Először, másodszor, örökké

Az első találkozásnál egy életre eldől, hogy szeretni vagy gyűlölni fogja-e az ember, mondják az operáról –  és még néhány más dologról.  Azt hiszem, az operával (és talán néhány más dologgal) kapcsolatban igaz is lehet, de a piacra biztosan nem vonatkoztatható.

Itt nem lehet ám fényképezni. Hova lesz a kép? El kéne tenni azt a gépet… – mondták az első alkalommal a vastagkarú fickók, némi számonkérő és fenyegető éllel, pedig még csak a sütödéknél jártam, kolbász és lángos zsíros gőzei telítettek torkig. Be sem léptem a Tulajdonképpeni Területre. Közben odabent okos mobilfotósok lőttek egy-két laza sorozatot a blogjukra.

A másodiknál már óvatos voltam, eltettem a fényképezőgépet, nem hagytam, hogy a sütödék illata megülje a gyomromat, bent akartam lenni. Járkáltam a sorok között, szemrevételeztem a kissé sáros retekkupacokat, felkiáltójel-sárgarépákat, gyönyörűséggel szagoltam az eperillatú levegőbe a néninél, aki azt mondta, válogassam ki magamnak a szépeket, és én csak néztem a barna ráncait, a nyolcvanas évek szerint dauerolt szürke haját, a csíkos körmeit, és meg akartam tőle kérdezni, hogy neki – úgy egyébként – mi volt a terve az életre.

Magyar cserkó, ki van írva egy kardigános asszonyság előtt a cseresznye fölé, Ne abból a gesztenyésből hozzál, hallod, az kibaszott gejl, mondja a szomszéjnának, aztán oppardon, mondja nekem, miközben kiméri a fél kilót. Elnevetem magam, itt áll hajnal óta, látom magam előtt a mai napját, a tegnapit, szétesik egy rekesz a kezében, káromkodik, sütit akar, összenevetünk, elterül az arcán a fény, két másodperc szünet.

A hentesekhez érek, a flörtnek vége, jön a hardcore pornó.

Csókolom a kezét, a kezét csókolom, kisasszony, hölgyem, aranyom, mi kéne?, mi jót főz?, combja?, melle?, fara? Mennyi nyelv, mennyi hátszín, bélszín, tarja, elomló belsőségek, hogy a fehérpecsenyéről meg a szűzérméről ne is beszéljünk. Nekem itt udvarolnak, engem ékes szóval csábítanak, nekem tátva marad a szám, ahogy nézem, miféle eltökéltséggel sújt le a bárd, milyen precíz rutinnal metszik ki óriásélű kések a fölösleges részeket.

Szinte zavarban vagyok a hentes átható pillantásától,  ő volt a leghangosabb, nála álltam meg – úgy érzem, volna erről mit mondania Csányi Vilmosnak az evolúciós szelekció tekintetében -, olvasom a kis táblákat, gyönyörű húsok, s ha már itt vagyok, ne álljak meg félúton, mondjak valami bátrat.

Ezt a dagadót kérem, vágom oda, vigyorogva felveszi.

Az egészet?, kérdezi. Bólintok. Nem így terveztem, de annyi baj legyen. Legközelebb majd jobban meggondolom. Mert lesz legközelebb, most már mindig lesz.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.