Novella
Te hullaszagú büdös kurva, mondta, vagyis ordította, amikor becsapta a szobaajtót, én meg arra gondoltam, hogy aznap épp esetkocsin dolgoztam – egy kis pluszpénz, sebpénznek hívjuk csak –, szóval, sokféle szagom lehet, de hulla most biztos nem.
A szobaajtónk rosszul záródik, az évek alatt megszoktuk, hogy egészen be kell húzni és tartani, mialatt a kilincset felfelé toljuk, és még így sem biztos, hogy csukva marad. Nekem mindig csak harmadikra sikerül. Ha a huzat becsapja, ugyanazzal a lendülettel, tehetetlenül visszacsapódik.
Robi már jött is vissza, két hatalmas lépés, elkapta az ajtószárnyat, kivágta sarkig, és mielőtt felfoghattam volna az előző másodpercet, átölelt. Nem is ölelés volt ez, moccanatlan szorítás, satuba fogta a karjaimmal (humerus, -i, m.) együtt a testemet. Álltam a szoba közepén, lábamnál a műanyag kosár a teregetőről leszedett ruhákkal, ki akartam válogatni a tisztát, egy bugyi volt a kezemben, a legcsinosabb darabom, finom szatén, rózsaszín rózsákkal. Egy hete volt rajtam utoljára.
Amikor beérek a kórházi öltözőbe, már az ajtóban elkezdem kigombolni a farmeromat, mire a szekrényemig jutok, a térdemnél van, lerúgom a cipővel együtt. A kabátot és a pulóvert is a padlóra dobom. Fél kézzel ki tudom nyitni a lakatot, ügyes kezem van, de nem elég ügyes. Kivágódik a szekrényajtó, leveszem a köpenyt a vállfáról, az ajtóra terítem, helyére a kabátot akasztom, a többit behajítom a bádogszerkény mélyére. A felső polcról leemelem a fehér nadrágot. Belesiklok.
A szaténbugyi egy hete hideg volt, arra gondoltam, hogy másnap már inkább meleg pamutot húzok, meg arra, hogy a fehér nadrágon áttetszik a rózsaminta. Beleléptem a gyógypapucsba, lassulni kezdtem, leemeltem a doboz cigit a polcról, belenéztem, hány szál van még, mikor kell kimennem a dohányboltba. A szomszédos pihenőben Lilla már főzte a kávét. Ilyenkor a hajába tűzi a golyóstollat, üvegpoharakba tölti a feketét, a kotyogót hideg víz alá teszi, hogy hamar lehűljön, főzhesse a második adagot, mire megjönnek a többiek. Mire átjön Soma a radiológiáról. Biccentettem neki, visszabiccentett, az első kávé előtt fölösleges bármit mondania. Elvettem a poharamat, és hátramentem a fehér csempék mentén a belső udvarra nyíló ajtóhoz, amit valami érthetetlen okból szürke zománcfestékkel kentek le a karbantartók. Egyszer. Régen.
Kiléptem, egy percig komolyan, szinte fontoskodva néztem a szűk teret, aztán lassan. Lassú nézés, amivel mindent magamba akarok szívni. Figyeltem azt a kevés fényt, ami csak megrekedni tud ezen az udvaron, a hihetetlennel határos növekedést, ahogy az indák felkapaszkodnak a falon, a málló vakolaton, barna kis kacsok várják a tél végét, hogy utána új erővel törjenek felfelé és rendíthetetlenül kizöldüljenek, mert fogalmuk sincs, hogy ez a zöld az õ zöldjük, kicsit más, soha nem lehetnek annyira meleg tónusúak, mint a parkbeli társaik, de ha tudnák is, az sem számítana. Az élet nem törődik efféle különbségekkel.
