Mindenki

Azt vettem észre, hogy mindenki úgy érzi, meg kell nyilvánulni a Mindenki (Sing) Oscar-díja kapcsán. Aztán a megnyilvánulásokra reagálni, aztán a reagálásokra reagálni stb.

Nekem egyáltalán nem kell megnyilvánulni, személyes okokból érdekel a téma, figyelemmel kísérem a film körül kialakuló vitát (illetve, örülnék, ha vita lenne, de valójában csak a szakadék két oldaláról kiabálás van), és persze nekem is van véleményem. A hangsúly itt a vélemény szón volna, amit ma mindenki (következetesen, minden oldalon) összekever a kritikával. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valódi kritikus van az országban, és nulla kezemen, hányan írtak közülük a Mindenkiről.

Nem mintha indokolni kéne, miért írok a saját blogomba posztot egy filmről, de azért leírom, hogy ez a kisfilm miért áll hozzám közel. Nem az Oscar-díj miatt (aminek szívből örültem és gratulálok hozzá), hanem mert ez az én generációm. Annyira, hogy 91-ben én pontosan annyi idős voltam, mint a filmben szereplő gyerekek, ráadásul még énekkaros is voltam (nem, nálunk nem voltak tátikázók az énekkarban, kiváló tanárnőnk volt és nem hajtottunk versenyekre). Azt a gyakran elhangzó, igaztalan vádat szeretném elsősorban elhessegetni, hogy tíz év körüli gyerekek nem képesek ilyen összefogásra.

A véleményíró újságírók arról a tényről feledkeznek meg, hogy ez a generáció volt az, amelyiket a legfogékonyabb, legfélelemmentesebb időszakában érte a rendszerváltás. Abban a korban, amikor a gyerek még nincs (egészen) betörve, amikor még akár az összefogás erejében is képes hinni. Egyszer csak szembesültünk azzal, hogy nincs a világon semmi biztos, ezért igenis bele lehet kapaszkodni az igazunkba, ki tudja, holnap mi lesz, mi ma még csináljunk valamit jól. (Gondolj bele: elkezded az iskolás életedet a Mókus őrsben, aztán pár nyárral később az egész kisdobos-úttörő mozgalom a múlté, lecserélik az iskolád, utcád nevét stb. – nem ragozom, írtam erről egy egész könyvet.) Ezt az én generációm nagyon jól tudja: semmi, de semmi nem biztos ezen a világon – ebbe is ment tönkre.

Mi vagyunk a még nem öreg, de már részben külföldre szakadt generáció, akik nem tudtak ebben az országban mit kezdeni azzal, amit demokráciának nevezünk, mert nem volt előttünk senki, aki legalább már látott volna ilyet. Amikor kezdődött, még minden a szüleink/nagyszüleink kezében volt, mire felnőttünk, már minden elbaszódott (az ország szétlopása, a feldolgozhatatlan múlt stb.). Szabadabbak voltunk az előttünk lévőknél, de nekünk már ehhez a szabadsághoz a teljes bizonytalanságot is hozzácsapta a történelem. Nincs olcsó hitel, biztos lakás, biztos állás, biztos nyugdíj… ezek mesebeli dolgok, amikről a felmenőinktől hallottunk. A jogainkkal egész életen át ismerkedünk, pedig jókor kezdtük, pont akkoriban, amikor a Mindenki képzelt kórusa beint a karmesternek. Még hogy ne lettünk volna képesek ilyesmire!? Szerintem az én generációból minden iskolában 1-2 évfolyam volna, ahonnan hasonló (ha nem is ilyen nagy jelentőségű) eseményekről sztoriznak a mai napig, ha összejönnek egykori osztálytársak. Volt ilyen nálunk is. Amikor elhatároztuk, hogy nem megyünk be egy órára (és ez nem válogatott társaság, csak sima osztály) – és nem egyszer fordult elő. Pontosan tudtuk, hogy nem lehet egy egész osztályt megbüntetni, nem lehet már. Vagy pozitív értelemben is képesek voltunk ilyesmire, például meglepni egy tanárt a születésnapján – volt ilyen is, egyszer.

Szóval, a film mindenkinek mást jelent, mást juttat eszébe, kiterjesztheti a jelentését mélylélektantól a mai politikai viszonyainkig sok mindenre. Nekem azt a szomorú tényt erősíti, hogy volt itt egy jobb sorsra/világra érdemes generáció – amiből nem lett semmi. De azt is üzeni, hogy figyeljünk a gyerekekre. Amíg vannak, amíg lázadnak, van remény.

Reklámok

4 thoughts on “Mindenki

  1. Még nem láttam a filmet, de meg fogom nézni. Sok-sok cikk, kritika, elemzés olvastán nekem az volt a furcsa, hogy egy műalkotástól miért a valóság betű szerinti ábrázolását kérik számon a “kritikusok”. Egy műalkotásnak nem az az egyik eszköze, hogy akár túlzó képekkel láttassa a mondanivalót? Ami lehet, hogy nem is az amit a szemünkkel látunk, hanem az amit az eszünkkel érzünk.

    Kedvelik 1 személy

  2. “Azt a gyakran elhangzó, igaztalan vádat szeretném elsősorban elhessegetni, hogy tíz év körüli gyerekek nem képesek ilyen összefogásra.”

    Ez nem egy dokumentumfilm, hanem egy játékfilm, ami egyszerre reflektál a valóságra, és egyszerre mutat be egy ideát, sőt, többet is. Például az összefogást a zsarnoksággal szemben. Vagy a normális, élhető élet ideáját a teljesítményorientált, embertelen maximalizmus ideájával szemben. Kár számon kérni rajta a dokumentumszerű ábrázolást.

    Ugyanakkor meg nagyon is jó, hogy ez a vita feléled! Talán pont ez a nagy erénye a filmnek. És talán pont ez volt a rejtett szándék is a készítők részéről. Az, hogy feltegyünk ilyen kérdéseket: képesek lettünk volna így összefogni? Nem? Miért nem? Mi történt velünk az iskolában? Mi történik velünk azóta is? Milyen jogai vannak a gyerekeknek? És a felnőtteknek? Milyen elbánást kell eltűrnünk, és mi ellen fellázadnunk? Akár gyerekként, akár felnőttként?

    Kedvelik 1 személy

    • Így van, ez egy több szempontból is értelmetlen vád. (És még sok hasonlóval illetik a filmet (pl. nagyjátékfilmekkel vetik össze stb.), amiről itt nem is írtam, erről is csak azért, amiért. :))

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s