Különben mindig a játék a lényeg

Naplovam

Kedves Naplóm!

Nem tudom, persze, csak így magamnak fogalmazgatom, ez a blog az egyetlen amit igazán hobbiból csinálok, semmi értelme és mégis csinálom, kedvtelésből, a kutya nem kényszerít rá és én se akarok tőle semmit, csak ideírok néhány dolgot, ami megfordul a fejemben, lehet, hogy később még meg is gondolom, ez mondjuk ritka, mert ha végre van időm leírni, akkor már inkább csak azokat írom le, amiket már sokszor meggondoltam és eljutottam velük valamiféle viszonylag stabilnak nevezhető álláspontra, és annak meg szoktam örülni, mert az életben a viszonylag stabil a legtöbb, amit el lehet érni, főleg a jelentéktelenebb kérdésekben, persze a Nagy Kérdésekkel kapcsolatban is előfordul, de azért mindegyiknél mindig nyitva marad az ajtó.

Szóval nem tudom, persze, de egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a játék az egyetlen lényeges dolog, hogy ti például szerettek-e kilépni az ajtón és elgondolni, hogy Valaki Más vagytok, vagy elutazni, mert utazás közben és idegen helyen az ember mindig kicsit Valaki Más és ha már az, akkor rádob még egy lapáttal és egészen komolyan eljátssza, hogy ő most az a valaki, vagy például szerettek-e, csak egy kicsit, belépni mások életébe, kipróbálni, milyen lenne máshol élni, milyen lenne egy másik lakást nevezni otthonnak, kanárit tartani vagy kutyát, sétálni egy másik környéken, másfajta szekrényből venni ki reggel a ruhát, más kilátásban gyönyörködni vagy utálni, elképzelni és ha van rá egy lehetőség kipróbálni, milyen lenne, milyen pontosan.

Közben végig tudni, hogy ez játék, hogy ha úgy lenne, az már más lenne, de néha meg annyira bele lehet élni magát az embernek, hogy az izgalmon túl már a belefásulást is megérzi, mert minden folytonosságban van valami fárasztó, és kiderül, hogy mennyiféleképpen lehet belefásulni a dolgokba, hogy az se ugyanaz mindig. Hogy megfáradni mennyiféleképpen lehet valamiben, hogy mennyiféleképpen lehet kijönni belőle, azt is csak így, játszva lehet megtudni, azt hiszem.

Ha írok (nem blogot, nyilván, hanem nevezzük úgy, hogy hosszabb-rövidebb szöveget – már annyit emlegetem, hogy tényleg be is fogom fejezni…), szóval, ha írok, ugyanez történik, szerintem az írás maga egy soha-fel-nem-növő öregember, miközben folyamatosan úton van, költözik, átalakul, magára szed és cipel annyi információt, mint egy történelematlasz. Az egész abból a gyermeki szerepjátékból építkezik, amikor eljátszottuk, hogy felnőttek vagyunk, most én vagyok a tanító néni, most én vagyok a hentes, most én vagyok a pénztáros, most én vagyok a buszsofőr, most én vagyok az anya, az apa, a nagymama, a szomszéd, ki akart gyereket játszani ilyenkor? Azt pont ismertük.

És akkor ezt csinálja az ember, és közben nem mindig tudja, hol kezdődik és ér véget a játék, pedig egyszer, sötétedéskor mindenkinek haza kell majd menni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s