Leültem a lépcsőre, a legszélére, az ülőcsontomon támaszkodtam (os ischii), a térdem közt bámultam lefelé. Összehúztam magamon a köpenyt, rágyújtottam, a következőnél kihozom a kabátom, gondoltam. Amikor elnyomtam a csikket, már remegtem, nem tudtam eldönteni, hogy a hideg vagy az izgalom miatt, hogy mindjárt láthatom.
Ott ült a pihenőben, nem volt nála karton, már ürügyet sem keres a találkozásra. Lillával és Hirt doktorral csevegett, bent ült Tibi mester, Janics doktor egy fiatal gyerekkel, tanuló lehetett. Soma felpattant, amint beléptem, két puszit adott, mint mindig, én meg elkezdtem ragyogni, ahogy a villanyt felkattintják, mindenki látja, gondoltam. Semmi elővigyázatosság, már nem adtunk a látszatra. Jócskán túlburjánzott rajtunk ez a dolog azóta, hogy először néztünk egy kibontott mellüreg fölött egymás szemébe – ugyanazzal a semmit nem akaró, végtelen szomorúsággal.
Átjött velem most is a boncterembe, megnéztünk egy metszetet. Óvatosabbnak kellene lenni, mondtam. Minek, kérdezte. Nem tudtam válaszolni. Test a testhez. Koppant a tarkóm az acéllapon, még csak nem is látta a bugyimat. Kettőnkön kívül semminek nem volt jelentősége, se tétje, és ezt addigra én is tudtam. Akartam valami okosat mondani utána, olyasmit, hogy ha már két éve titok, maradjon is az, de csak néztem őt, őrülten szépnek láttam, ahogy csak triviális pillanatokban vagy valami végzetes hülyeség előtt látja szépnek egyik ember a másikat, mit tudom én, halálos ágyon, autóbalesetet megelőző másodpercben, amikor az érzékek felfoghatatlanul kiélesednek, és egy ismeretlen dimenzióba nyúló másodperc alatt meg lehet sejteni valami fontosat. Itt, a kezem alatt vagy a kocsiban olyan sokszor láttam ennek a lenyomatát, mintha én magam éltem volna túl legalább száz halált.
Nem történt volna semmi, ha másnap, amikor zötyögtem a mentőben – hetvenes nő, exsiccosis –, nem válaszoltam volna az sms-re (Akarod, hogy holnap ájulásig nyaljalak?), vagy ha nem azt válaszolom (Igen, akarom, hogy ájulásig nyalj), csak egy szimpla igent. De megszállottjai vagyunk a szavaknak, a teljes kimondás a perverziónk. Ki kell írni a mondatokat, végig kell mondani, bele kell írni a nyalást az sms-be, mert úgy az igazi, úgy érvényes, valami legyen már egyszer az életben érvényes. Nem történt volna semmi még így se, ha a felesége nem olvassa el, ha nem hívja fel a Robit.
Ölelt és remegett. Talán sírt is, nem tudom, Robi nem szokott sírni. Remegni se. Nem tudtam visszaölelni, nem azért, mert a karomat se tudtam mozdítani, csak egyszerűen nem. Pedig az ember tud karok nélkül is ölelni, ha például mindkét kezemben bevásárlószatyor van, és a gyerek odarohan hozzám az óvoda udvarán, belém csimpaszkodik, olyankor az egész testemmel visszaölelek, és ő érzi, nem kell neki a karom, elég az a parányi változás a testtartásomban. De most mindenem megmakacsolta magát, merev voltam, mint a testek, akikkel dolgozom.
A szememmel a plafont kutattam, mintha onnan várhatnék valami segítséget, csak a hajszálrepedést láttam, ami minden ajtócsapódáskor egy kicsit meghosszabbodik. A hideg szaténbugyi égette a tenyeremet. Összeszorítottam a számat (musculus orbicularis oris), és azt gondoltam, hogy így, pontosan ugyanígy szorítom most össze a szívemet.
Megjelent a Dura mater című írásommal együtt a MOZGÓ VILÁG folyóirat 2015/2 számában.