Szerencsesüti

Naplóföljegyzés

A szerencse mint vallás, nálam kimaradt, persze mit tudom én. Amikor éppen olyan (ilyen) rohadt szerencsétlennek érzem magam, előfordul, hogy veszek egy lottót. (Igen, ki is töltöm, fel is adom.)

Minden olyan most, mint a borda mögé ordítva maradás, hogy csak képei vannak róla az embernek, meg hát… fáj, na, de nem érti, szóval fogalma sincs. És valami nagy süketség is van az egészben, amihez képest nem értelmezhető semmi hang, pláne ordítás nem.

Miután rájövök, hogy egyedül vagyok, mindig meggyőzöm magam, hogy nem vagyok egyedül. Ilyenekkel tudom hitegetni magam a következő ordításig. Nem mintha valaha ordítottunk volna, mi itthon például nem szoktunk, én néha a gyerekekkel, és talán egyszer házastársilag, de azt nem nevezném igazán ordításnak, az már csak olyan istenneki, úgyismindegy, haddszaladjon, szóval inkább csak azok a rohadásverte könnyek, amik persze mindig (de tényleg mindig) a legrosszabbkor jönnek, még jó, hogy főzök, a hagymára fogom, tudom, ezt már a tizenévesek nem veszik be, de van nekünk ez az összekacsintásunk, hogy Ugye, anya, milyen tragikus dolog a vöröshagyma?, és akkor lehet röhögni a leggonoszabb, fojtogató sós lében ázva is.

Nem vagyok szerencsétlen, persze mit tudom én, de most először előfordult, hogy vettem a kínainál egy szerencsesütit (My First 幸运饼干):

Rendben. De hol van az enyém?

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.