Kisebbnél nagyobb, nagyobbnál kisebb örömök

Naplovam

Kedves Naplóm!

Először Nóra szakdolgozata (melyről a Rólam-fül alatt megemlékezem) vetette fel bennem a kérdést komolyan, amit egyébként mások is pedzegettek korábban, csak igazán sosem érettem, hogy mi is a kérdés: Hogy lehet ennyi mindent csinálni? (Itt arra szokás gondolni, hogy én ennyi mindent csinálnék, azaz nem tudom, mennyit, de ennyi kétség kívül több, mint 1, de nem biztos, hogy pozitív egész szám – na jó, szóval, a rajzolás, meg az írás például.)

Az igazság az, hogy most sem értem a kérdést, de most már legalább tudom, hogy miért.

A helyzet az, hogy én mindig ugyanazt csinálom, csak kívülről tűnik másnak.

Itt vannak most például a cipők. A cipő is olyan, mint a vászon meg a papír: nézem, dolgozni fogok rá, és hopp, papír, már ott is vagyunk az írásnál. Igen, én is laptopon írok, de a jegyzet azért még papíron van időnként, és minden írásmű vágya végtére is a papír, akkor is, ha már a kezdetekkor tudatában van annak, hogy legfeljebb otthoni nyomtatón kerülhet papírra. (Különben a Lator László mondja valahol, hogy ahhoz, hogy egy szöveget rendesen át tudjon tekinteni, neki bizony ki kell nyomtatnia, érdekes, gondoltam ekkor, azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen “maradi”, haha.)

De most egy kicsit félrevezető voltam, az egész nem így függ össze, csak néha nem bírok ellenállni a kínálkozó analógiának.

Az egész (ez alatt a bármit-alkotást értem) fejben megy – ezért néz ki kívülről annyira hülyén -, mire eljut a megvalósítási fázisba, már több tucat variáció megszületett és elvettettett. Ülök, elgondolom, hogy milyen dolgot szeretnék látni a papíron/cipőn, és itt most nem véletlenül írtam dolgot mondjuk forma vagy karakter (vagy fellengzős latin szavak tömkelege) helyett, mert addig nem történik semmi, amíg dologgá nem lesz ez a valami.

Az egész úgy zajlik, mintha egy láthatatlan, kis sűrűségű, de nagyonis létező anyagot gyűjtögetne az ember, összehúzná a tenyere/agya élével, mint a homokot vagy inkább leheletfinom szálakat, gombolyaggá, valami képlékeny, masszává. Ez kimerítő és hosszú munka és amikor megvan, akkor még nincs semmi. (Vagy a semmi van, de ezt meghagyom a filozófusoknak.)

Ezután ez a semmi valahogy tömörül, tulajdonságokat vesz fel, élesedik, néha teljesen szétesik, elviszi az első szél. Máskor, szerencsésebb (és hát… sokszor fájdalmasabb) esetben, megmarad, további kísérletek alanyául szolgál, egyre valamibb, egyre dologabb lesz és egyszer csak már a saját tulajdonságainak engedelmeskedve működni kezd. Akkor az ember lerajzolja vagy megírja. Nem, nem mint egy diktátumot, semmi különösebb ihletettség, egyszerűen befejezed azt a munkát, amit egészen odáig is csináltál, csak most már kívülről is látszik.

Ez se valami diadalmenet, itt is jó nagyokat lehet belerontani, melléfutni, melléütni, mellérajzolni stb., mert az agyunk és a fizikai valónk nincs olyan szoros együttműködésben, hogy mindent sikerüljön kihozni a bent már egészen rendesen létező dologból. Ha néha mégis megvan, vagy legalább valami olyasmi, akkor máris: öröm. A kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál kisebb. Mert a legnagyobb öröm mégiscsak a sör.

Reklámok

3 thoughts on “Kisebbnél nagyobb, nagyobbnál kisebb örömök

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s