Hullarejtegetők

Volt, amikor nem adták ki a halottakat. Egy nap is számít. Meg még egy. A fejadag, az fejadag. A szűken mért, egyre kisebb, egyre nyomorúságosabb adag is csak valami. Amíg nem lett szaga, amíg fel nem puffadtak a belei, amíg nem vált el a köröm a körömágytól, amíg nem lett egészen lilafekete a nehézkedési erőnek megfelelő területeken, amíg fel nem szabadultak a torokban nyomot hagyó szagú gázok, amíg nem jöttek túlzottan nagy számban a bogarak, amíg be nem köpték a legyek, egyszóval a legvégső határig, ameddig csak lehetett, nem adták ki. Elvették a rá jutó részt is, elosztották a morzsákat.

Vagyunk. Két oldalról szorosan melléállunk, vállal támasztjuk a vállát, a lábát előre rugdossuk, fejébe nyomjuk a sapkáját, valakinek a sapkáját, hogy eltakarjuk, kivisszük a sorakozóra. A betegeinket, gyógyítóinkat, iskoláinkat, tanárainkat, gyárainkat, színházainkat, újságjainkat, közmunkásainkat, gyerekeinket, apáinkat, anyáinkat.

Még egy nap, meg még egy. Koldustort ülünk azon, ami még lecsorog. Valahonnan, elképzelhetetlenül magasból.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s