományos, művészettörténeti írások mellett (semmiképpen nem helyettük), Arasse szövegeiben pedig ezt a kettőt kapjuk meg egyszerre, és még élvezzük is.

A művészeti írók értelmezési ficamait tehát teljesen elkerüli, ugyanakkor úgy tud (velünk együtt) ránézni egy-egy képre, hogy nem fél kétségbe vonni mindazt, amit már korábban megírtak róla a kollégái, neves szakemberek.

A Festménytalányok című kötet a Festménytörténetek folytatásának is tekinthető, 2010-ben jelent meg a Typotex kiadónál (elektronikus kiadóról évén szó, minden könyvük folyamatosan beszerezhető), és öt híres képet vesz alaposan szemügyre, valamint egy jelenséget, Mária Magdolna festészeti és vallási értelemben kitalált alakját.

Amikor évekkel ezelőtt először olvastam a könyvet, legmegkapóbbnak az első témát körüljáró okfejtését találtam, Tintoretto Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt című képével kapcsolatban. Ez tulajdonképpen egy levél, amit kolléganőjének (és valószínűleg barátjának) bizonyos Giuliának ír, akivel, úgy látszik, jó ideje beszélgetnek képekről. A levélben utalást találunk Giulia előadására, amiben a Tintoretto-képpel foglalkozott, s az ő megközelítése indította Arasse-t az írásra, túlzott és kizárólagos ikonográfiai megközelítést vetve a nő szemére.

A helyzet az, hogy míg Giulia ragaszkodni látszik a hagyományos értelmezéshez és a képen a megszégyenülést, a házasságtörés elítélését kívánja látni és láttatni, barátja megpróbálja kicsit felrázni, ezzel minket is arra vesz rá, hogy nézzük új, friss tekintettel ezt a képet.

Azt állítod például, hogy Vénusz igyekszik elrejteni a rajtakapott meztelenségét; de honnan veszed, hogy nem az ellenkezőjéről van szó, és nem éppenséggel felfedi a meztelenségét, hogy elcsábítsa Vulcanust? Az a benyomásom, hogy te, aki általában olyan nevetős vagy, a művészettörténetet nem akarod jókedvűen művelni. Mintha szakmai kötelesség lenne nem nevetni, még csak nem is mosolyogni.
(8. o.)

És valóban. Nézzük meg újra. A kérdés, mit is keres Vulcanus a felesége lába között? Miért is nem foglalkozik azzal, hol van a gaz csábító (ott lapul, eléggé nevetségesen, az ágy alatt), és még a csaholó kutyával sem törődik, aki pedig jó házőrzőként pontosan jelzi, hogy hol van a betolakodó. Rendben, Arasse szerint is lehet Vulcanus süket, mint az ágyú, elvégre kovács, egész hosszú életében a vas pengése zsibongott a fejében, de valahogy csak el kellett jutni addig az ágyig, és látni azért lát, ez egész biztos.

Aztán nézzük meg a háttérben látható kerek pajzsot, ami tükörként működik. A pajzsnak és a tükröző pajzsnak mitológiai vonatkozású részletezésétől itt eltekintek (pár mondatban Arasse kiválóan összefoglalja), inkább rád bízom, kedves, képet néző olvasó, hogy nézd meg, mit is látsz benne pontosan. A vicc az, hogy nem pontosan azt látod, amit tükröznie kéne. Hogy ez nem egyszerű festői hiba, abban is biztosak lehetünk. Arasse szerint a nagyon közeli jövő pillanatát látjuk benne, amikor a jó Vulcanus úgy dönt, hogy ő lesz az, aki bemászik a feleségéhez az ágyba. Huncut, mi?

Annyit teszek még hozzá, hogy ebben a képben (is) sokkal több van, mint első ránézésre hihetnénk, Arasse pedig minden lehetségest föl is vet.

Továbblapozva, a harmadik – Egy fekete szem című – fejezetben találkozunk egy óriási meglepetéssel. Id. Pieter Bruegel Háromkirályok imádása című képén.

