Novella

Te hul­la­sza­gú bü­dös kur­va, mond­ta, va­gyis or­dí­tot­ta, ami­kor becsap­ta a szo­ba­aj­tót, én meg ar­ra gon­dol­tam, hogy az­nap épp esetko­csin dol­goz­tam – egy kis plusz­pénz, seb­pénz­nek hív­juk csak –, szó­val, sok­fé­le sza­gom le­het, de hul­la most biz­tos nem.

A szo­ba­aj­tónk ros­­szul zá­ró­dik, az évek alatt meg­szok­tuk, hogy egé­szen be kell húz­ni és tar­ta­ni, mi­a­latt a kilin­cset fel­fe­lé tol­juk, és még így sem biz­tos, hogy csuk­va ma­rad. Ne­kem min­dig csak har­ma­dik­ra si­ke­rül. Ha a hu­zat be­csap­ja, ugyan­az­zal a lendülettel, te­he­tet­le­nül vis­­sza­csa­pó­dik.

Ro­bi már jött is vis­­sza, két ha­tal­mas lé­pés, el­kap­ta az ajtószárnyat, ki­vág­ta sar­kig, és mi­e­lőtt fel­fog­hat­tam vol­na az előző másod­per­cet, át­ölelt. Nem is öle­lés volt ez, moc­ca­nat­lan szo­rí­tás, satu­ba fog­ta a kar­ja­im­mal (hu­merus, -i, m.) együtt a tes­te­met. Áll­tam a szo­ba kö­ze­pén, lá­bam­nál a műanyag ko­sár a te­re­ge­tőről leszedett ru­hák­kal, ki akar­tam vá­lo­gat­ni a tisz­tát, egy bu­gyi volt a ke­zem­ben, a legcsinosabb da­ra­bom, finom szatén, ró­zsa­szín ró­zsák­kal. Egy he­te volt raj­tam utol­já­ra.

Ami­kor be­érek a kór­há­zi öl­tö­ző­be, már az aj­tó­ban el­kez­dem ki­gom­bol­ni a far­me­ro­mat, mi­re a szek­ré­nye­mig ju­tok, a tér­dem­nél van, le­rú­gom a ci­pővel együtt. A ka­bá­tot és a pu­ló­vert is a pad­ló­ra do­bom. Fél kéz­zel ki tu­dom nyit­ni a la­ka­tot, ügyes ke­zem van, de nem elég ügyes. Ki­vá­gó­dik a szek­rény­aj­tó, le­ve­szem a kö­penyt a váll­fá­ról, az aj­tó­ra te­rí­tem, he­lyé­re a ka­bá­tot akasz­tom, a töb­bit be­ha­jí­tom a bádogszerkény mé­lyé­re. A fel­ső polc­ról le­eme­lem a fe­hér nad­rá­got. Be­le­sik­lok.

A szaténbugyi egy he­te hi­deg volt, ar­ra gon­dol­tam, hogy más­nap már in­kább me­leg pa­mu­tot hú­zok, meg arra, hogy a fe­hér nad­rá­gon át­tet­szik a ró­zsa­min­ta. Be­le­lép­tem a gyógy­pa­pucs­ba, las­sul­ni kezd­tem, leemeltem a do­boz ci­git a polc­ról, be­le­néz­tem, hány szál van még, mi­kor kell ki­men­nem a do­hány­bolt­ba. A szom­szé­dos pi­he­nő­ben Lil­la már főz­te a ká­vét. Ilyen­kor a ha­já­ba tű­zi a go­lyós­tol­lat, üveg­po­ha­rak­ba töl­ti a fe­ke­tét, a kotyo­gót hi­deg víz alá te­szi, hogy ha­mar le­hűl­jön, főz­hes­se a má­so­dik ada­got, mi­re meg­jön­nek a töb­bi­ek. Mire át­jön So­ma a ra­dio­ló­gi­á­ról. Bic­cen­tet­tem ne­ki, vis­­sza­bic­cen­tett, az el­ső ká­vé előtt fö­lös­le­ges bár­mit mondania. El­vet­tem a po­ha­ra­mat, és hát­ra­men­tem a fe­hér csem­pék men­tén a bel­ső ud­var­ra nyí­ló aj­tó­hoz, amit va­la­mi ér­the­tet­len ok­ból szür­ke zo­mánc­fes­ték­kel ken­tek le a kar­ban­tar­tók. Egy­szer. Ré­gen.

