Akik élnek, azok délnek mennek – Velence

Úti napló, 2016, nyár (1)

Az idei nyárra egy hét jutott, amibe mindent beletettünk, ami csak belefért. Ha van kedved, kedves olvasó, elviszlek egy körre:

Velence – Verona – Cannes – Saint-Tropez – Monaco – Milánó – Stelivo-hágó – Innsbruck.

Szombaton hajnalban indultunk, ami azt jelentette, hogy le sem feküdtem. A csomagolásban szerzett többéves rutinomnak köszönhetően semmi (de tényleg semmi) nem maradt itthon.

Ezeket a csigákat Szlovéniában egy pihenőben fényképeztem. Szeretettel:

20160709_113532

A baj csak az, hogy a fényképezőgépem viszont úgy döntött, hogy magába zárkózik, nem kommunikál holmi memóriakártyákkal, úgyhogy az első naptól eltekintve többé nem is tudtam vele fényképezni, csak mobillal. Így tehát nemhogy nem maradt itthon semmi, de volt egy tetemes méretű plusz csomagunk, amit mindig becipeltem minden szállásra, nehogy véletlenül akármi vagy bármi. Éjáó.

Délután megérkeztünk Velence Fusina nevű részére, ahol kiváló tengerparti kemping van, elfogadható ár, 20 perc alatt bent vagy innen a 16-os vaporettóval a város leggyönyörűbb részén. Van lehetőség sátrazni, lakókocsival érkezni, mi ilyen bungalóban laktunk, 6 személyre szól, de négyünknek igazán kényelmes volt, és a legkirályabb, hogy volt légkondi, ami azért elkel, amikor 40 fok van árnyékban (reggel csak 30):

20160709_133509

Az a helyzet, hogy Velencéről nem tudok elfogulatlanul beszélni, sem írni. Nekem a Velence az egy olyan, hogy olyan nincs is.

Álom, akárhányszor járok ott. Olaszország bizonyos részein elkap az az érzés, ami nem szokott, hogy itt tudnék élni. Mert amúgy mindenütt turista vagyok, beleértve az összes eddigi otthonomat. Turistának lenni persze jó, az ember folyton bámul és csodálkozik, mindig kicsit kint marad, úgy értem, kívül, és kívül maradni is jó – adott esetben, ami az én esetem, egyenesen szükségszerű. Az utazásban is ez a jó, nagyon is ott vagyunk, de nem kell ott lennünk.

Amikor a vaporettóról meglátom az első (második, sokadik) házakat, nekem már másképp dobog a szívem, nem hevesebben, se nem jobban, csak másképp, van benne valami elfogódottság, hogy most akkor itt vagyok, benne a világ egyik középpontjában. A világnak sok kis középpontja van (akarom mondani: végtelen számú, még ennek a mi, emberi, épített világunknak is), és megmagyarázhatatlanul csodálatos érzés felismerni, amikor benne vagyunk.

20160709_192016

Például megyünk a kocsival, szól egy olasz rádióadó, és arra gondolok, hogy ez a nyelv tényleg zene, már ahogy az ember egy nagyjából ismeretlen nyelvet szokott hallgatni, hogy mindig keletkezik benne valami érzés, mire hasonlít, amit hall, mire emlékezteti, mekegnek vagy raccsolnak, milyen a ritmusa, a tónusa, milyen állati hangok vagy milyen színek meg illatok jutnak az eszébe minderről, mit tud megérezni egy nyelvből anélkül, hogy igazán értené. (Elő is szedem a nyelvkönyvet megenst, hogy ha netán jövőre is megyünk, ne csak megértsek egy-két szót, de meg is merjek szólalni.) Szóval, hallgatom, és kedvem lesz kimondani, nem csak azt az egy példamondatot, amit sok éve elsőnek megtanultam (Vado a comprare un chilo di pomodori :))

Nekem ez szép, nekem ez úgy egzotikus, hogy közben otthonos, és nem hullanak ki a fejemből a szavak, egyedül a melizia nevű sütit jegyeztem meg nehezen, pedig az nagyon finom, kívül ropogós, belül puha leveles tészta, édes és savanykás barackkal töltve.

Szombaton este tehát és egész vasárnap Velencében voltunk. Amikor kiszálltunk a vaporettóból, ez jött szembe – pontosabban lógott:

20160710_122044

A másik oldalról meg belóg egy templom (nehéz is Velencében templom nélküli képet készíteni), az a Santa Maria del Rosario, ahová beléptem egy fotóra:

20160710_122211

Amit most már semmiképpen nem akartam kihagyni, az a Szent Márk székesegyház, amiben eddig egyszer sem jártam, amikor Velencében voltam. Elriasztott a sorban állás, vagy mert nem volt nálam megfelelő ruha – az ilyen nagy templomokba ugyanis az olaszok nem engednek be ujjatlan cuccban vagy túl rövid öltözékben. Most eleve úgy öltöztem, hogy ez ne lehessen gond.

Jó fejek voltak, mert vasárnaponként csak délután 2-től 5-ig látogatható a templom, de már fél egy körül kinyitották, látva a gyülekező tömeget. A sor egyébként elég gyorsan haladt, szóval érdemes beállni. És nagyon érdemes megvenni pár euróért a jegyet, amivel fel lehet menni a múzeumba és ki az erkélyre. Ilyeneket lehet ott és onnan látni (képre kattintva nagyobb képek):

A homlokzat négy lova egyébként másolat, az eredetit bent lehet megnézni (ahol viszont nem szabad fényképezni).

És hát, a vízen buszozni a világ legmurisabb dolgainak toplistáján nálam fent van. Főleg, ha ilyeneket lehet bámulni közben:

20160710_195028_Richtone(HDR)

A nap végén még elhaladtunk a régi és új világ találkozási pontjánál is:

20160710_195800_Richtone(HDR)

Itt még néhány kép, ezt is lehet lapozni:

Vasárnap este pedig, amikor visszaindultunk a szállásunkra, azt hiszem, életem legnagyobb hajóját láttam közlekedni a Canal Grandén. Persze vontatták, ott nem lehet ekkora motorral csapatni.

20160710_202737_Richtone(HDR)

Én nem tudom és nem is akarom kideríteni, mi az, ami annyira jó Velencében. Alighanem minden jó, még a szemétszag is a sikátorban.

Folyt. köv.: A hétfői nap – Verona és utazás Dél-Franciaországba.

Reklámok

6 thoughts on “Akik élnek, azok délnek mennek – Velence

  1. Visszajelzés: Akik élnek, azok délnek mennek – Verona | NatiLap

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s