Egyszer csak megszűnt

Naplovam

Sok olyan pont van, amikortól az ember felnőttnek számíthatja magát. Az egyik mindenképpen a szülők elvesztése, amikortól soha többé nem mondja senki hogy kislányom, kisfiam.

Nekem a másik az, amikor egyszer csak megszűnt bennem a vágy a saját otthonra, úgy értem, hogy nem akarok birtokolni egy ingatlannak nevezett, a közös térből lehasított teret. Kergettem ezt a vágyat egy darabig, a családi ház romantikája váltakozott a kényelmes lakás biztonságos (de lehetőleg minél nagyobb) tereivel ebben az álomszerű, elképzelt jövőben, de egy ponton túl semmi mást nem láttam ebben, mint kötelmeket. Amit birtokolsz, az birtokba vesz, akkora közhely, hogy még ide is beillik, sőt ide illik csak igazán.

Nem volt soha vagyonom, örökségem, megtakarításom, valódi esély is csak egyszer mutatkozott arra, hogy családostul saját ingatlanhoz jussunk, de egy (nekem nem vér szerinti) rokon szíves ellenállásába ütközött, meghiúsult, és habár ezt azóta sem bocsátottam meg neki, most pontosan tudom, hogy jó ez így, legalábbis jobb, mintha egy vidéki városban lenne egy nehezen eladható házunk, amire kölcsönt fizetnénk, de amiben se élni se meghalni nem érdemes.

Nem mondom, jó volna egy hely, ahol a könyvtáram elvan, igen, elvan, mert nem azt szeretném, hogy “kényelmesen kialakított, igényes otthonom dísze” legyen, nem kiállításra szánom én a könyveket, hanem csak arra, hogy én tudjam, mikor melyik polcra kell nyúlni. Szóval egy hely, ahol dolgozni tudok és ott lehetnek a dolgok, amik ehhez kellenek (pl. a könyvek), de abban a pillanatban, hogy eldőlne, hogy hosszú évekig, évtizedekig csak ez a hely lehet, már börtön lenne.

Nem tudom, hányszor költöztem életemben, ha a fiatalkoriakat is beleszámolom, tíz fölött van (néha össze szoktam számolni, de nem fontos), mindahányszor kellett. Nem mindegyik esetben kellett volna feltétlenül, de semmiképp nem a kedvtelés, a szebbre, jobbra, nagyobbra cserélés vágya vitt tovább, nem a helyhez kötött  – és mint ilyen: földhöz ragadt – elképzelt boldogság vagy boldogabb élet felé költöztem, hanem épp ellenkezőleg. Minden költözésnél reméltem, hogy azt a nehezen megfogható valamit, amit jobb szó híján nevezek boldogságnak otthonnak, azt magammal tudom vinni. A tapasztalat azt mutatja, hogy mi az hogy.

Nemhogy magával tudja vinni az ember, hanem meg is újítja. Minden költözés leégés, ahogy a Nagymama mondta, de ő is annyit költözött, amennyit én, pedig abban az időben még kevésbé volt ez szokás, viszont szokás volt a többgenerációs ház meg ott halni meg, abban az ágyban, amiben megszülettél (ja, otthon, bábával, nyolcvan év van köztünk és ez akkor is ennyi lesz, amikor én leszek nyolcvan és nevetve nézek vissza erre az egész cirkuszra és legalább azt nem fogom bánni, hogy egy ingatlannak nevezett dologra sokat fecséreltem volna az életnek nevezett dologból), szóval leégés, anyagi értelemben, de valami másban hatalmas épülés, de ezt is, azt hiszem, csak a Nagymama tudta volna megmondani, vagy leginkább megérteni.

Felnőtt vagyok onnantól, hogy rájöttem, jobb, ha erre a kis időre nem kötözöm meg annál jobban magamat és a családomat, amennyire amúgy is megkötöz minden de minden ezen az égadta világon.

Reklámok

2 thoughts on “Egyszer csak megszűnt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s