Nem tudok elbújni

Alkalmi regényrészlet-átirat (Az altató szerekről c. szövegemből) Császár Norbert Nem tudok elbújni című festményéhez – elhangzott a Felnőtt Mesék kiállítás megnyitóján.

Császár Norbert: Nem tudok elbújni

Zelma ugyanabban a lakásban lakik, ahol felnőtt, bakelitlemez-kollekció és plafonig érő polcok között – rajtuk egy teljes antik könyvtár, az apja gyűjteménye –, ugyanannál az íróasztalnál ül és ugyanabba az ágyba fekszik le esténként, amibe kamaszkora óta mindig. Az ágyba, ahol annyiszor álmodta, hogy meztelen fenékkel megy iskolába vagy sétál az utcán, közben folyamatosan hall egy halkan muzsikáló nagyzenekart, és végig egyetlen, rémesen hamis dallam kísérti, ami addig erősödik, hogy felébred rá. Zelma rég felnőtt, már nem álmodik ilyesmit, mert egyáltalán nem álmodik. Tíz éve nem tud aludni.

Pedig ugyanúgy áll a zongora is a nappaliban, mintha az anyja épp az előbb csukta volna le a klaviatúra fedelét. Ha ránéz, most is érzi anya kezének tompa nyomását a lapockái között Chopin E-moll keringőjének egy szakasznál, amit sosem tudott hibátlanul eljátszani.

Végeérhetetlen délutánok a kerek széken, anya fel-alá járkált, nyitott tenyerén ütötte az ütemet egy vonalzóval, biztosabban tartotta, mint az undok metronóm. Amikor a tanítványok jöttek, Zelmának a szobájába kellett mennie. Olyankor ott ült a padlón, hátát a fehérre mázolt ajtólapnak vetve, és hallgatta a klimpírozást. A hétfőt meg a szerdát szerette, akkor jött a Kertes Miki, és ő aztán tudott játszani. Kezitcsókolom, mondta, mielőtt belépett a nappaliba, mosolygott, úgy tűnt, mintha mindig mosolyogna egy kicsit, valami régimódi elnézéssel, amitől idősebbnek látszott. Zelma tizenkét éves volt, amikor először a a bugyijába nyúlt, miközben a Miki egy ajtónyira tőle Grieg A-moll versenyét játszotta, de egyáltalán nem olyan flegmán vagy giccsesen, ahogy az ember egy tizenhétévestől számítana rá. Hanem élvezettel. Onnantól minden hétfőn és szerdán ezt a negyvenöt percet várta. Az első függőség, hála a rendszerességnek.

Mikiék azóta elköltöztek a környékről, anya és apa halott. Zelma néha felteszi az anyja kedvenc lemezeit – keringők a halott nő házában, gondolja olyankor. Az apja könyvtárának sosem ér a végére, pedig éjjelente sokat olvas.

És egyre kevesebbet alszik. Kezdetben gyógyteákkal, háziorvostól kikönyörgött nyugtatókkal, fűvel és internetes pornóval kezelte az inszomniáját. Aztán, mindezeket elunva társkereső oldalakon kezdett nézelődni. Hamar rájött, hogy legkevésbé társkeresésre alkalmasak. Gyorsan és szinte névtelenül akadt éjszakai partnerekre. Ájulásos elalvásokhoz az orgazmus nevű drog bizonyult legmegfelelőbbnek. Még akkor is, ha a hatás nem tartott sokáig. Egyre több élvezet hozott egyre kevesebb alvással töltött órát. A világ lassan cseppfolyós lett, mint a szánalom és Zelma egyszer csak úgy érezte, mintha valaki kihúzta volna a dugót, életének minden mozzanata egyetlen cél felé örvénylik: megtalálni a napi betevőt.

Komikusnak érezte, hogy annyi év álmatlanság után éppen emiatt kellett végül szakemberhez fordulnia.

Nem tudok erről beszélgetni – mondta az orvosnak mindjárt az első alkalommal, úgyhogy ötven percen át hallgattak. A második ülésen elfogadta a javaslatot, hogy készítsen feljegyzéseket. Írni kezdte az üzeneteit, megszerette a dolgot, folyamatosan jegyzetelt a doktornak, akár egy ismeretlen levelezőtársnak, akkor is, amikor már nem ment el a rendelőbe. Hogy el is juttatta-e hozzá a leveleket, nem tudni.

„Nyitott szemmel fekszem az ágyon a fekete szobában. Mintha a teljes megsemmisülés szemébe nézne az ember. A karjaimat a mennyezet felé nyújtom, spagettivékonnyá válnak, a kézfejeim mint vasgolyók imbolyognak, majdnem elérem a plafont, pedig végtelenül messze van. Aztán vállból elengedem az egészet, vagy fél órán keresztül zuhannak, végül súlyosan becsapódnak mellém. Becsukom a szemem, így fekszem egy vagy két órát. Ilyenkor talán alszom vagy azt képzelem, hogy alszom vagy azt álmodom. Vak, menthetetlen percek, negyedórák peregnek el, mire megérkezik a két fekete kutya. Nem csinálnak semmit, ülnek az ágyam mellett. Azt hiszem, azt akarják, hogy kövessem őket valahová, de nem tudok felkelni. Vagy nem akarok. Csak ebből az álomból, amiben megjelennek, ebből tudom biztosan, hogy aludtam. Aztán felriadok, kipattan a szemhéjam, mint apám zsebórájának a fedele, ha megnyomtunk az oldalán egy kis gombot. Remegek, mintha fáznék, az egész koponyám lázasan lüktet. Ránézek az órára, hogy tudjam, hány percig voltam boldog. Mit gondol, miért olyan nehéz elaludni? Miféle rettegés ez? És mondja, azt honnan tudhatja az ember egészen biztosan, hogy ébren van?”

A teljes mese a Felnőtt Mesék blogon olvasható »

Reklámok

2 thoughts on “Nem tudok elbújni

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.