Ki­lép­tem, egy per­cig ko­mo­lyan, szin­te fon­tos­kod­va néz­tem a szűk te­ret, az­tán las­san. Las­sú né­zés, ami­vel min­dent ma­gam­ba aka­rok szív­ni. Fi­gyel­tem azt a ke­vés fényt, ami csak meg­re­ked­ni tud ezen az ud­va­ron, a hi­he­tet­len­nel ha­tá­ros nö­ve­ke­dést, ahogy az in­dák fel­ka­pasz­kod­nak a fa­lon, a mál­ló va­ko­la­ton, bar­na kis kacsok vár­ják a tél vé­gét, hogy utá­na új erővel tör­je­nek fel­fe­lé és ren­dít­he­tet­le­nül ki­zöl­dül­je­nek, mert fogalmuk sincs, hogy ez a zöld az õ zöld­jük, ki­csit más, so­ha nem le­het­nek annyi­ra me­leg tó­nu­sú­ak, mint a parkbe­li tár­sa­ik, de ha tud­nák is, az sem szá­mí­ta­na. Az élet nem tö­rő­dik ef­fé­le kü­lönb­sé­gek­kel.

Le­ül­tem a lép­csőre, a leg­szé­lé­re, az ülőcson­to­mon tá­masz­kod­tam (os ischii), a tér­dem közt bá­mul­tam le­fe­lé. Ös­­sze­húz­tam ma­ga­mon a kö­penyt, rá­gyúj­tot­tam, a kö­vet­ke­zőnél ki­ho­zom a ka­bá­tom, gon­dol­tam. Ami­kor el­nyom­tam a csik­ket, már re­meg­tem, nem tud­tam el­dön­te­ni, hogy a hi­deg vagy az iz­ga­lom mi­att, hogy mind­járt lát­ha­tom.

Ott ült a pi­he­nőben, nem volt ná­la kar­ton, már ürü­gyet sem ke­res a ta­lál­ko­zás­ra. Lil­lá­val és Hirt dok­tor­ral cse­ve­gett, bent ült Ti­bi mes­ter, Ja­nics dok­tor egy fi­a­tal gye­rek­kel, ta­nu­ló le­he­tett. So­ma fel­pat­tant, amint be­lép­tem, két pu­szit adott, mint min­dig, én meg el­kezd­tem ra­gyog­ni, ahogy a vil­lanyt fel­kat­tint­ják, mindenki lát­ja, gon­dol­tam. Sem­mi elővi­gyá­za­tos­ság, már nem ad­tunk a lát­szat­ra. Jócs­kán túl­bur­ján­zott rajtunk ez a do­log az­óta, hogy elő­ször néz­tünk egy ki­bon­tott mell­üreg fö­lött egy­más sze­mé­be – ugyan­az­zal a sem­mit nem aka­ró, vég­te­len szo­mo­rú­ság­gal.

