Mész, mész, bámész

Naplovam

Már megint csak a séta meg a bámészkodás.

varos-este

Nem volt tőlünk messze az erdő, vagyis: Az Erdő, tíz perc alatt eljutottam oda, ahol a legjobb volt belemenni, és ha már benne voltam, a legjobb irányba menni. Nincs benne semmi romantika, de még csak a természet iránti szeretet se (pedig de), és erre most jöttem rá, ennyi (sok) idősen. Most egy erdő, egy kicsi erdő mellett lakom, talán ezért.

Az erdő furcsa dolog, mert minden erdő más – most a botanikusok összeszarják magukat fetrengenek a röhögéstől, jól teszik -, mert már csak úgy van, hogy mindenhol van valamilyen talaj, annak megfelelően alakul a növényzet, annak megfelelően az állatvilág, hogy mindjárt itt az elején mondjak valami okosat. Ez ősszel a legszembetűnőbb. A rikító különbségek. Gondolkodtatok már azon, hogy más kontinensen, miért olyan mások a színek olyankor? Na, ezért. És úgy látom, minél messzebbre megyünk annál másabbak, és lehet (persze, ez csak egy apró feltételezés), hogy ezért is olyan izgalmas dolog messzire menni.

Nálunk szerintem hideg színű az ősz Észak-Amerikához képest például. Ott egy kicsit olyan overhued, de lehet, hogy az egész csak photoshop, majd lehet, hogy egyszer kiderítem.

Az erdők színe különben nem is lényeges, hanem a hangjuk és a mélységük fontos, már ha lehet fontos valami azon kívül, hogy erdő. Az én sekélyes sétálós szempontomból lehet, az, hogy bele lehessen menni, én ezt szeretem és nem azért, mert nincs beton vagy olyan jó csend van (csend? ezt azok mondják, akik nem járnak erdőben), hanem ezért, mert ott kint vagyok valami másból.

Ilyen értelemben tehát nincs különbség nemhogy erdő és erdő, de erdő és város között se. Ha bemegyek egy erdőbe, azzal kimentem valahonnan, ahol a napjaim nagy részét töltöm. Ha a városba megyek, ugyanez történik, semmiben sem különbözik az erdei gyaloglás az éjszakai szemerkélő esőben a városban gyaloglástól, ráadásul éjjel minden dzsungel egyforma (ez nem igaz, de jólesett leírni).

Annyi mégis van, hogy a városban a fények még jobban kizökkentenek az időből, mint amennyire egyébként ki vagyok zökkenve. Nem esteledik úgy rám, hogy az orromig se lássak, nem tudom, mikor van ideje rálépni a hazaútra, olyan nagyon szeretek menni, menni és gondolkodni. Tudom, sokkal bölcsebbnek tűnnék, ha azt írnám, hogy kiürítem az agyam, meg alapvetően törekszem arra a spirituális magaslatra, ahol a gondolatok nem zavarják az elme tisztaságát, de basszameg basszus, én szeretek gondolkodni. És így tudok a legjobban. Meg autóból kifelé bámulva, közben, érzem a jelenlétét annak, aki vezet, azt, hogy a kezében van az életem, ki tudnám tapintani a gondolataimat, annyira megtöltik az utasteret, néha félek is hogy mint a vatta, lassan megfojt minket, ezért, mert nem akarom bántani, néha megtöröm a gondolkodást beszéddel. Meg szeretem ugyanezt a vonatablakon kibámulva. Ott meg se kell szólalni.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a gondolkodás és a helyváltoztatás között szoros összefüggés van. Az elme mozog, ahogy a tekintet meg a test. Persze, ez is csak egy feltételezés.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s