Talán már járni sem

tárcanovella

Egy régi, karcsú kis Európa Zsebkönyvet viszek magammal, induláskor kapom le a polcról, elfér a táskámban. Már a megállóban fellapozom, semmi különös.

Persze hogy semmi, ez egy ilyen nap. Ki nem állom az ilyen napokat, amikor nem érdemes számítani semmire, minden a megszokott úton halad, csak valahogy süppedősen. Nem kezdek el és nem fejezek be éppen semmit, elküdöm az e-maileket, a válaszok leghamarabb is csak másnap érkezhetnek, nem futok össze véletlenül senkivel, nem csörget meg senki csak úgy, nem dobnak rám egy sms-t valami jó hírrel, vagy legalább egy rosszal, egészen unalmas tésztát eszem ebédre, mintha arra játszanék, hogy még csak az ízlelőbimbóimat se izgassa fel semmi, az ég csupán egy összesimult szürkeség, a megszokás langyosvize csöpög a nyakamba, délutánra unalomig áztat, és én reggel óta attól tartok, hogy egészen felold.

Felszállok a jó öreg Tátra villamosra, kivételesen nem az első ajtón, hanem a középsőn, ez ám a kaland, gondolom, el is röhögöm magam, amikor leülök. Előttem a lépcső, azon túl szabadon maradt helyek, a másik oldalon meghatározhatatlan korú férfi, srác, vastag kötött sapka alól nézi az üres üléseket.

Lassan követem a tekintetét, és ott van. Amit nézünk, egyáltalán nem egy üres hely a villamoson, hanem egy gondosan félbehajtott fehér papírlap az ülésen, rajta írás, talán valakinek a könyvéből eshetett ki.

A teljes szöveg a Jelenkor honlapján »

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s