Át­jött ve­lem most is a bonc­te­rem­be, meg­néz­tünk egy met­sze­tet. Óva­to­sabb­nak kel­le­ne len­ni, mond­tam. Mi­nek, kér­dez­te. Nem tud­tam vá­la­szol­ni. Test a test­hez. Kop­pant a tar­kóm az acél­la­pon, még csak nem is lát­ta a bu­gyi­mat. Ket­tőn­kön kí­vül sem­mi­nek nem volt je­len­tő­sé­ge, se tét­je, és ezt ad­dig­ra én is tud­tam. Akar­tam va­la­mi oko­sat mon­da­ni utá­na, olyas­mit, hogy ha már két éve ti­tok, ma­rad­jon is az, de csak néz­tem őt, őrül­ten szép­nek lát­tam, ahogy csak tri­vi­á­lis pil­la­na­tok­ban vagy va­la­mi végzetes hü­lye­ség előtt lát­ja szépnek egyik em­ber a má­si­kat, mit tu­dom én, ha­lá­los ágyon, au­tó­bal­ese­tet meg­előző má­sod­perc­ben, amikor az ér­zé­kek fel­fog­ha­tat­la­nul ki­éle­sed­nek, és egy is­me­ret­len di­men­zi­ó­ba nyú­ló má­sod­perc alatt meg le­het sej­te­ni va­la­mi fon­to­sat. Itt, a ke­zem alatt vagy a ko­csi­ban olyan sok­szor lát­tam en­nek a le­nyo­ma­tát, mint­ha én ma­gam él­tem vol­na túl leg­alább száz ha­lált.

Nem tör­tént vol­na sem­mi, ha más­nap, ami­kor zö­työg­tem a men­tőben – het­ve­nes nő, exsiccosis –, nem válaszol­tam vol­na az sms-re (Aka­rod, hogy hol­nap áju­lá­sig nyal­ja­lak?), vagy ha nem azt vá­la­szo­lom (Igen, akarom, hogy áju­lá­sig nyalj), csak egy szimp­la igent. De meg­szál­lott­jai va­gyunk a sza­vak­nak, a tel­jes kimondás a per­ver­zi­ónk. Ki kell ír­ni a mon­da­to­kat, vé­gig kell mon­da­ni, be­le kell ír­ni a nya­lást az sms-be, mert úgy az iga­zi, úgy ér­vé­nyes, va­la­mi le­gyen már egy­szer az élet­ben ér­vé­nyes. Nem tör­tént vol­na sem­mi még így se, ha a fe­le­sé­ge nem ol­vas­sa el, ha nem hív­ja fel a Ro­bit.

Ölelt és re­me­gett. Ta­lán sírt is, nem tu­dom, Ro­bi nem szo­kott sír­ni. Re­­meg­ni se. Nem tud­tam vis­­sza­ölel­ni, nem azért, mert a ka­ro­mat se tud­tam moz­dí­ta­ni, csak egy­sze­rűen nem. Pe­dig az em­ber tud ka­rok nél­kül is ölel­ni, ha pél­dá­ul mind­két ke­zem­ben be­vá­sár­ló­sza­tyor van, és a gye­rek oda­ro­han hoz­zám az óvo­da ud­va­rán, be­lém csim­pasz­ko­dik, olyan­kor az egész tes­tem­mel vis­­sza­öle­lek, és ő ér­zi, nem kell ne­ki a ka­rom, elég az a pa­rá­nyi vál­to­zás a test­tar­tá­som­ban. De most min­de­nem meg­ma­ka­csol­ta ma­gát, me­rev vol­tam, mint a testek, akik­kel dol­go­zom.

A sze­mem­mel a pla­font ku­tat­tam, mint­ha on­nan vár­hat­nék va­la­mi se­gít­sé­get, csak a haj­szál­re­pe­dést lát­tam, ami min­den aj­tó­csa­pó­dás­kor egy ki­csit meg­hos­­szab­bo­dik. A hi­deg szaténbugyi éget­te a te­nye­re­met. Összeszo­rí­tot­tam a szá­mat (musculus orbicularis oris), és azt gon­dol­tam, hogy így, pon­to­san ugyan­így szorítom most ös­­sze a szí­ve­met.

Megjelent a Dura mater című írásommal együtt a MOZGÓ VILÁG folyóirat 2015/2 számában.