A HÜLYESZENT

Mit hallgatsz mostanában, kérdezte a Fuvolista, én meg hallgattam. Magamban nevettem, arra gondoltam, hogy akár úgy is érthetném, hogy hát te meg mit hallgatsz mostanában, mit kussolsz, miért nem beszélsz, de nem értettem félre, se véletlenül, se szándékosan, de még csak viccből se, olyan jól nevelt vagyok, direkt megértem, erre vagyok szocializálva, hogy megértsem a hozzám intézett kérdéseket, és ez az esetek nagy részében sikerül is, jól vagyok idomítva.

Nem mertem kifelé nevetni, nehogy megkérdezze, mit nevetsz. Mit hallgatsz, mit nevetsz, az anyád úristenit. Olyan jól nevelt vagyok, hogy nem röhögök képen senkit: életem röviden, én legfeljebb igyekszem kedvesnek mutatkozni, én maximum is csak mosolygok, és kizárólag a vicceken hahotázok, ahogy illik, kivéve.

Amikor nem tudom magamban tartani, amikor elszakad a cérna, eleresztem a tanításokat, amikor nem érdekel, mit gondol, megbántódik-e, velem fog-e nevetni, megutál-e egy életre, olyankor éppen csak a lehető legtöbbet próbálom kisajtolni az életnek nevezett biomasszából, adjatok nekem egy óra zenét!

Már mozdul a vállam, egyetlen igazán neveletlen szokásom ez a vállrángatás, amikor nem azért hallgatok, mert nincs mit mondanom. Megáll a mozdulat félúton, mintha szöget ütöttek volna a vállamba. Meg tudom mondani, hová, egészen pontosan a kulcscsont-lapocka-felkarcsont (clavicula-scapula-humerus) szentháromságba, egy kétszázas szöget, egy célra tartott szögbelövővel

hallom az intést, ne vonogasd a vállad, rettenetes szokás, csúnya szokás, illetlenség, megtanulok úgy tenni, mintha épp a nyakamat csiklandozná valami, vagy enyhén jobbra billentett fejjel egy csigolyámat roppantanám épp ki, ugyanaz a berögződés, mint a szemöldök kopogtatása, a kezem elindul, hogy a szemem elé tartsam, amikor nem bírom látni ami körülvesz, pillanatnyi nyilallás, a tenyerembe bámulok és a mutatóujjammal ütögetem a szemöldököm ívét, és mintha már nem is volna semmi, így ismertem meg a tenyeremet, így ismertem meg a korlátaimat, mint a tenyeremet,

félig felhúzott vállal maradok, úgy próbálok tenni, mintha összeszedném a gondolataimat, mennyi kényszer fér egy kérdés és egy válasz közé ékelődő légvételbe?

Nem hallgatok semmit, nem érek rá, mondom.

Ne már! Hát semmit nem kell csinálni a zenehallgatáshoz.

Leejtem a vállam, nézem a Fuvolistát, istenem, mi az, hogy nem kell csinálni semmit? Hát meg kell hallgatni! Hülye ez?, kérdezem szigorúan csak magamban, és most már el kell eresztenem a finomságokat, leejtem a vállam, hagyom, hogy rázzon a nevetés, adjatok nekem egy kis időt, egy alapot, alkohol mellé ritmust, tudatmódosítók mellé témát,  egy belevaló zenészt, aki megragadja az egészet, és megcsavargatja a tökét, adjatok engem át az időnek.

Váratlan erővel szólalt meg a végig ott lappangó szólam, válasz, tökéletes kinyilatkoztatás, hosszan kitartott, zúgó hangokkal, derengés a testünk körül, ettől végre megnyílt a torkom, nevetés zubogott belőle, végigfolyt a mellemen, szétáztatta a ruhám, bokáig álltunk már benne, amikor végre elemelkedtünk a padlótól.

A Hülyeszent

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.