Nyilván nem írom le itt mindazt, amire Arasse felhívja a figyelmünket, csupán a legszembetűnőbbre: ami szembe éppen hogy nem is tűnik, a szerecsenkirályra. Az egész kép kulcsa és legnagyobb rejtélye ő. A kép jobb oldalán, első látásra egész egyszerűen kimarad az érzékelésből, jóformán megfeledkezünk róla, de onnantól, hogy észrevettük, már nem tudjuk levenni róla a szemünket.

S maradjunk is a szemnél, méghozzá az ő szeménél, a nagyon nehezen észrevehető tekinteténél. Ezen a képen a tekintetek vonala a legjelentősebb, minden furcsaságot megmagyaráz. A képen feltűnik maga a festő is, és nem gondolnánk elsőre, hogy milyen fontos utalás tétetik a híres Hieronymus Bosch-ra. Kutassunk kicsit és világos lesz, ha nem, akkor Arasse elmeséli.

Daniel Arasse

Még megemlítem azt a fejezetet, ami a mostani olvasással lett számomra igazán érdekes, a Magdolna gyapja címűt, amiben az egész Mária Magdolna-ügyet látjuk egészen új megvilágításban. Arasse könnyedén átkalauzol minket a figura megszületésének írásos és képzőművészeti útvesztőjén (egyáltalán nem túlzás, hiszen éppen a sok egybeesés és hasonlóság lesz az, aminek a keveredéséből létrejöhet a figura), és rámutat arra, micsoda óriási szükség volt egy kurvából lett szentre ahhoz, hogy a nők megtalálják a maguk szentháromságát. Éva-Mária-Mária Magdolna. Éva az eredendő bűn, akivel nem azonosulhatunk, Mária (a szűzanya) a tökéletesség, akivel szintén képtelenség, így kellett valaki, aki a kettő között áll, aki reményt ad minden halandó nőnek.

És mire föl ez a gyapjazás? Nos, ez egy hosszabb történet, itt most csak annyit írok le róla, ami elindíthatja az érdeklődést. A szőrzetről van szó. A klasszikus festészetben a természetben csak szentek vagy mitológiai alakok lehetnek meztelenek, és érdekes azon is elgondolkodni, hogy jelenik meg a szőrzet. Mária Magdolna pedig nem lehet látható soha teljes meztelenségében, hiszen éppen arról van szó, hogy elveszíti “bűnös” testiségét. S mivel igen valószínű az is, hogy alakja több nőalakból formálódott, szüksége volt egy attribútumra, ez lett a haja. Ez a haj, a megmutathatatlan szőrzet, tulajdonképpen. S a nagy, elomló hajzuhatag egyszerre az egész bujaság, testiség jelképe is.

És végül, egy gondolkodtató kép. Nézzük meg Tiziano Urbinói Vénuszát!

A legfontosabb kérdés, ami felvetődik: Hol áll a képen ez az ágy a meztelen Vénusszal? Benne van-e a képben, vagy kívüle? Lehet-e ez egy valódi ágy vagy csak matracok a földön? Ha az utóbbi, akkor a kép nézője ugyanis nem állhat, hanem csakis térdelhet Vénusz fekhelye előtt. Huncut, huncut ez is. Más szempontból persze az is nagyon fontos kérdés, hogy most akkor maszturbál vagy nem, ez a nő? Arasse azt is felveti, hogy konkrétan egy pin-up girl-t látunk.  De ezzel talán túl messzire mennénk. Mindenesetre érdekes, párbeszédes vita-stílusban fejti ki mindezt, olyan ügyesen, hogy a végén mégiscsak magunk döntsük el, mit minek és hogyan látunk. Ja, még valami. A fekete háttér, ami előtt a félrehúzott sötétzöld függöny látható. Az a háttér vajon mi lehet? Arasse szerint nem más, mint egy “képernyő”, ami pusztán vizuális hatás kedvéért van ott. Vegyük észre, hogy a fekete háttér széle pontosan Vénusz élvezeti középpontjának vonalában van. Érdekes.

Hajlok arra, hogy Manet az Olympiával tökéletesen értelmezte újra a képet több mint 400 évvel később:

Ti mit gondoltok?

(Daniel Arasse: Festménytalányok, Typotex, 2010, f. Seláf Levente)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s