Aranykor

Régi nyarakon hajnalban kelni, hogy aranyhéjú friss zsömléket vegyek az alvóknak, a nap hősévé avat, van benne egy morzsányi gőg, hogy talpon vagyok, amikor mindenki alszik – kiéve a pékeket, a bányászokat, az utcaseprőket és az ápolónőket -, és valami szégyen az elmulasztottakért.

Ezen az éghajlaton a forróság váratlanul szakad ránk, bennem ezzel billent helyre valamit, minden korábbinál kevesebb alvással beérem, éjjel sokáig beszélgetünk a Kutyás Pasassal. A rozzant ágyamon ülünk, nézem az ő csontos térdét, az én elhasznált testemet, a mi kopott vonalainkat. Amikor két elrontott negatívot egymásra csúsztatunk, előfordul, hogy egy tökéletesen éles képet kapunk.

A diavetítő túlforrósodik, a kép olyankor homályba pattan, kicsorbul az éle, gondolom, végtelenített mesék futnak a szabadon hagyott fehér falon az ágy fölött. Mondókák zizegnek benne, bolond bogarak, Jönni fog egy ember – magas, nagy kalapban – jönni hajnalonta – mindig más alakban.

Hány vonalat tudsz megtanulni egy élet alatt, kérdezi a Kutyás, én úgy döntöttem, nem tanulok meg többet, de akkor jöttél te, mondja, és a szeme megtelik felejtéssel. Kimosódok lassan a tekintetéből, egy körvonal leszek, vagy annyi se, és senkit többé nem tanul meg, a bizonyosság kérge keményedik ránk a reggeli fényben.

Elfelejt, hogy beteljesüljön a ráolvasás, megtanuljak majd a távoli jövőben valaki mást, és elmegy hajnalban zsömléért helyettem.

Ülő fiú

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.