Műhelynapló #2 – A papír meg a ceruza

Ami a műhelyt illeti… Ami a pincét illeti, az nem műhely, erre már egyszer rájöttem, sőt ami az egész leválasztást illeti, ez egy nagyon rossz megoldás. Főleg télen.

Leválasztás alatt pedig azt értem, hogy furamód, attól, hogy kikerülnek a mindennapi látóteremből a felhasználni készült tárgyak (esetemben legfőképpen a cipők), tulajdonképpen leválasztom őket az életemről, ezzel pedig egészen el is veszítem őket.

Az alkotómunka nagy része ugyanis fejben történik, minden alkotás hosszú, kacskaringós, kiismerhetetlen utakon születik (igen, még a rögtönzés is), maga a tevékeny alkotás már csak a sokadik lépés, a valahányadik köve egy meghatározhatatlan méretű és formájú objektumnak. Ha műhelyem volna (és nem pincém), az azt jelentené, hogy a dolgokat, amikből valamit létre szeretnék hozni, egy legalább ideiglenes tartózkodásra alkalmas helyen tárolom, ahol körbe lehet járni, nézni őket, lehet semmit csinálni, cipelni magamban a terveket, újra visszatérni, és minden ugyanúgy van, ahogy hagytam.

A másik lehetőség (amit sok kortárs alkotó jól ismer), hogy az otthon egyben a műhely vagy műterem, de ezzel mindenképpen kompromisszumra kényszerül az ember, a kompromisszum pedig a megegyezés azon formája, amiben egyik félnek sem lehet igaza.

Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy vagy mindig el kell magam után pakolni mindent (ami már majdnem olyan, mint pincébe száműzni a cuccokat), vagy olyan helyen alkotni a lakásban, ahol a legkevésbé zavarom a velem élőket, ami a munka szempontjából általában a legrosszabb nem ideális.

Volt nekem egy nagyon kedves tanárom, Ugron Árpád tanár úr, akitől nemcsak iskolás koromban tanultam sokat, de úgy tizenöt évvel később, amikor elküldte nekem egy ceruzarajzomat – csendélet, 14 éves koromból, amit évekig a rajzterme falán tartott -, valószínűleg szándékán kívül újra emlékeztetett sok fontos dologra. Én akkoriban éppen nagyban kísérleteztem különféle grafikus technikákkal (a tollrajzok nagy része is ekkor született). Természetesen a gesztus maga nagyon meghatott (ki gondolná, hogy a tanára a rajzterem falán tartja egy munkáját? és megőrzi? és elküldi, amikor megtudja, hogy hazaköltözött?), de azon túl valami más is elkezdődött vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy folytatódott, olyan volt nekem ez a rajz, mint egy figyelmeztető tábla, hogy ne felejtsem el, merre akarok menni.

Persze nagyon szeretnék azokkal a dolgokkal foglalkozni, amik most a pincében vannak, de a lehető legkevésbé kompromisszumos megoldás, ha ismét előveszem a papírt és a ceruzát. Ez megint csak képletes, hiszen igazából sosem tettem le, az ember mindig rajzol, valahogy, valamiképpen, ha csak a legegyszerűbb gondolatát megpróbálja elmagyarázni, szemléltetni, máris előkap egy darab papírt, vagy éppen felskiccel valamit, hogy el ne felejtse.

Kicsi dolgokat rajzolok. A4-es kartonokra, kizárólag grafittal, részleteket, apróságokat, kibontatlanságokat, úton lévő dolgokat.

Most a töredékesség ideje van, azt hiszem, jó ideje a töredékesség ideje van, az alkotó ember megpróbál valami kicsire fókuszálni (és itt már nem csak a képzőművészetről van szó), valami parányit vagy mások számára észrevétlent megmutatni, hiszen ostoba dolog nagy dolgokról beszélni (írni), mint az élet vagy a halál, már csak azért is, mert az égvilágon semmi fogalmunk nincs róluk.

Várakozás – A4, karton, grafit

Vetési Varjú – A4, karton, grafit

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.